Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében – / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap – / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2012. október 28., vasárnap

Copyright


     Miért jó (nekem) egyik helyet a másik után látogatni, és újabbnál újabb valóságokba beleszagolni? Vagy inkább: mi hasznot hoz egyik helyről a másikra menni, és mindegyikről képet alkotni? Pontosabban: mire jók az újabbnál újabb valóságok, amiket egy-egy helyszínről leképezünk? Az életművét ki-ki a saját víziójából alkotja, a személyes valóságából. A másik látásmódjára aligha alapozhatunk, hisz nincs módunk belebújni, bár néha hasznos lenne... de épp elég a sajátunkat megismerni (és megbirkózni vele...).
      Az életmű: minden, amit teremtünk. Az alapanyagot nem mi állítjuk elő, mondhatni hozott anyagból dolgozunk, ki-ki abból, amivel találkozik, amit megismer, magáévá tesz. A semmiből nemigen nő ihlet, avagy a rendkívüli asszociációs készség teszi a géniuszt (bár persze arra születni kell).

      Ez így rendben is volna. De vajon mennyire illik elszipkázni és a sajátunkba belegyúrni mások ötleteit? Hol végződik a becsületes inspiráció és hol kezdődik az etikátlan plágium? Hol megy át a nagylelkűség lopásba? Nem tudnám megmondani. Nálam az írás és a gondolat kényes téma - mások gondolataival nem szoktam ékeskedni, akkor sem, ha vélhetően nem zavarná őket, hisz amúgy is idegen tollak; aligha venném jó néven, ha más a tőlem hallott gondolatokat cifrázná egy cikkben, pláne, ha csak szóban említettem az eszmefuttatást.
      Sokszor szívesen adok ötletet - olyat, ami előreláthatólag nem lesz része az Sz. E.-életműnek, vagy csak mellékszerephez jut, és nem érdekel (nem vagyok érdekelt abban), hogy azt mondjam, ez az enyém, én hoztam létre, én fedeztem fel, az én személyiségem terméke. Más elmeszüleményekre viszont kényes vagyok; nem arról van szó, hogy mások ne használják - hisz az a teremtés haszna, amit mások kapnak általa, amit majd továbbfejlesztenek - de kérek mindenkit, ahol illik, ne felejtse ki a hivatkozást.
     Lehet, mindez csak művészi hiúság. Az önmegvalósítás önössége a közjó helyett.
     A copyrightot nem visszük magunkkal a sírba (csak ha az asztalfiókba temettük a művet), és nem cserélnek rajta rögtön névtáblát, mint egy házon. Pár évtizedig, évszázadig megmarad a cégér, de a magvai feltartóztathatatlanul szétszóródnak, és mire a copyright lejár, a tartalom is mindenkié. Pontosabban: akkor jár le a copyright.

Inspired by Tami (TT)
     

2012. október 24., szerda

Valóságkonstruktőr

"A művészet és a vallás, a karneválok és a szaturnáliák, a tánc és a szónoklatok meghallgatása ezek mindegyike ...: Kapuk a Falon." /Aldous Huxley: Az érzékelés kapui/ 


     Tulajdonképp miért olyan jó (nekem) úton lenni, hogy szinte csak az éltet, mikor pakolhatom be újra a bőröndömet, ha csak pár nap erejéig is? Biztos találhatnék gyümölcsözőbb hobbit (hiszen ez nem hoz semmit a konyhára, sőt).
      Szeretek utazni, de nem a gyökértelenség hajt - habár húzom-halasztom a végleges letelepedést, egy-két gyökeret mégis jobb ereszteni, különben elvisz a szél (énekelte Halász Judit). Inkább a bizsergés, ami mozgásban tart, hogy vannak még rám váró, kinyíló kapuk...
     Alighanem az újabbnál újabb díszletezés inspirál (épp most), és nem az otthon. Ha csak egy árnyalatnyi is az eltérés, ennyi pontosan elég, hogy azt érezzem, egy másik valóságba csöppentem, vagy egy másik valóságba ringattam magam. Van még új a nap alatt, bár eget rengetni már nemigen lehet... én megelégszem annyival, ha a virtuális valóságaim sorába egy újat felvehetek. Új hely, új papírlap, amit teleskiccelhetek a magam örömére, ahogy én látom.

