Illett volna már pár szót szólnom Forlíról, álmaim latin loverjének szülővárosáról, ahol jelenleg lakik, és ahova látógatóba megyek. Forlí Emilia Romagna régióban, Bolognától 60-70 kilométerre délre fekszik, és kocsival kb. félórára Riminitől és a tengertől. Míg Bologna és térsége inkább az iparra épít, Rimini és a hozzá közel eső vidék a turizmusra, a belső szárazföldi részek pedig, így Forlí is, a borra. Emilia Romagna régió egyébként a rajta, és a Forlín is keresztülfutó Via Emiliáról kapta nevét, ami a Pó-síkságot átszelő fontos római kori út.
Forlí tulajdonképp a római korban alapított agrárváros. A város történelméből annyit emelnék ki, hogy általában a pápa ellenében pozicionálta magát, álmaim latin loverje meg is jegyezte, hogy 1359-ben Nagy Lajos magyar király bevette Forlít és négy évre a pápa uralma alá kényszerítette, ami nagy csúfság volt a részéről. Azért Forlí azóta felépült a szégyenből... Később nagy lendülettel vetette bele magát a Risorgimentóba. További érdekesség, hogy Forlítól 15 kilométerre született Mussolini.
Álmaim latin loverje a belváros szélén lakik egy régi, nagy belmagasságú házban, ahol márványlépcső vezet fel a lakáshoz az első szintre. Az étkező ablakaiból fák lombjára látni, lévén a ház előtt futó forgalmas út túloldalán terül el a városi park. A park mentén folyik a Nostro Fiume - igazán megható Forlí lakóitól, hogy "A mi folyónk" névre keresztelték. A folyót fák veszik körül, és ösvény kíséri jó darabon, egészen Vecchiazanóig, a Forlíval összenőtt faluig, ahol álmaim latin loverje felnőtt. A városi park nagy darabon terül el, és nagy állatkolónia él ott: a mesterséges tóban tőkés récék, fehér ludak és hattyúk, és valami számomra nem beazonosítható színes madár tanyáznak, a parkon körbefutó csatornában hód úszott, felismertem a farkáról, ráadásul nyulak futkároznak mindenfelé. Érezni a törekvést, hogy a városiaknak is jusson természet. A gyep és a ritkás, sárguló fák aranyszínre változnak így ősszel, mintha féltve őriznék szépségüket az elmúlásban. Természetesen a parkból nem hiányozhat a szökőkút és néhány modern szobor; az egyik egy halom, nőnek vagy majomnak tűnő (nem tudnám eldönteni), mindenféle pozícióban tekergő és fetrengő alakot formáz, és mielőtt egy szexista-soviniszta olasz férfira tippelhetnék, mint elkövető, látom, hogy az alkotó egy nő. Itt-ott szabadtéri kondieszközök tűnnek fel; mint tudjuk, az olaszok nagy figyelmet szentelnek a formás testnek.Van persze büfé fedett terasszal, hogy a parkban is lehessen szórni a pénzt. És van persze focipálya, ahol szombat délután lelkesen rúgták a bőrt, nem a jövendő olasz focista generáció, hanem mindenféle bevándorló náció fiai: afrikaiak, arabok, törökök, kínaiak.
A városi infrastruktúra abszolút kielégítő. Könyvtár, benne néhány gyönyörűen faragott terem és egy ősrégi, méteres nagyságú Divina Commedia; képtár (pinacoteca) késő középkori és reneszánsz gyűjteménnyel, egy használatból kiesett kápolnát pedig modern képzőművészeti kiállítóteremmé alakítottak. Forlí egyeteme a bolognaihoz tartozik, és közgazdaságtan, műszaki és politikai tudományok a repertoár. Egy középkori erőd romjai bizonyítják, hogy Forlí komoly múlttal büszkélkedhet, és nemcsak holmi újkori jöttment az olasz városok között. A belvárosban vöröses és narancs színű, esetleg sárga vagy vajszínű házak sorakoznak, barna vagy szürke zsalugáterekkel. Az utcákat róva levonhattam a következtetést, hogy esetenként az olaszok is eltévesztik, melyik árnyalat való épületre, és melyik ripacskodó: egy frissen vakolt ház olyan neonnarancs színben pompázott, ami pólóra is ritkán kerül, nemhogy falra. A házak gyűrűjében álló nagy katedrális klasszicista stílusú, bár nem eredeti formáját viseli, lévén pár száz éve egy óvatlan ministráns tüzet okozott, és az egész katedrálisból csak egy könyv Szűz Máriát ábrázoló lapja maradt meg; ez a lap az oldalhajó díszes, aranyozott oltárába keretezve emlékeztet a tragédiára, az újjáépült katedrálist pedig az Égő Máriának szentelték (ha jól értettem).
A korzót Giuseppe Garibaldiról nevezték el, és a honatyák becsületére legyen mondva, hogy a hosszú sétálóutca egyik keskeny keresztutcáját Via Anita Garibaldinak hívják, emléket állítva a hitvesnek is (ha korzó nem is jut a hölgynek, még mindig jobb, mint egy zsákutca). A főtérhez közel az egyik árkád alatt egy százéves pizzeria lapul, aminek épp nemrég modernizálták az arculatát és az étlapját, álmaim latin loverje ki is akadt, hogy a kínálatból kivették a tradicionális romagnai piadinát; hja, az idők szele. A főtér, a Piazza Saffi - árkádok, nagytemplom, különálló harangtorony, a campanile, no meg cirkáló olaszok, ahogy illik. Szombat késő délután és este korzózik a nép, szó szerint zajlik az élet az utcán, hisz a zajlás nagy zajjal történik, és a saját szülővárosomra gondolok, ami hasonló kaliberű itt Magyarországon, csak épp szombat este alig zümmög a történelmi belváros.
Forlí eddig nem nőtt igazán a szívemhez, amolyan távolságtartó, de baráti viszonyt ápolok vele. Valahogy nem érzem azt a napsütötte mediterrán hangulatot, talán az árkád túl kevés a főtéren kívül. Vagy talán mert álmaim latin loverje sem szeret itt élni, a szíve inkább Budapestre húzza vissza (ez még a jövő zenéje). Persze azért büszkén ecseteli nekem Forlí kvalitásait (az olaszok mind nagy lokálpatrióták), például hogy Európa legnagyobb csirketermelője (igen, manapság a csirkét is termesztik, ahogy a salátát meg gyártják a salátagyárban, mindegy), a régió meg végképp a legnagyobb európai bortermelő. A Via Emilia pedig fontos csomóponttá teszi Forlít a régióban. Erre mondtam csipkelődve, hogy Forlí minden bizonnyal a világ közepe, centro del mondo. Az ott élőknek minden bizonnyal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése