Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében - / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap - / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2013. január 1., kedd

"Ne vezess gyorsabban, mint ahogy az őrangyalod repülni tud"


     Uppsz, már itt az újév, és én még mindig adós vagyok a történet végével, hogy hogyan jutottam el a bolognai reptérre november közepén... Ott hagytam abba, hogy az urbinói kirándulás végén az öreg Fiat olyan hangokat adott, mintha Ferrarinak képzelné magát... Ez pénteken történt, az én gépem szerdán hajnalban szállt fel. Hétfőn este, amikor talán nem motoszkál annyi rendőr az utcán, aki lecsaphatna a valójában nem menetképes kocsinkra, elhajtottunk egy autószerelőhöz. Álmaim latin loverje a körülményekhez képest igyekezett halkan közlekedni, nem beletaposni a gázba, "attól csak duplaúgy szól", de alighanem mindenki felkapta a fejét, aki mellett elhajtottunk, és kilesett az ablakon; tiszta skizofrénia, "azt hittem, Ferrrari, pedig csak egy ősöreg Fiat...".
     A szerelő becsületére legyen mondva, hogy becsületes volt velünk, és elmondta, a kipufogócső-csere, amire szükség lenne, felettébb pénztárcasorvasztó, sokkal kevesebbre jön ki, ha megfoltozza azt a csövet. De persze ez szerdáig nem kivitelezhető... Így hát hazasomfordáltunk az öreg Fiattal. Mondanom se kell, a parkolásnál valami történt a kormánykerékkel, mert álmaim latin loverje arról kezdett panaszkodni, hogy komoly fizikai erőkifejtést igényel elfordítani, egyelőre még mozog, de ki tudja, nem fog-e bekrepálni vezetés közben, épp amikor szükség lenne rá... Le is vezette, mi lehet a baj mechanikailag, de én már fel nem tudom idézni; autószakértő olvasók nyugodtan csillogtassák a tudásukat.
     Persze olyan korai időpontban, amikor biztonsággal kiértem volna a reptérre, nem ment vonat Forlíból Bolognába, így hát szerda hajnalban a hörögve vegetáló Fiattal vágtunk neki az útnak. Hivalkodó hangzavarral, de normál tempóban (értsd: normál olasz tempóban) hajtottunk a sztrádán a kamionok közé bújva; szerencsére rajtuk és rajtunk kívül nemigen süvített más az úton. Álmaim latin loverje örült, hogy nem kell sokat kanyarodni a bicepszpróbáló kormánnyal. Elrejtett minket a sötét, és én még poénkodtam is, amikor már remélni mertem, hogy célhoz fogunk érni, hogy a rendőrök csak akkor érnek munkába, amikor álmaim latin loverje kitesz engem a reptéren, és a reggeli kávéjukkal bőven elpepecselnek addig, amíg ő hazahajt. De korai volt az öröm, mert álmaim latin loverje közölte, hogy per pillanat nem az a legaggasztóbb, hogy rendőrök kapnak karmaik közé, hanem hogy fura érzete van az autónak, mintha az alkatrészek nem úgy és ott lennének, ahol kéne, mintha bármelyik percben széteshetne alattunk a kocsi. Én pedig arra gondoltam, ahogy egymás után húztak el fölöttem a táblák, kezdem megszokni, hogy ahányszor csak Olaszországba tévedek, (értsd: száz százalékos gyakoriság születésemtől fogva), nem lehet kikerülni, hogy valami olasz úton veszélyes helyzetbe ne keveredjek, és biztos vagyok benne, kedves Olvasók, hogy veletek is ez a helyzet, még ha nem is vesztek észre minden hajmeresztő manővert, ami az olasz utakon körülöttetek zajlik, és aminek hatósugara titeket is elérhet. A pillanat törtrésze alatt.
    Persze azért rendben, mármint a körülményeinkhez képest rendben bekanyarodtunk a reptérre, és azonnal el is árulom, hogy álmaim latin loverje is épségben parkolt otthon kerékfordultával, mielőtt a rendőrök felocsúdtak volna a reggeli kávézásból, hogy mi ez a dobhártyarezgető zaj. Az autószerelő azóta helyrepofozta a kipufogócsövet, a kormánykerék rugalmassága magától visszatért. Mondanom se kell, a mosdókagyló, amit az Urbinóhoz közeli fürdőszobabútor-gyárban felejtettünk, azóta is várja, hogy álmaim latin loverje végre gondjaiba vegye. Én megértem: a szegény, rettentően öreg kocsi, a macchina vecchia vecchia megszolgálta a békés nyugállományt, és hogy csak kisebb utakra zargassák, ha feltétlenül szükséges. A mosdókagyló hazakerül majd, ha kerül egy új kocsi. Senza correre.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése