Gondolatok a női szépségről

kokárdavirág

     Hát így esett a nyaralás álmaim latin loverjével június végétől július közepéig. Háromheti kóstoló a dolce vitából, hogy felmérjem, érzek-e hozzá további kedvet és inspirációt. Álmaim latin loverje szerint napról napra jobban kivirágoztam, jót teszünk neked Itália és én, mondta olaszos önbizalommal. Megtanultam, a férfiakra jobb ráhagyni mindent, különösen, ha a saját hiúságukat legyezgetik. Isten ments, hogy ne érezze magát kivételesnek mellettem. De mint minden valamirevaló nő, én is tudom, hogy habár a növénynek szüksége van napfényre és vízre, virágát maga növeszti, tündöklését maga érleli. Álmaim latin loverjét nem az teszi különlegessé számomra, hogy kivirulok mellette – ha valaki mást választottam volna, mellette ugyanígy virulnék. Ha egy nő csak jó kertészt keres, találhat ezret, ahogy tele van a kert szép virággal. A szépség nemcsak múlandó, helyettesíthető is. És ha a szépség uralkodni kezd afölött, aminek eredetileg csak vékony burkát képezte, helyettesíthetővé teszi azt is.

Határtalan

      Végre a tenger felé tartunk, Riminibe. Menet közben kitérőt teszünk egy hegyi faluba, ahonnan szép kilátás nyílik a vízre. Persze a kiszögellésen, ahonnan a tengert látni, a keskeny kék sávot a távolban, templom áll, és tábla hirdeti, hogy a területet az egyházi személyeken kívül csakis a misére érkező hívek látogathatják. Egyszerűen ki akarják zárni azokat, akik csak a látványban szeretnének gyönyörködni; biztos ide járt piknikezni a falu apraja-nagyja, a papot meg zavarta, miért nem az ő szertartását preferálják. De a tiltásnak nincs sok foganatja, a templom mellett nagy kamion parkol, és a templom előtt egy padon, ahonnan gondolom a plébános egymaga szokta a kilátást élvezni, cserzett arcú kamionsofőr durmol. Mi pedig leülünk kissé távolabb álmaim latin loverjével, és előszedjük az elemózsiát.
     Álmaim latin loverje azt mondja, sok olasz egyszer sem megy a tengerhez élete során; nem szeretik, nem kíváncsiak rá, inkább a hegyekhez vonzódnak, vagy csak otthon ülnek folyton. Úgy tűnik, csábítóbbá és fájóbbá teszi a hiányt, ha vágyaink tárgya nem áll rendelkezésre – talán nem is hiányozhat igazán, amiért csak a kezünket kéne kinyújtani.
     Riminiről azt állítják az olaszok, hogy a világ egyik leghosszabb, de lehet, hogy a leghosszabb strandja; biztos vagyok benne, hogy ezt a címet sok más város is magának tulajdonítja. Tényleg nem látni a messzire sorjázó, színes napernyőerdő végét, de engem nem a külcsínnel, hanem a belbeccsel lehet lenyűgözni, bármiről is legyen szó. A beach mellékes – elég, ha előttem, körülöttem elterül a tenger, frissesség költözik a poros levegő helyére, és máris érzem, hogy leomlanak gátak, korlátok, határok. Érzem, milyen végtelenné válni, elérni és összekapcsolni, éltetni magamban más lényeket; hogyan kell gyengédnek és erősnek lenni egyszerre. Ahol nincs tenger, számomra sivatag van.
     Ebben a langyos tengervízben lebegni Rimininél felér a mindennel. Az Adria úgy felmelegedett, hogy belegázoláskor nem csiklandoz a hideg, kellemes a testhőmérsékletem számára is, pedig egyébként könnyen fázni kezdek. Pont jó. Tökéletes. Ringatózom és felveszem a hullámok ritmusát. Úgy érzem, ide tartottam végig, a cirógató, víz halmazállapotú, tágas melegségbe; révbe értem, így, hogy elengedem lábam alól a szárazföldet. Ha halálnemet választhatnék, a tengerbe olvadnék, lehetőleg fájdalommentesen.

Idősebb olasz úr kelet-európai hölgyet keres

pletyka (Tradescantia)

     Tapasztaltam egy meglepő tendenciát, nevezetesen hogy sok idős, egyedülálló olasz úr mellett él 10-20-30 évvel fiatalabb kelet-európai nő. Mindegy, hogy hivatalosan házvezetőnői vagy barátnői minőségben, az ellátandó feladatok ugyanazok, és cserébe a fizetség koszt-kvártély, barátnői minőségben ruha is, házvezetőnői minőségben a ruhát a hölgyemény maga intézi a fizetéséből. Nem tudom, a java középkorú, még mutatós nők kifejezett patrónusszerzés céljából érkeznek-e ide Kelet-Európából, de el tudom képzelni, hogy akinek ott nincs munkája, kilátása, annak ez jó perspektíva.
     A gond persze, amikor az olasz úriember útilaput kíván kötni a mindenes hölgy talpára, vagy mert újítana, vagy mert, és erre több példát is láttam, a hölgy elkanászodott, nagyon nyeregben érzi magát, és pimaszul visszafelesel, foghegyről beszél az olasz úrral, aki jobban kiszolgáltatott a női gondoskodásnak és a hiányától való félelemnek, mint a Kelet-Európából érkezett, jég hátán is elboldoguló nő a hányattatott életének. És ebben is, mint mindenben, az nyer hosszú távon, aki erősebb.

Bepillantás az olasz otthonokba

     Mostanra megfordultam pár olasz otthonban, igaz, magvas megállapításokra nem ragadtatnám magam egyelőre. Az olasz falvakat régi kőházakkal és verandákkal illusztrálják az útikönyvekben – ez csak részben állja meg a helyét. Olaszországban nem minden település tartja a történelmi atmoszférát, esetleg csak részben őrzi a múltat, természetesen az olaszok legtöbbje rég átállt a civilizációs vívmányokra, és inkább felhúzott magának egy modernebb épületet. 

     Azokban a falvakban, ahol jártam, és amiket közigazgatásilag gyakran hozzácsaptak a közeli városhoz, illetve a város terjeszkedése beérte a falu szélét, tehát ezekben a falvakban nemigen láttam klasszikus értelemben vett családi házat, amiben egy család élne, inkább mini társasház kategóriával illetném az itteni lakhelyeket. Egy épületben két-három, igen tágas alapterületű lakás is helyet kaphat; változó, hogy ezeket a lakásokat bérlik vagy tulajdonolják, ugye attól függően, ki örökölt vagy tudott venni sajátot. E modern házak külsőre nem sokat hordoznak a mediterrán építészet szépségéből, dísztelenek és ötlettelenek; az ódon hangulatot és etno karaktert vesztett településekben nem sok megkapót találni, hacsak nem a növényzetet. A városokban természetesen dívnak a nagy társasházak, azokhoz hasonlók, amiket kis hazánkban is előállítanak. Egyelőre tehát várat magára, hogy a modern olasz építészet megcsillantsa előttem kvalitásait, azt pedig teljesen megértem, hogy a régi házak nehezen vállalhatók a mai, kényelemhez szokott ember számára.
     A lakások viszont tágasak: szellős nappali (ha már kevés a szellő), kényelmesen nagy konyha, ahova simán befér egy nagy étkezőasztal, ha nincs külön étkező, plusz hálószoba, gyerekszoba, és többnyire két fürdőszoba, külön a szülőknek és a gyerekeknek. Ha a házat kívülről nem is, de az otthont nagy gonddal szépítik belülről, a falak roskadoznak a képektől, kisebb és nagyobb szobrocskák a polcokon, a padlón. Sok olasz számára az otthon szentség, és nagy gonddal formálják műalkotássá. Ikea természetesen Olaszországban is van, de az egy-két bútorral betelepített Ikea-stílus nem nyomja el az otthon karakterét. Persze lehet, ha látogatást tennék valamelyik itteni sokemeletes, embereknek kialakított ketreckomplexumban, nem általánosítanám az olaszok otthonteremtési tehetségét.

     Több ízben láttam, milyen kreatívan használják ki az erkélyeket, főleg az emeletes házakban, ahol helytakarékosan porciózzák a lakásokat. Igaz, ezek az erkélyek gyakran szoba méretűek, és akkor már érdemes önálló funkcióval ellátni, mondhatni egyenrangú helyiséggé előléptetni őket, például mosókonyhává. Egészen megkísért a voyeur-szellem az olasz erkélyek láttán, praktikum, egyéniség, leleményesség tükröződik rajtuk; ha módom lesz, további megfigyeléseket teszek majd velük kapcsolatban. Hátha inspirálni kezdenek.

     A napfényes Olaszország otthonaiban mintha mindig félhomály uralkodna. Aligha engedhetik meg, hogy nyaranta bezúduljon a napfény, hacsak nem akarnak grillcsirkét csinálni magukból. Minden helyiségbe nagy ablakot vágtak, még a fürdőszobába is – mindig emlékezni kell, hogy az ember becsukja a nem teljesen áttetsző üveget, mielőtt a fürdőben bármihez hozzáfog, nehogy tápot adjon a kíváncsi szomszédoknak; jó pár napba tellett, míg reflexessé vált számomra ez a mozdulat. A nagy ablakokat kitárják, hogy bejöhessen a levegő, közben a redőnyt lehúzzák, vagy becsukják a zsalugátert, így az a bizonyos levegő csak a réseken szűrődik be, de vele együtt a napfény is kívül reked; a lehúzott redőnytől és a nem áttetsző fürdőszobai ablaktól támadt olyan érzésem, hogy itt mesterségesen félhomályt kell kreálni a napból, hogy hiába nagy kint a fény, bent mégsem látok soha rendesen. Sokszor a nagy ablakokat is becsukják, és helyette felkapcsolják a légkondit, ami nélkül nem lehet meg egyetlen valamirevaló, modern olasz otthon sem, és akkor nem kell bajlódni a természet erőivel, a technika megold mindent. Csak késő este, miután a nap távozott sugaraival, lehet egy időre felhúzni a redőnyt, kinyitni a zsalut, és beleszagolni az illatosan gőzölgő mediterrán nyáréjszakába, de lefekvéskor mindent vissza kell csukni, hogy fel ne ébresszen a reggeli nap, és be ne kukkantsanak a szomszédok.

Snitt.

     A szomszédok ugyanis figyelnek és kíváncsiak, pont, mint Magyarországon. Egy ízben a reggeli piperészés közben fél füllel hallottam, hogy álmaim latin loverjének édesapja épp a "signorina ungherese" érkezéséről tájékoztatta a szomszédot; jót mosolyogtam, hogy én vagyok az aznapi hír. Amikor aztán esténként láttuk is a szomszédék népes csoportját a nagy kerek kerti asztal körül üldögélni, kártyázni, sörözni, élvezni a fülledt, zizegő estét, nagyokat köszöntünk át a kerítésen álmaim latin loverjével, és jóleső érzéssel nyugtáztam, hogy a közösségi rítus nem vesztett fontosságából, legalábbis nem a falvakban.
     A szomszédokkal végül nem kerültem közelebbi kapcsolatba, nem így álmaim latin loverjének atyai barátjával, aki Nápolyból költözött át Forlíba; őt fuvaroztuk haza Nápolyból egy családi látogatás után. A forró napok több ízben végződtek úgy, hogy késő délután áthajtottunk a nápolyi úrhoz két üveg borral, és csak éjjel tértünk vissza, komolyan aggodalmaskodva, nehogy valami hirtelen előbukkanó rendőr megfújassa a szondát álmaim latin loverjével. A közben eltelt időben remek vacsorát kaptunk. Az előétel pasta, és az úriember előzékenyen megtudakolta, mire fáj a fogam, én pedig nem szerénykedtem, hanem elárultam, hogy imádom a tengeri herkentyűket... így hát volt részem fekete kagylós spagettiben és termetes rákokkal teletűzdelt tésztában. Csak a teli tányér fölött jutott eszembe, hogy én spagettit is alig tudok polgári módon enni, nemhogy páncélos tengeri lényeket bontogassak még mellette, de szerencsére nem vallottam szégyent, meg is dicsértek. A főfogás többnyire remek olívaolajban tocsogó zöldség, párolt karfiol, répa, a nápolyi úr ugyanis túlsúlyos a sok pizzától, és egészségügyi okokból szigorúan diétázni kényszerül. Mi tagadás, megkönnyebbüléssel nyugtáztam eme körülményt, no nem vendéglátónk egészségügyi problémáit, hanem a könnyű főfogásokat, így is gyakran úgy éreztem távozáskor, hogy már csak gurulni tudok, mint a kocsi. Persze elég volt, hogy az autó gurult alattunk, én meg csak emésztettem az anyósülésbe süppedve, érzékeimet belemélyesztve a homályba burkolózó, végtelenbe vesző, bizsergető itáliai tájba.

Észak és Dél

     Délen forró az agyvizem. Ha napközben a szabadban vagyok, érzem, hogy gyűlik a fejemben a gőz, a láva, és menten robban, ha nem fogom vissza; nem is kell semminek történnie, elég a puszta tény, hogy éget az ég. Azt hiszem, értem, érzem, miért agresszívebbek az emberek délen, elég a legkisebb becsületsértés, hogy a késükhöz nyúljanak, mert a nap már eleve feltüzelte őket.
     Ennyi forrponton kavargó indulat közepette képtelenség szabályok szerint élni – ingerületkisülés, és szóhoz sem jutnak az észérvek, a hév irányítja a kezet. Ezzel szemben északon a szabályok tartják össze az életet. Gondoljunk csak bele, valaki nem tartja az előírást, nem a megszabott úton megy, eltéved, és megfagy a hóban. Északon nem gyújtja fel izzás a rend szövetét, viszont élet-halál kérdése, hogy az ember kövesse a sok tapasztalat formálta útmutatást.

Una notte a Napoli

     Azért kellett Rómából kitérőt tenni Nápolyba, hogy ha már csak kétórányira vagyunk Nápolytól, ugorjunk el és fuvarozzunk haza egy barátot Forlíba; a Nápoly–Forlí táv egyébként hatórányi vezetés.

      Nápolyt már messziről felismerni jellegzetes szagáról, amit az út mentén heverő szemét bocsát ki, ugyanis Nápolyban és a környékén minden négyzetméteren szemét hever az út mentén; nem tudom, hogyan szervezik a szemétszállítást, de mintha az lenne arrafelé a habitus, hogy mindenki elhajítja, ami a keze ügyében van, és épp feleslegessé vált. Álmaim latin loverjével a városba érkezésünk után azonnal szűk utcákba tévedünk, ahova nem is értem, hogy fér be a mi kicsi kocsinknál nagyobb autó, és ahol egymáshoz közel érő erkélyekről lóg a mosott ruha. Nagy foltokban mállik a vakolat az épületekről. Csalinkázunk a kis utcákon, amikről csak este derül ki, hogy a nápolyi gettóháromszög egyik sarkát alkotják, ahol a maffia dirigál.
      Azt írtam, Rómában farkastörvények, a túlélésért folytatott opportunizmus uralják a közlekedést, nos, Nápolyban tovább fokozódik a helyzet. A kereszteződésekben az megy előre, aki – mer. Aki gátlástalanabb, aki képes lenne egy szó nélkül átgázolni a másikon és továbbhajtani, a gyengébb pedig – fékez. Mindenki halad, ahogy tud, ahol épp szabad rést lát, vagy ahogy a vakmerősége diktálja. Két autó találkozását nem irányítja más, csak a folyamatos ökölharc, ami Nápoly utcáin zajlik; itt nem a jobbkéz-szabály, hanem a jobbhorog-szabály érvényes.
     A sugárúton sem haladunk gyorsabban, mint a szűk gettóban, nem nekünk való és nehezen is vesszük fel a nápolyi ritmust. Dudálnak és kerülgetnek, pedig tökölősnek az észak-olasz autósok sem mondhatók. Valahogy csak elevickélünk egy zárt és ellenőrzött parkolóig, mert a kocsi számára a nyitott parkoló nem életbiztosítás. Pompei nem fér bele az időbe, de a Nápolyi Nemzeti Múzeumban is akad sok érdekes lelet. Például a márványszobrok, melyek tógáját alabástromból faragta ki a művész; ha épp nincs jelen teremőr, tapogatom a márványt és az alabástromot, és nem érem fel ésszel, hogy ütött a kőbe ilyen csodás redőket a szobrász. Akad egy-két teremnyi eredeti ókori festmény, igazi festmény konzerválódott színekkel, no meg sok mozaik, köztük egy Nagy Sándort ábrázoló, pont az, amelyik a középiskolai történelemkönyvemben illusztrációként szerepelt a Nagy Sándorról szóló fejezethez. Meg vagyok hatódva. Van egy rakás fallosz is. Ókori falloszszobrocskák, megtöltenek egy termet, a vitrinek mögött a legkülönfélébb variációk, csüngőkkel, szárnyakkal, mindenfélével, ami csak kifejezheti és előhívhatja a fallosz mágikus hatalmát.

