Skicc

    Róma felé az E45-ös úton vágunk neki, amely mellesleg a leghosszabb észak–dél irányú európai út, Svédországból indul, át Dánián, Németországon és Ausztrián, majd közel 5000 km után leér Szicília déli partjáig. Mi nem megyünk odáig, bár így is megérint, hogy hány meg hány autó utazik még e messze nyúló út többi pontján, hogy milyen sokan járjuk még ezt az európai vonalat. Az általunk megtett néhány órás szakasz az Appenninek csúcsai közt  kanyarog. Szerencsétlenkedünk, mire megkerül a felhajtó, úgy rémlik, Cesenánál, de sebaj, minden út Rómába visz, és rövidesen dülöngélve kanyargunk a hegyek közt lefelé a csizma szárán.
     Minél délebbre érünk, annál több a mandulafenyő, amiről immár mindig Olaszország fog eszembe jutni, amíg csak élek, és annál több az olíva, sőt, már kezdenek feltünedezni a pálmák is. A hegyormokra városkák és falvak kaptatnak fel; távolról megkapó látvány, civilizációkedvelőknek – gondolom – aligha ajánlott. A kis települések gyakran várromot fognak körül, ami a házak közül kiemelkedve hirdeti az enyészet törvényét. Két település közt egy-egy magányos ház is előbukkan a hegyoldalba ágyazva, a jó ég tudja, hogy jutnak ezekhez fel és onnan le, álmaim latin loverje megjegyzi, akik ezekben élnek, évszámra nem mennek sehova, sokan évtizedeket, akár egy életet is leélnek úgy, hogy perspektívájuk a legközelebbi városra szűkül. Falvak, várromok, magányos, tornácos mediterrán házak, és végül a magányos, tornácos házak romokká aszva, beszakadt tetők, ablakok híján üres tekintetű, elmálló téglafalak, mert a magányos mediterrán házakat az új generáció gyakran sorsára hagyja, és inkább a civilizációval jegyzi el magát – íme az Appenninek szekvenciája.

     Örömmel mozizom az ismerős településneveket a táblákon, sokukhoz homályos asszociáció sejlik fel középiskolai történelemórákról, például Capuához Spartacus tapad, Perugiához pedig nem tudom, mi, de valami biztosan, csak nem tudom feleleveníteni. Elvonul előttem egy rakás név, amit már hallottam egykori, jelentős események taglalásakor, és most a nevekkel együtt felvillan a tanárom hangja és a vehemens karmozdulat, ahogy magyarázott nagy beleéléssel; a múlt teszi számomra jólesően otthonossá ezt az országot. Némi hátránnyal jár a régi kocsi, amiben álmaim latin loverjével furikázunk, ugyanis a légkondi nem működik megfelelően, illetve azt sem érzem, hogy működik. Ide-oda dülöngélek a hegyi utakon rohanó autóban, közben diszkréten szaglászom a hónaljamat, de szerencsére fenntartják a dolce vitát a lejátszóból kiabáló olasz nóták, amikkel nekikezdek a nyelvtanulásnak, legalábbis a nyelvértés fejlesztésének.
     A július eleji átütő napfény megfakítja a hegyeket és növénytakarójukat, és ameddig csak elér, sárgával teríti be az eget. Az autogrill névre keresztelt út menti pihenőhelyeken vagy tankoláskor a benzinkúton olyan vékony, faágak vagy korlát által vetett árnyéksávnak is örülünk és lelkendezve állunk be alá, ami Magyarországon még a nyíltan tűző nap kategóriába esne. Figyelem az olaszokat az autogrillek boltjaiban és a mosdóban: bőrüket sötétre színezi és hamar megráncosítja a nap, napszemüveget viselni szintén derogál, mintha virtusból fittyet hánynának Solnak, vagy fityiszt mutatnának neki, holott ebben a meccsben csak ők húzhatják a rövidebbet, a hiú és hetyke olaszok, akik markáns vonásaik mellé gyorsan öregednek óvatlanságuk miatt; itt aztán tényleg öt évvel fiatalabbnak tűnök a koromnál, anélkül, hogy hízelegnék magamnak, sőt, a korombeli olaszokhoz képest nyolc évet tagadhatnék le, hogy hagyjam magam átengedni az itt lebegő (ön)tömjénező hangulatnak.