      Kiszabadulni abból, ami ismert, abban a reményben, hogy tartogat az élet meglepetést. Érezni, hogy a hétköznapok valóságán kívül létezik másik, és időnként nekem is kijár oda a belépés; hogy kinek milyen ez a másik, döntse el maga; némi üröm az örömben, hogy a szabadnap inkább a munkanaphoz, mint az ideákhoz hasonlít, úgyhogy végső soron mégis a hétköznapokból kell valamit kihozni. Persze az illúzió, hogy van az életünknek egy filmszerű, regénybe illő része, ahol mi játsszuk a kalandor, a nagy utazó főszerepét, vagy csak egyszerűen rendelkezésre áll egy másik valóság, ahol boldognak tudjuk magunk, vagy azok vagyunk, akik lenni szeretnénk, valami andalítóan szép helyen, nos, sok pénzt megér ez az élmény, elég csak ránézni a velem együtt a bőröndjét huzigáló nyughatatlan turistahadra. Nagyot kaszál, aki mindehhez jó helyszínt biztosít.

2012. október 18., csütörtök

Helyszín



      Előző bejegyzésemben leszögeztem, hogy úgy tűnik, Barcelonában jobb élni, mint Budapesten. Számomra hasonló a két város kisugárzása, csak Barcelonában azok a dolgok is jók, amikben Budapestnek még fejlődnie kell. Miért nem pakolom azonnal a bőröndömet, és veszek egy one-way ticketet?
     Persze az ember nem rombolja le egykönnyen az életét az egyik helyen, és épít fel egy másikat máshol. Pedig az, hogy itthon könnyen kútba fúlnak a lehetőségek, éppen elég ok lehetne. Én magam úgy látom, hogy a lehetőségeim (az a kevés, amit fel bírok hajtani) bokrosodni és lombosodni szoktak, ha türelemmel és kitartással gondozom őket. Ki tudja, lehet, engem az inspirál, hogy duplán megdolgozzak mindenért, dupla eredménnyel.
     Tegyük hozzá, nem hiszek az országhatárokban. Indít járatot innen elég légitársaság, hogy ne érezzen magam röghöz kötve; aki nem beszél nyelveket, élhet bárhol, be lesz gyöpösödve. A kozmopolitizmust nem a metropoliszok definiálják, hanem az egyén nyitottsága, úgy hiszem. Csak arra ügyeljünk, hogy legyen kéznél egy reptér és pár nyelvkönyv.
     Az otthon számomra nem territórium, amit körbepisilek, hogy az enyém. Sőt, arra törekszem, hogy az otthonom, és vele én magam is, minél mobilabbá váljunk; volt, hogy félévente váltogattam a rezidenciámat, hogy gyakoroljam a rugalmasságot. Az én otthonom emberekből áll: az a közeg, ahol a barátaim mozognak,  így abban mozgok én is. A kör időnként változik, néhányan kilépnek, mások betérnek, ez így természetes. Az otthon a szeretteimhez való kapcsolódás - kötődni inkább hozzájuk, mint helyekhez próbálok. Ha a barátaim azt mondanák, na, most felkerekedünk, együtt, a falka, új várost választani, én is felkerekednék velük. Ha a barátaim szétszóródnának a szélrózsa minden irányába, szomorú lennék, és elvándorolnék.
      Amiatt is ragaszkodok Budapesthez, mert nemigen jut eszembe más nagyváros, ahol magyarul beszélhetnék. Másik nyelvben nem leszek már otthon, más nyelv nem formálódik ennyi ötletességgel a számban, legfeljebb közel ennyi ötletességgel, de az nem ugyanaz. Hiányoznának a metaforák, és hogy a ragozást csak érzéssel lehet jól csinálni, ésszel nem. A magyar nyelv olyan, mint a csermely, amely több ágra bomlik a sziklák közt, amerre a kövek éppen terelik folyását: nem a szabályozás működteti, hanem a maga útján, spontánul kanalizálja a mondanivalót, ahogy a körülmények kívánják és lehetővé teszik. Sok, pénztől független luxus létezik, például hogy jelenleg Magyarországon élek, így a magyar nyelvet, ezt a poétikus passziót használom a munkámban és az apró-cseprő ügyekben, nem egy heti egyórás hobbiként várja, hogy végre rákerüljön a sor.

Snitt.

     Annak ellenére, hogy igyekszem nem leragadni egy helyen (vajon ez azt jelzi, hogy kevésbé vagyok ragaszkodó?), sokat töprengek azon, hogy ha helyszín alapján választanék otthont, merre lenne az. Hol lenne az otthonom, ami óv és inspirál egyszerre? Azt hiszem, valahova a Földközi-tenger európai oldalának középső részéhez húz a szívem, de nem tudnám megmondani a vidék vagy település nevét (nem ismerem mélyen azt a környéket). Lenne tenger, napfény, a hátam mögött szárazföld, de nem érezném azt, hogy ez már a széle, és távol van a többi résztől (Budapestnek ez az egyetlen igazi előnye: annyira középütt van, hogy Európa minden pontja könnyedén elérhető).
     Lehet, sosem találom meg ezt a helyet, sosem érzem majd, hogy ez az, itt maradok, nem kell tovább keresnem. Lehet, valójában nem is létezik, csak virtuálisan, a fejemben. Maradok annyiban, hogy a helyszín másodlagos (az itt és most változó világa). Nem kergetek ábrándokat... de nem veszem zokon, ha az ábrándok megtalálnak húsvér valójukban.

2012. október 14., vasárnap

B. – B.


Minden, ami Barcelona

      Mi a jó város receptje? Elég ránézni Barcelonára, sőt, Budapestre is: végy egy rakás, még megmászható hegyet, hogy körülfogják a várost, szép kilátást adjanak és lankákat, amikre felkaptathatnak a villák. Kell víz is; tengerrajongóknál inkább a katalán város viszi a pálmát, Budapestet meg a folyamkedvelők favorizálják. Van valami, amiben - elismerem - a folyó megelőzi tengert: a hidak, és Budapestnek ezen a téren nem kell szerénykednie. A hegy megóv, a víz légiességet pumpál a szmogba - frissebben lélegzik az ember (jómagam), ha elérhető távolságban tudok egy kiterjedt kék foltot vagy vonalat. Ennyit a földrajzról; ez úgyis az alapító atyák dolga. A város építészet, tájrendezés, közlekedésmérnöki kreáció; az ember hozza létre, az ember szúrja el.
     Ha nekem kéne megírni a jól élhető városok kézikönyvét, úgy kezdeném, ne legyen túl kicsi, hogy pezsegjen az élet, de ne legyen túl nagy sem, mert az ember szorongani kezd a tömegtől. A jó város ismerős és el lehet benne tévedni. A modern város közepén őrzik a történelmi negyedet, mint a szemük fényét, a dicső múlt tanúbizonyságául, mert enélkül nem vív ki tekintélyt a város. Persze ne múzeum legyen, hanem lüktető zsibvásár a régi színfalak közt, újulva, alakulva, romok helyett alapanyag. Legyen elegáns korzó és bohém szeglet, hogy legyen hol felvonulni és lezserkedni is, mikor mit hoz a kedvem. Lakják be a centrumot, őslakosok és külföldiek együtt, mert egy valamirevaló városnak illik felmutatnia egy kis kozmopolitizmust.  Eddig fej fej mellett halad Barcelona és Budapest.

Budapest, árvíz alatt

      Barcelona építészete orrhosszal vezet Gaudíval. Mondhatnánk, szerencséje volt; biztos vagyok benne, hogy majd' minden város fel tudna mutatni ennyi szerencsét, amit nem tudott kiaknázni. Ki hogy sáfárkodik a hozománnyal. No sebaj, eső után köpönyeg. Több zseni születik, mint ahányat felfedeznek. Egy-két meghökkentő modern épület is helyettesítheti az organikus fantáziát. Budapest is dicsekedhet példának okáért egy bálna formájú üvegépülettel, mint BCN, de ha jól hallottam, itt üresen tátong. Az ilyesmi valszeg az olyan anomáliákkal tartozik egy csoportba, mint miért kell nálunk húsz évig építeni egy metrót, holott a föld nincs tele antik rommal, mint Rómában, és miért kell ötévente felszedni és újratenni a villamossíneket.
      Figyelem egy ideje, ahogy Budapesten renoválgatják a klasszicista/eklektikus/szecessziós stb. utcákat. Általában jól eltalálják, hogy maradjon a hangulat, de működjön a haladás: macskakő helyett térkő, a járdát és az úttestet nem szintkülönbség, csak néhány derékig érő oszlop választja el, hogy a gyalogosok kedvet kapjanak az úttesten sétálni; kiszorítják majd ők az autókat, ha már hivatalosan nem merik kitiltani az autózást a belvárosból. Ha szépítenek egy utcát, többnyire tényleg szépül, csak a fákat hajlamosak kifelejteni; szóval kevés rossz szó érheti a város elejét. Viszont a házaknak gyakran sikerül fura színt ölteni; én nem értem, hogy kerül rájuk hupilila és bugyirózsaszín, talán valaki következetesen félreértelmezi a modernizmust. Szaporodnak a zöld szigetek, a zöld szigeteken pedig a padokon sütkérező emberek. Egyre több helyen csinosítják a házak belső udvarát a lakóközösségek: kint betonsivatag, de a házbelsőkben - talán a dús mediterrán teraszok mintájára - gyakran ápolt kerteket, legalábbis növénytársulásokat találni, néhol padokkal, ahol nyaranta sörözgetnek, limonádéznak (korosztálytól függően) a lakók. Csináld magad, ha kis hazánkban jót akarsz, tanítják az oázishangulatú, bolhapiacról és lomtalanításokról berendezett romkocsmák.

Mediterrán stílusú házbelső Budapest belvárosában

      Barcelonában - valószínűleg -  jobb élni, de Budapesten is elég jó. Kreativitás és kultúra kipipálva, a design mindkét helyen ötletes, csak itt a retróból táplálkozik, ott a burjánzó formákból. Jó partikat itt is találni (bár újabban átszabták ezt a szcénát, legalábbis a helyeket, mert az embereket nem tudják), rokon lelkeket meg pláne, tömegesen jönnek szembe péntek esténként.
      Barcelona jó, Budapesten pedig sok a javítanivaló. Vegyük például a közlekedést. Barcelonában nem autóztam, de gondolom, flottul visz át a városon a diagonál, gördülékennyé tesz a sok oktogon, és a széles utak békén hagyják a korzókat, azok a gyalogosokhoz tartoznak. Budapesten meg szenvedsz, mert soha nem lehet oda behajtani, ahova kéne, de még a párhuzamos utcába sem, és csak teszed idegesen a köröket, arról nem is beszélve, hogy helyenként a sugárutakról és a körutakról egészen komplikált a le- és felhajtás. Nemcsak a drága tömegközlekedés termelte ki Budapesten a sok biciklist, egyszerűen így lehet dinamikusan haladni, egyszer az úton, másszor a járdán, az örökös dugókban remekül előresurranni. Ja, hogy biciklisáv? Néhol akad, de ne legyenek illúzióid: a budapesti bicikliutak hajlamosak beleveszni a semmibe, hogy kétszáz méterrel odébb, miután átevickéltél egy forgalmas úton vagy kávézóteraszokkal díszített járdán, újra előbukkanjanak, de ismét csak kétszáz méter erejéig.
     Így megy ez errefelé; magadnak kell kikaparni, kiásni, kifúrni (ha hagyn/ják), mert nagyon ritka, hogy tisztességesen kikövezzék, és ha nekiállnak kövezni, azzal többnyire a bosszúság van. Barcelonában - legalábbis innen, keletebbről úgy tűnik -  a legyen és a lehet szinte természetesen következik az elképzelésekből. Budapesten sokszor csak a lehetne létezik (a végeredmény szempontjából mindegy, hogy erről a lakók mentalitása tehet, vagy a vezetés), mert a lehetőségekkel rosszul sáfárkodnak; a legyen leginkább az egyes szám első személy egyedi műveletei során valósulhat meg, kerülőúton. A városkép tükrözi a habitust, ami létrehozta. Így hát a városok versenyében kiütéssel nyert Barcelona.