     Nápoly egyik legbiztonságosabb lakóparkja a Parco Vesuvio, biztonsági zár, halálbiztos kerítés, egy több utcányi komplexum, mindenkinek, aki nem akar rettegésben élni, legalábbis nem a maffiától, és persze meg tudja fizetni. Sok erkélyről egyenesen a Vezúvra látni, no meg a panelsorokra, amiket a nyolcvanas évek elején húzott fel sebtiben a városvezetés, amikor egy földrengés után rengetegen maradtak hajléktalanul. A Vezúv egyébként is szinte mindenhonnan látható, ott magasodik méltóságteljes türelemmel, hatalma teljes tudatában; lehetetlen elfelejteni.
     A maffia jelenleg a legvalóságosabb fenyegetés Nápolyban. Bár ki hogy interpretálja. A komolyabb vállalatok költözőre fogják, hülyék lennének az államnak és a maffiának tejelni egyszerre, ők nem a lokálpatriotizmusból élnek. A felnövekvő generáció, főleg a hátrányos helyzetűek nem is látják perspektívának, hogy a hagyományos cégeknél robotoljanak, pláne, hogy a cégek egyre fogynak; sokkal könnyebben jön pénz a maffiából, meg ha elemelik a legközelebbi turista táskáját, ők Pompei miatt így is, úgy is jönnek. Nápolyban a maffia ugyanúgy válik az élet szerves részévé, ilyen vagy olyan módon, mint kis hazánkban az adósság. Életforma.
     Este egy népes nápolyi családdal a Vezúvra megyünk vacsorázni; a merész nápolyiak ugyanis házakat, éttermet és mindenfélét vájnak a Vezúv oldalába, persze amíg a hegy le nem pöcköli őket. Lassan sötétedik, és az étterem teraszáról pazar kilátás nyílik az egész Nápolyi-öbölre, az öböl ölelésében ringatózó tengerre, amit lassan elvesz előlem a sötét. Miután a kilátás oda, a nápolyi nőket nézegetem, szépen öltözött, de mind testes és csúnya, ezt rosszindulat nélkül állítom. Az étterem árai abszolút barátiak, magyar szemmel is. Álmaim latin loverjének atyai barátja, akit másnap fogunk hazafuvarozni, és aki itt rangidős lévén a családfő, ellentmondást nem tűrően Margherita pizzát rendel mindenkinek, két óriásit. Szombat este lévén tömve a hely, nagy a hajtás, jócskán várni kell, mire a pizza megérkezik. És akkor kezdődik a botrány. A pizza ugyanis alig langyos, és mindössze három bazsalikomlevél árválkodik rajta, holott a nápolyi jóbarát a rendeléskor utasításba adta, hogy a pizza hetven százalékát borítsa bazsalikom. A pincér azonnal szól az üzletvezetőnek, aki, miután a nápolyi család emelt hangon szóvá tette panaszait, ahelyett, hogy fülét-farkát behúzva felajánlana még egy pizzát ingyen, egyszerűen visszaordibál, és olyan ordítozás kezdődik az asztalunknál, hogy álmaim latin loverjével csak pislogunk, bár roppantul jól szórakozunk a jeleneten. Szóval nagy a hangzavar, mindenki minket néz, az üzletvezető olyasmivel érvel (vagy inkább hadonászik), hogy nem ő felelős a konyháért (akkor ki, már elnézést), de miután mindenki kiüvöltözte, ami a szívét nyomta, csak megesszük a pizzát. Naná, órák óta éheztünk. Már a számlát hozzák, és láthatóan azzal is támad némi bonyodalom, bár azt nem a felszínen, hanem az irodában intézik el.
     Álmaim latin loverjének atyai jóbarátja szerzett nekünk szállást egyik barátjánál, aki fiatalkorában hivatalos birkózóként kereste kenyerét, és a lakása egyik szobájában kifüggesztett fotón megcsodálhatjuk izmos felsőtestét, illetve amilyen fénykorában volt a felsőtest. De addig hosszú út vezet, a nápolyi jóbarát nápolyiasan vezet, de rém rosszul navigál, ráadásul elvből utálja a GPS-t, így a maradék két sarkát is megjárjuk Nápoly gettóháromszögének, mire célhoz érünk, ami velem, világosbarnával, de itt: szőkével a hátsó ülésen nem épp életbiztosítás.
      Eltelik az éjszaka, és másnap már megkönnyebbülten süvítünk az autópályán álmai latin loverjével, hogy a Parco Vesuvióból felvegyük az atyai jóbarátot. Álmaim latin loverjének feltűnik, hogy furán kitérnek előlünk a rivális kocsik, flottul haladunk, senki meg sem kockáztatja az összeütközést, aminek az lehet az oka, szerinte, hogy előző napi szállásadónktól ajándékba kaptunk egy virító madonnás karkötőt, ami a színes ruhákkal, amiket álmaim latin loverje viselni szeret, alighanem maffiózó benyomását kelti, ráadásul ott ülök mellette én, világosbarna, de itt: szőke hajjal, a nápolyi nőkhöz képest tizenhat éves bambinának tűnve, karomon a madonnás karkötővel; egyértelmű, hogy a mi utunkból jobb, ha mindenki szétspriccel. Bánjuk is, ha oda a renoménk, legalább hamarabb érünk ki ebből a bolondokházából.

Forró és nedves

Forró és nedves vagyok ezen az égövön, egyfolytában perzsel és csurog rólam (meg belőlem); talán ezért vágytam ide, hogy izzak és buzogjak, hogy feljebb tekerjem a hőfokot, hogy megszüntessem a stagnáló langyosság nemléthez közeli állapotát.

Nehéz szülés

      Tudtam, hogy nehéz szülés lesz. Éppen ezért mertem csak ilyen soká vállalni a Vatikáni Múzeumot, pedig alkalom lett volna korábban. A Vatikánt magas és vastag fal veszi körül, ez távolról szembetűnő igazán, a dombokról, ott válik nyilvánvalóvá, hogy a Vatikán úgy fest, mint egy erődítmény. Az útikönyvek azt írják, a Szent Péter-bazilika alaprajza kulcsot formáz; a magas és vastag falba vágott vaskaput szintén kulcs forma díszíti: a kulcsok, amiket Jézus adott át Péternek az írás szerint. Hogy hova nyílnak az ajtók? Lehet találgatni, ízlés és világnézet szerint.
      Stanislav Grof, a tudatállapotokkal kísérletező ismert pszichiáter alkotott egy elméletet a születés négy stációjáról. Első állapot az eksztázis bent, anyánk méhében. Lebegés a meleg, biztonságos burokban, nyugodt gyarapodás a gondoskodásban. A Vatikáni Múzeum melyik pontja szimbolizálhatná az anyaméhet? Talán a képtár, a pinacoteca? Félhomály uralja a teret, valóban, de a festményáradat inkább fajsúlyos, mint lebegő. Akkor talán a szobrokkal roskadásig rakott termek? Vagy az egyiptomi múzeum, mint a kultúra bölcsője? A vitrinekben hiába keresném. Legyen itt, az egyiptomi részleg bejáratával szemközti belső téren, ahol széles lépcső vezet felfelé és lefelé, és két szfinx hever egymás mellett, én pedig helyet foglalok a majdnem padlóig érő ablak széles párkányán, mosolyogva, görnyedten, mert a múzeumok, a sok kiállítási tárgy úgy agyonnyomják az embert, és nézem az embertömeget, amint a lépcsőkön tolong felfelé és lefelé, vagy az egyiptomi részlegbe nyomul. És a pillantásom megakad egy lányon, aki egyiptomi stílusban húzta ki a szemét, a nemzetiségét nem tudnám megsaccolni, az egyiptomi smink, még ha csak szemhéjtus is, uralja a vonásait. Mosolygunk egymásra a lánnyal, aranyos lehetek, ahogy itt lógatom a lábam az ablakpárkányon, ő pedig, az egyiptomi arc, olyan sorsszerűen bukkant fel előttem az egyiptomi múzeummal szemben, hogy lehetetlen nem rá nézni, és akkor látom, hogy van két társa, két ázsiai, az egyikük épp engem fényképez egy spéci kamerával, és az egyiptomi lány azért mosolyog rám, hogy rendben van-e a fotózás. Világok találkozása. Majd tovasodródik a tömeggel a jelenés és a két ázsiai.
      A valódi születés akkor veszi kezdetét, amikor már megéltük a biztonság és önfeledtség eksztázisát. Amikor már nagyon meggyarapodtunk, és szűkké vált a hely, kevés az oxigén, kialakul a nincs kijárat szorító élménye, ami arra sarkall, hogy menni kell, különben meghalunk itt benn, a gyilkosunkká válik a korábban óvó hely. Én is érzem ott az ablakpárkányon, hogy ideje indulnom, a fejemben motoz, milyen sokat kell még megtenni.
      És csatlakozom a tömeghez, ami a hosszú folyosókon halad arra, amerre a Cappella Sistina nyíl mutat, azaz a Sixtus-kápolna felé. Szorít a hosszú folyosón hullámzó tömeg, fullasztó, akár a szülőcsatorna. Grof szerint a születés harmadik fázisa a véres csata, amikor átküzdjük magunkat a szülőcsatornán, megállíthatatlanul, mindenáron. Sok múlik ezen a fázison. Grof azt mondja, akik császármetszéssel születnek, és hiányzik náluk az első véres csata tapasztalata, később sokkal nehezebben bocsátkoznak bármilyen csatába, mert nem tanulták meg, hogyan küzdjenek végig egy krízist; amikor csatázni kéne, megijednek, megtorpannak és tehetetlenné válnak – sokkal hajlamosabbak lesznek depresszióra.
      Én küzdöttem és küzdök; amikor egy nagyobb csoport érkezik, félreállok és kivárok; szinte a falhoz nyomnak, úgy érzem, fuldoklok, nem ér le oxigén a tüdőmbe, mert nem ér ki a fejem a tömegből, hogy szabadon lélegezzek, pedig nem vagyok alacsony. Bedarálódok. Majd váratlanul egészen kiürül a folyosó, és nyugodtan lehet továbbhaladni. A legrosszabb a kárpitok terme, aminek elején és végén üvegfal áll – teljes a bezártságélmény, újabb és újabb emberhullámok. Alig nézek a kárpitokra, vallásos téma mind, egy kaptafára, galambok, glóriák, keresztek, süvegek, ugyanaz a szimbolika. Csak ki innen. A térképfolyosó viszont üdít, Itália régi államai, ahol szükséges, tengerrel, nagy méretben festve. Színek. A plafon pazar – nem sajnálták maguktól a pompát a pápák.

      A neheze, azaz a hosszú, szűk folyosó megvolt. Végre a freskók termeiben járok. Úgy hallottam, ma – többek között – onnan ismerjük a legnagyobb reneszánsz művészek nevét, hogy megmaradt a vatikáni megbízások számláinak egy része, és a legjobban fizetett művészeket automatikusan a legnagyobbnak járó dicsőség övezi. Így vagy úgy, tanulmányozom az Athéni iskolát, ha már itt vagyok, Platón és Arisztotelész elegáns baráti diskurzusát, az ókori filozófiai vitát, amiben nincs kényszerítés és elnyomás, ahol nem kell a másik fölé kerekedve győzni, csak élvezni, hogy ezzel a barátságos eszmecserével tölthetik az időt, reménykedve, hogy sikerül a másikat meggyőzni, aki ugyanolyan tiszteletreméltó, legalábbis így magyarázta anno egy tanárom a tényleges ókori görög filozófiai iskolák lényegét és légkörét, ahol persze a filoszokat körülülte egy sereg tanítvány, akiknek ez a diskurzus jelentette a mintát és felkészülést az élethez; minden korszak másként tervezi meg az élet iskoláját.
     Most már nagyon várom a Sixtus-kápolnát, de még át kell haladnom a rengeteg kortárs termen, amiben csak úgy hemzsegnek a nagy nevek, Dalí, Chagall, Paul Klee, Gauguin, Botero, számos további ismerős és még több ismeretlen név (annyira azért nem vagyok művelt); glória, szárnyak, püspökök – a motívum egyhangúságát színesíti a sok művész egyéni interpretációja; a kortárs művészet egyéniségnimbuszának előnyei. Ahogy az általam ismert festők műveinek keletkezési évszámát nézem, megállapítom, hogy a Vatikán mindegyiküktől a pályafutása végén rendelt, a tekintélyes megbízó tehát biztosra megy, niemandtól soha.
    És végre beérek, görnyedt háttal, a véres csatának vége, a Sixtus-kápolnába, a freskóözönbe; alaposan tanulmányozom a látványt, ha már idáig küzdöttem magam, az egyetemes európai kultúra egyik főművébe, írják róla az útikönyvek, és meg kell mondjam, a képeslapokat és albumokat jó élénkre photoshopolják, akárcsak a Vénusz születése esetében: míg amaz színei meglepően haloványak, addig emezt borongósra sötétítették az évszázadok (mernék csak lezárni a kápolnát egy restaurálásra). Leülök egy padra, és középtájra téved a szemem, ahol a felhőből épp előtör egy izmos, meztelen (kívánatos, na) férfi, az Utolsó ítélet cseppet sem légies Krisztusa (legalábbis nem elsősorban éteri gondolatok támadnak a láttán), egyben a reneszánsz idol megtestesítője (a művész egyéni interpretációja); épp csak a hosszú haja a régi, hogy felismerhessük. Szép új világ, vajon.
      A születés negyedik, egyben befejező stációja az eksztázis kint. A nyomás vége, a nagy lélegzetvétel, a "megcsináltam" felszabadultsága.
     Már a Szent Péter-bazilikában vagyunk, a bejáratnál testes oszlopok, bent pedig amilyennek egy dicsőséget és ájtatosságot ötvöző székesegyháznak lennie kell. Templomban tilos a bujaság, ezért a ruha vállat fed és térd alá ér; aki nem készült, vegyen egy kendőt a sok utcai árustól. A szeretet házában, ami egy távolról erődítménynek kinéző államban áll, a szeretet nem kifejezhető; adok egy nagyon szolid csókot álmaim latin loverjének (csakazértis, vérbeli lázadó), aki teljesen ráparázik, hogy nyughassak, még kidobnak. A kupolán keresztül fénycsíkok érkeznek a félhomályba. A főhajón találni egy pontot – hogy mást keressek a szerelmetes szeretet helyett –, ahol, ha odaállunk, megszűnik körülöttünk a gigantikus épület, látómezőnkből kiszorul a pompa, és a homályból csak a főoltár feletti aranyfolt kristályosodik ki, közepén a madárral (tudom, hogy galambot kéne írni). A fényben felénk szálló madár tölti be a látómezőt. S ha még egy kicsit helyezkedünk, bár ehhez szerencsés fényállás szükséges, és talán valami más is, ha sikerül a fentről érkező fényfolyam alá állni, akkor nemcsak a tér, a látómező is megszűnik, mert ekkora fényben nem maradhat nyitva a szem. Mégis minden érzékünkkel érezni, hogy beborít a fény, belénk csurog, és belül nyugalom születik, az öröm és bizalom nyugalma. S e fény alatt állhatunk immár, mert ott nem kerget idő.

Eszeveszett

     Róma lefényképezhetetlen, festmény és képeslap formájában megörökíthetetlen, pláne leírhatatlan. Róma esszenciáját csak tapasztalással lehet megérezni, bele kell bújni, a részesévé válni, hogy felfogjuk legalább egy részét; kiismerni nem lehetséges.
     Róma a történelem gigantikus hordaléka. Mondhatnánk úgyis, hogy minden magára adó korszak rajta hagyta a nyomát, amelyik nem, az nem bizonyult elég kifinomultnak; egy (európai) korszak maradandóságának kritériuma a római jelenlét. A belváros térképén szinte minden névhez egy rakás mélyre hatoló jelentésárnyalatot fűzhet egy művelt polihisztor, oldalnyi lábjegyzetet az európai kultúrtörténetből halászott asszociációkból. A régi városközpont 2000, a modern városközpont 200 éves, foglalta össze egyszer egy olasz a római távlatokat, egy korábbi látogatásomnál.

    Szimpla utcasarkokon, épületek aljában ókori romokba botlunk, na jó, inkább rájuk bukkanunk, mert a romokat gyakran elkerítik, így a fizikai kontaktus (így a botlás is) megvalósíthatatlan; egy-két oszlop itt nem nagy extra, csak számunkra, turistáknak, akik képesek vagyunk fizetni azért, hogy lerójuk kegyeletünket egy ókori ciszternánál. Sétálgatunk a szűk utcákon, és ahogy oldalra fordítjuk a fejünk, bevillan a Colosseum; vajon mennyi ideig kéne itt élnem, hogy ne dobbanjon meg a szívem a láttán? Rómában egy átlagos templom, ami csak úgy áll az utcán két épület közt, akkora, mint bármely más városban egy katedrális, és a számuk annyira rúg, hogy önálló várost lehetne belőlük alapítani; alighanem így élték ki gyűjtőszenvedélyüket a pápák – ki-ki a maga nívóján. Időnként hallok egy-két szerencsésről, aki a szarvakkal ékesített Mózes-szoborba vagy Szent Teréz eksztázisába botlik valamelyik templomban, szóval minden adott a kincskereséshez. A rómaiak különös vonzalmat érezhettek az obeliszkek iránt, mert tele van velük a város, minden valamirevaló piazzán állnia kell egy eredeti egyiptomi obeliszknek, Piazza Navona, Piazza di Popolo, Piazza della Minerva, a Pantheon előtt, a Borghese-kertben és legfőképp a Szent Péter téren, alighanem ez utóbbin a legmagasabb; a műkincsáramlást már az ókorban is (amikor a relikviákat átszállították) pártolta a politika; a szellemi kincsekhez kevéssé férhettek hozzá, vagy kihámoztak belőlük annyit, amennyit fel tudtak fogni.
     Az utcakép maga a káosz, mintha a várostervezők lazán egymás mellé hajigálták volna e sok remekbe szabott épületet és templomot, ahogy esett, úgy puffant, ráadásként némelyikre rádobtak volna egy díszes erkélyt vagy korlátot, hogy ej, ne legyen már olyan csupasz. A káosz beburkol, beolvaszt; az örökké nyomunkban és lábunk előtt járó déli napfény és a benne sütkérező, épületekre kent sok sárga árnyalat meleggel tölti meg Róma zűrzavarát; olyan ez, akár a hangulatai közt ingadozó, kiszámíthatatlan nő melegsége; az őrület határán egyensúlyozik.

