Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében - / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap - / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2012. július 25., szerda

A ciao szó eredete


     A ciao a Velencei Köztársaságból indult hódító útjára, még a Köztársaság fénykorában. Ugyan használata jelenleg (már) nem olyan elterjedt, de ismertsége (még mindig) olyan tág, mint a "hello"-é, illetve a "ciao"-t számos nyelv formálta a maga képére, mint az itáliai kultúra sok egyéb elemét is, így például a magyar "csá"-vá és "cső"-vé. Az eredeti velencei alak "sciáo vostro" vagy "s-ciáo" volt, és azt jelentette, hogy én az ön szolgája vagyok, vagyis alárendelt viszonyt fejezett ki. A szó elvileg az ókori görög sclavusból, azaz rabszolgából ered, legalábbis arra hajaz; eredetmítoszokat ugyebár nem szokás a valóság bizonyítékának tekinteni. Először meglep, hogy pont a szolga szóból származó köszönés terjedt szét és maradt használatban, majd megadóan bólintok, hogy persze, azok a fránya hierarchizált társadalmak; és rájövök, hogy a magyar nyelv is ismeri ezt a fordulatot, az "állok szolgálatára", vagy a talán még szemléletesebb "alászolgája" ómódi köszönésekben, ez utóbbinál alázatosabbat el se tudok képzelni, és lelki szemeimmel látom, ahogy a szerencsétlen pór meghajol a rang előtt. De hogy ne csak Velencére húzzam rá a vizes lepedőt, idézzük eszünkbe a szervusz köszönést, a latin servus, vagyis szolga szó utódát, ami sokáig tartotta magát kis hazánkban és virágzott egész Közép-Kelet-Európában, mindenhol, ahova csak exportálta a Habsburg Birodalom.

Alighanem az egykori Velencében (is) társadalmon kívüli lettem volna, így vagy úgy.

2 megjegyzés:

  1. Igen, a "servus" itt nálunk (Bajorország) mindennapi, de a "ciao" szintúgy - az olasz, ill. dél-tiroliaknak köszönhetően napi elköszönéssé vált...és hogy "tarkítsuk" a multikultit megköszönés gyanánt elég gyakori a "merci"...:-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. a szavak kavalkádja, és a szavak, mint ideális esetben a népek, szépen megférnek egymás mellett :) jó erről hallani :)

      Törlés