2012. október 6., szombat

Vamos a la playa


         Végre a tengerhez érek, mert természetesen ki nem hagynám a lehetőséget, hogy láthassam, még ha nem is Barcelona dicsekszik a leghíresebb beach-csel. A nagy kékség itt sem fakóbb, mint máshol. A barcelonai strandnak megvan a maga szépsége, csak ez nem természeti, hanem metropoliszi szépség. A strand egyik végét lezáró, körszeletre emlékeztető épület egészen egyedi karaktert kölcsönöz a partnak, amit csak fokoz a strand másik vége felé emelt nagy, bronz színű, bálna formájú létesítmény. (Kedvelem, hogy a modern kor vívmányaira könnyű szabadon asszociálni.) Sőt, szabadtéri "konditeremmel" is felszerelték a plage-t, hogy az egyszeri beachelő a napozás és csobbanás közepette se feledkezzen meg az aktív pihenésről.
     Végre a nagy kékség és a dagályban csapkodó hullámok; elememben érzem magam kedvenc elememben, bár megelégszem annyival, hogy a víz, hideg és harcias lévén, ezúttal csak a lábaimat nyaldossa. Bemutatót tart egy-két beachboy és beachcica, kockahas, a mellkason nyoma sincs szerelempázsitnak, a lányok meg elmehetnének aerobic kazetta reklámnak, és mind bronzbarnák, természetesen, csak nem a szoláriumtól; tiszta California, legalábbis, amilyennek elképzelem. Persze a többség átlagos külsejű, hétköznapi ember, mint jómagam. Stírölöm a vízimentőket, csak diszkréten, bár gondolom, hozzászoktak már a pillantások kereszttüzéhez, különösen a hosszú, szőke hajú, a szépen formált, de nem túltengő izmaival.
      Korábban úgy gondoltam, csak azok a nők mernek monokinizni, akik a mellüket átlagosnak tartják - akié szép, az atrocitástól tart (elnézést uraim, de léteznek szatírok is), akié csúnyácska, az a szégyentől. Ahogy körülpillantok a barcelonai playán, rájövök hogy ez a feltételezésem egyszerűen marhaság, mert az monokinizik, akinek kedve szottyan rá - barna cicit szeretne, szorít a bikinifelső, némi exhibicionizmus, vagy legalább a tenger mellett hadd érezze magát felszabadultan. Minek szégyenlősködni, ez nem a korzó, hanem a természet lágy öle, hiszen a tengerpartot a természet szabta, még ha egy város települt is a szélére; mit számít, ki mit gondol.
      Eszembe jut gyerekkorom kedvenc könyve, az Andersen-féle Kis hableány Füzesi Zsuzsa indás hajú sellőivel. Abban a könyvben hevertek a hableányok fedetlen kebellel a vízparton, nem ám kagylóhéjdivat, mint a Disney-változatban; igaz, a mesebeli part vadregényesebb, nem ilyen civilizált. A zsúfolt városi strand homokjában heverve dédelgetem magamban a hableányélményt, a béklyók nélkül lubickolás életérzését. (Az Andersen-féle végkifejlettől eltekintek.)


2012. október 2., kedd

Neked adom


      Felkapaszkodunk a Tibidabóra, a Barcelonát körülfogó hegyek közül a legmagasabbra; kapaszkodni nem a lépcsőkorláton kell, hanem a buszon, ami felkaptat majdnem a csúcsig. A szerpentinen kanyarogva pazar kilátás tárul elénk (a Sagrada Famíliára, a tengerre, a felhőkarcolóra, ami az alakjának köszönhetően a "Barcelona Fasza" becenevet kapta, stb.); a hegyoldalra többek között egy kórházat is felhúztak (végre, egy hegy, ahol nem csak kacsalábon forgó villáknak jut hely), merő empátiából, gondolom, hogy ha már olyan pechje van az embernek, hogy be kell vonulnia, legalább valami vigaszban legyen része. A Tibidabo hamisítatlan kiránduló célpont, nemcsak busz, libegő is visz fel, és a modern kor követelményeinek megfelelően a templomot és a kilátást megspékelték egy vidámparkkal. A Wikipedián csekkolom, hogy a vidámpark, a templom és a libegő építését nagyjából egy időben kezdte meg a városvezetés, mégpedig a századfordulón; biztosan ekkoriban buzgott fel a katalán polgárokban a kiránduló hév, ugyanaz a nyomás, ami a pesti polgárt a Svábhegyre űzte hétvégenként egy darabka természetért. Persze a városi hegyeket mindenhol nagy becsben tartják, és jól be is terítették épületekkel az elmúlt száz évben, amióta olajozottabbá vált a közlekedés (szó szerint) és könnyebb lett a feljutás, de az egyszeri kirándulónak mindig jutni fog egy talpalatnyi hely, amíg világ a világ (micsoda zendülés lenne, ha a maradék üdítő placcot is elkerítenék).