     A város közlekedését nem a KRESZ, hanem farkastörvények uralják. A sávokat nem kell komolyan venni, pláne nem a motorosoknak; parkolni mindenki úgy parkol, ahogy tud, akár az úttestre lógva (magyar szemmérték szerint), sőt, a pofátlanabbjának meg sem kottyan elbarikádozni egy másik kocsit, ha úgy jön ki a lépés (vagy a hely). A gyalogátkelőhelyeken a piros lámpa csak két másodpercre vált zöldre, utána rögtön sárgába csap át, mintha figyelmeztetne, átkelhetsz, ha akarsz, a saját felelősségedre. A haladást az idegen számára érthetetlen szabályok alakítják, nem is szabályok, hanem a helyzet, a bizonytalansági és valószínűségi faktorok kimenete, amihez nem logika kell, hanem merész beleérzés.
     Pár nap alatt kikészít a zabolátlanság, a hőségről nem is beszélve, agyonnyom a szépség és grandiozitás, és az izgágaságig túlpörög bennem a vibrálás, amiben az átlag római él, tülekedik, még a mandulafenyőkben is hangosan zizegnek a rovarok, hihetetlen hogy az olasz rovarok ugyanúgy decibelekkel hangosabbak a külhoni rovaroknál, akárcsak az olaszok a külföldinél. Megkönnyebbülök, amikor estére a hektikus és nyüzsgő városból csak ezek a mandulafenyőben zizegő rovarok maradnak (épp elég az is), legalábbis a külvárosban. Végre kienged a szorítás, a túlpörgés miatti feszültség, ahogy az ellaposodó, sötétzöld lombkoronák sorát nézem a mélykék égen, ami megnyugtatóan kék és nem óhajt befeketedni, és a mélykék égen a telihold fehér korongját. Pár nap után túltelve és fuldokolva csak arra vágyom, hogy a hátam mögött hagyjam végre a tébolyító várost, amit ugyan bolondulásig szeretek, legjobban az összes európai metropolisz közül, de tudom, együtt élni képtelen lennék vele. Ám utoljára mindig visszapillantok, és előre tudom, mit nézek meg legközelebb, amire ezúttal nem került sor, mert Róma évtizedek múlva is visszavonz majd és előás egy még felfedetlen darabot évszázadokon át halmozott kincseiből. Fenébe, elfelejtettem érmét dobni a Trevi-kútba, pedig a babona szerint az a visszatérés záloga. Mindegy, csak menjünk; arrivederci.

Skicc

    Róma felé az E45-ös úton vágunk neki, amely mellesleg a leghosszabb észak–dél irányú európai út, Svédországból indul, át Dánián, Németországon és Ausztrián, majd közel 5000 km után leér Szicília déli partjáig. Mi nem megyünk odáig, bár így is megérint, hogy hány meg hány autó utazik még e messze nyúló út többi pontján, hogy milyen sokan járjuk még ezt az európai vonalat. Az általunk megtett néhány órás szakasz az Appenninek csúcsai közt  kanyarog. Szerencsétlenkedünk, mire megkerül a felhajtó, úgy rémlik, Cesenánál, de sebaj, minden út Rómába visz, és rövidesen dülöngélve kanyargunk a hegyek közt lefelé a csizma szárán.
     Minél délebbre érünk, annál több a mandulafenyő, amiről immár mindig Olaszország fog eszembe jutni, amíg csak élek, és annál több az olíva, sőt, már kezdenek feltünedezni a pálmák is. A hegyormokra városkák és falvak kaptatnak fel; távolról megkapó látvány, civilizációkedvelőknek – gondolom – aligha ajánlott. A kis települések gyakran várromot fognak körül, ami a házak közül kiemelkedve hirdeti az enyészet törvényét. Két település közt egy-egy magányos ház is előbukkan a hegyoldalba ágyazva, a jó ég tudja, hogy jutnak ezekhez fel és onnan le, álmaim latin loverje megjegyzi, akik ezekben élnek, évszámra nem mennek sehova, sokan évtizedeket, akár egy életet is leélnek úgy, hogy perspektívájuk a legközelebbi városra szűkül. Falvak, várromok, magányos, tornácos mediterrán házak, és végül a magányos, tornácos házak romokká aszva, beszakadt tetők, ablakok híján üres tekintetű, elmálló téglafalak, mert a magányos mediterrán házakat az új generáció gyakran sorsára hagyja, és inkább a civilizációval jegyzi el magát – íme az Appenninek szekvenciája.

     Örömmel mozizom az ismerős településneveket a táblákon, sokukhoz homályos asszociáció sejlik fel középiskolai történelemórákról, például Capuához Spartacus tapad, Perugiához pedig nem tudom, mi, de valami biztosan, csak nem tudom feleleveníteni. Elvonul előttem egy rakás név, amit már hallottam egykori, jelentős események taglalásakor, és most a nevekkel együtt felvillan a tanárom hangja és a vehemens karmozdulat, ahogy magyarázott nagy beleéléssel; a múlt teszi számomra jólesően otthonossá ezt az országot. Némi hátránnyal jár a régi kocsi, amiben álmaim latin loverjével furikázunk, ugyanis a légkondi nem működik megfelelően, illetve azt sem érzem, hogy működik. Ide-oda dülöngélek a hegyi utakon rohanó autóban, közben diszkréten szaglászom a hónaljamat, de szerencsére fenntartják a dolce vitát a lejátszóból kiabáló olasz nóták, amikkel nekikezdek a nyelvtanulásnak, legalábbis a nyelvértés fejlesztésének.
     A július eleji átütő napfény megfakítja a hegyeket és növénytakarójukat, és ameddig csak elér, sárgával teríti be az eget. Az autogrill névre keresztelt út menti pihenőhelyeken vagy tankoláskor a benzinkúton olyan vékony, faágak vagy korlát által vetett árnyéksávnak is örülünk és lelkendezve állunk be alá, ami Magyarországon még a nyíltan tűző nap kategóriába esne. Figyelem az olaszokat az autogrillek boltjaiban és a mosdóban: bőrüket sötétre színezi és hamar megráncosítja a nap, napszemüveget viselni szintén derogál, mintha virtusból fittyet hánynának Solnak, vagy fityiszt mutatnának neki, holott ebben a meccsben csak ők húzhatják a rövidebbet, a hiú és hetyke olaszok, akik markáns vonásaik mellé gyorsan öregednek óvatlanságuk miatt; itt aztán tényleg öt évvel fiatalabbnak tűnök a koromnál, anélkül, hogy hízelegnék magamnak, sőt, a korombeli olaszokhoz képest nyolc évet tagadhatnék le, hogy hagyjam magam átengedni az itt lebegő (ön)tömjénező hangulatnak.

Úton

     Álmaim latin loverjének – saját véleménye szerint – olyan régi autója van, hogy rajta kívül más olasz nem merészkedne vele az útra. Érzései szerint valahányszor leelőz valakit az autópályán, mindig gyorsítani próbálnak, mert ne már, hogy egy ilyen tragacs többet tudjon a termetes csilli-villi autóknál. Az én szememet nem bökte ki ilyen atrocitás, bár lehet, nem vagyok elég kifinomult az olaszok országúti játszmáinak letapogatásához. Különben is, nekem megfelel a kicsi kocsi, rövid keresés után a pozíciót is megtaláltam, hogy kinyújtóztassam hosszú lábaimat az anyósülésen. Az autó korát nem tudnám megállapítani, nem vagyok naprakész autós piacból, a fő, hogy guruljon; valahogy így viszonyulok a mobiltelefonomhoz is: addig használom, amíg működik, és utána is a legolcsóbbat veszem, nem költök rá többet a szükségesnél; villogni nem tudok az ósdi telefonommal, de húzzák le a gyártók azokról a bőrt minden újításnál, akik azt hiszik, a legújabb kütyü nélkül nem lehet imponálni.
     Olaszországban autózni maga a szabadság mámora. A közlekedési szabályok inkább fakultatív iránymutatásként értelmezendők, minél délebbre megyünk, annál inkább. Forlí környékén tapasztaltam, hogy ahol a város szélén egy adott ponton sebességmérő leselkedik (autovelox, ahogy az olasz táblák jelzik az autópályán, mert kötelező előre jelezni a sebességmérést, hogy az óvatlan olasz autósok felkészülhessenek), mindenki lelassít az előírt sebességre, majd a mérőn túlhajtva már gyorsít is vissza a közlekedési sebességre, amin haladni illik; aki nem így tesz, azt megdudálják. Az olasz közlekedés felettébb dinamikus, az arany középút keresése aközött, hogy a lehető leghamarabb érjünk célhoz, ám figyelembe vegyük, hogy a szabályokat nem véletlenül hozzák, hanem a balesetek elkerülése érdekében, tehát jó támpontot jelentenek az útviszonyok értékeléséhez. Persze rengeteg a baleset, az arany középút megtalálása az olasz sztrádán legfeljebb az ideák világában létezik. Tudni kell manőverezni.
     Az olasz vezetői stílus mondhatni apáról fiúra száll. Autósiskolába lehet járni, de nem kötelező; az olaszok megtanulhatnak maguk is vezetni – e szabály implikálja, hogy van, aki megtanítsa őket, egy idősebb rokon vagy barát átadja tudását valahol kinn a határban –, vizsgát tenni azonban mindenkinek kell, és a vizsga ára elég borsos (bürokráciával 100-200 euró), szóval nem árt úgy elmenni, hogy az ember tényleg tud, méghozzá annyira, hogy a vizsgán bemutassa az olasz KRESZ tiszteletben tartásával kivitelezett vezetői opportunizmust, ugyanis az úton a vizsgabiztos jelenlétében is életben kell maradni; aki erre a mutatványra képes, bízvást beavatást nyerhet az olasz sztrádalovagok sorába.
     Az olaszok büszkén ragaszkodnak hagyományaikhoz. Ahogy a vezetői tudást, úgy a régi utakat is átadják a következő generációknak, akik bizalommal maradnak a régi, bevált nyomvonal iránt. Emilia Romagna régió például az ókori Via Aemilia útról kapta nevét, ami Rimini és Piacenza közt vezetett, és vezet ma is leaszfaltozott formában, vagy ott van a hasonló múltú, teherbírású Via Flaminia Rimini és Róma közt; kevésbé szélesek az autópályánál, de a legpraktikusabb irányban haladnak. Mint írtam, az olaszoknak úgyis megvannak a trükkjei, hogy begyorsítsák a keskeny utakat.
     Opportunistának lenni, de azért élni hagyni a másikat is; valahogy csak kiegyenlíti egymást a sok törtető az olasz utakon. Teljesen más taktika szükségeltetik a vezetéshez az ország északi, és más a déli részeken, aki északon jól vezet, délen elveszett sofőr, délebbre haladva ugyanis a dinamizmus átalakul valami egész mássá. Fokozódik az opportunizmus, de erről később.