A Tibidabo nevet nem csak úgy találomra osztogatták a hegynek. A szót a Szent Jeromos-féle latin nyelvű Bibliából emelték ki:
"…et dixit illi haec tibi omnia dabo si cadens adoraveris me"
azaz
"Ezt mind neked adom - mondta -, ha leborulva imádsz engem." (Mt 4.9)
vagy
"…et ait ei tibi dabo potestatem hanc universam et gloriam illorum quia mihi tradita sunt et cui volo do illa"
azaz
"Mindezt a hatalmat és dicsőséget neked adom - mondta -, mert hisz én kaptam meg, és annak adom, akinek akarom." (Lk 4.6)
     A kerettörténet lényege, hogy Jézus megkeresztelése után negyven napra a pusztába vonult, ahol persze a Sátán is megjelent rögvest, mert ha nem lenne főgonosz, nem lenne sztori sem. A Sátánnak megvoltak a maga materialista módszerei Jézus eltérítésére, bujtogatta és ajánlott ezt-azt-amazt, többek közt felrepítette egy magas hegyre, ahonnan a föld minden országa láthatóvá vált, és kijelentette, hogy Jézusnak csak egy szavába kerül, és mindaz, ami a lába alatt terül el az ő játszótere onnantól. A sztori végét tudjuk, az is, aki nem ismeri a Bibliát, egyrészt mindig a jó győz, másrészt esendő próféták nem szoktak vallást alapítani, illetve a vallások kellőképp tisztelik prófétáik emlékét ahhoz, hogy mentesítsék őket az esendőségek alól.


     A Barcelona fölötti legmagasabb hegyre, illetve a csúcson álló templomra felhúzták Jézus széttárt karú szobrát (ami formára emlékeztet a riói Megváltó Krisztus szobrára), terjessze ki hatalmát a városra, foglaljon helyet itt a tetején; nincs ebben semmi sátáni spekuláció. S aki a hegyre fölér, valóban a lába alatt terül el a burjánzó Barcelona minden szépsége, de arra vigyáztak a gondos tervezők, hogy a Krisztus-szobor fölé ne kerekedhessen senki.
     Szombat délután másszuk meg a Tibidabót. A szombat az esküvők napja, és úgy tűnik, az olajozott közlekedés óta sikk lehet ide szervezni a ceremóniát, kimagasló élmény a kimagaslani vágyóknak, ezzel reklámozhatná a pap a templomát a ceremóniára készülőknek, hogy hatékonyabban gyűjtse az alamizsnát (bár lehet, reklám nélkül is megy a bolt). Na jó, fogalmam sincs, szokás-e vagy sem, a lényeg, hogy kifogunk egy puccos esküvőt azon a szombat délutánon, egyébként nem katalán vagy spanyol família, hanem, ahogy az épp mellettem ücsörgő magyar turisták beszédéből megtudom, elvileg román. Tippre romák lehetnek, talán a román cigány disszidens kolónia Barcelonában, a fene se tudja, nem is fontos, mindenesetre vonulnak tisztes elitizmussal, estélyiben, koktélruhában, felékszerezve, sötét öltöny és napszemüveg, meg kellett volna néznem a kocsik típusát, de mivel elmulasztottam, arról nem számolhatok be, a kedves Olvasók fantáziájára bízom a világi hívságok tobzódását. Kedvencem egy testvérpár, a kisebb fiú talán 3, az idősebb 6 éves körüli lehet, mindkettő haja hátranyalt, sötét napszemüveg, csúcsos orrú lakkcipő és arany (!!!) színű zakó, teljes komolysággal vonulnak anyjuk kezét fogva, hogy rangjukhoz méltón megadják a módját a rangos eseménynek.
     Remélem, a Krisztus-szoborba plántált a szobrász némi iróniát; különben még a végén levetné magát szegény a hegyről, hogy a díszes násznép pont amiatt favorizálta a rezidenciáját, amit ő olyan nagy igyekezettel hessegetett el. Ki tudja, talán jól szórakozik tulajdonképp, hogy az olajozott közlekedés végre nemcsak a turistákat, hanem a kirakatok legújabb, legcsillogóbb kreációit szállítja a színe elé.


Az idézetek forrása:
a Wikipedia "Tibidabo" szócikke
Katolikus Bibilia - http://mek.oszk.hu/00100/00176/html/