Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében - / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap - / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2013. január 13., vasárnap

Tüzes Toscana és Szerelmem a provence-i pulykapásztorral

    Amikor így télen, északabbra, a hóesést szemlélve honvágyam támad a Dél és a nyár után, a legegyszerűbb levenni a könyvespolcról egy toscanai vagy provence-i ihletésű regényt, amikből édesanyám egy kisebb készletet gyűjtött össze; tudjátok, kedves Olvasók, jól menő részét teszik ki a könyvbiznisznek az olyasmi kötetek, mint Tüzes Toscana vagy Szerelmem a provence-i pulykapásztorral, és ezek szükségszerűen megjelenő folytatása, mint Megperzselve Toscanában vagy Gyerekeim a provence-i pulykapásztortól. A tréfát félretéve, be kell vallanom, eleinte nem kevés előítéletet tápláltam e könyvek iránt, anélkül, hogy olvastam volna őket vagy megnéztem volna a megjelenésüket szintén szükségszerűen követő filmadaptációkat - mindössze a filmadaptációk plakátjába botlott bele örökösen a szemem a metrómegállókban, és e plakátok rendre azt sugallták, hogy e művek a valóság szirupos megmásításai. Jelentem, tévedés, legalábbis ami a könyveket, illetve az édesanyám könyvespolcán ejtőző toscanai és provence-i ihletésű könyveket illeti.
     A történetek alaphelyzete, hogy egy amerikai hölgy/pár/család a földközi-tengeri Déltől megbabonázva áttelepszik a vén Európa ezen fertályára, de legalábbis nyaralót vásárol (értsd: egy több száz éves, felújításért kiáltó kúriát). Ha kivételesen bátor hölgyről van szó, akkor az alaphelyzet hirtelen felindulásból elkövetett férjhez menés egy olaszhoz, miután az úriember igazi olaszos hévvel és eleganciával levette hölgyünket a lábáról. Ezek a bátor hölgyek/feleségek/családanyák pár év elteltével közkinccsé bocsátották történetüket a francia és az olasz konyhán alapuló kedvenc receptjeik kíséretében. A történetek nem felszínesek, sőt, igen tanulságosak, az olasz úrhoz férjhez menő amerikai hölgy kalandjainál néha bizony riadtan felvontam a szemöldököm, de végül persze az a konklúzió maradt vissza, hogy göröngyös út, mire egy pár összecsiszolódik, függetlenül attól, milyen náció tagjai. Kedvencem az egyik amerikai egyetemen irodalmat tanító, nyaralót vásároló hölgy, leginkább persze élvezetes stílusa miatt; úgy tűnik, ki fogok tartani egészen a könyve végéig; a többi szerzőnél előfordult, hogy a kezdeti feszültség elenyészett, és többé nem bilincselt magához a szöveg.

    A honvágy nem téli depresszióként, hanem a napsütés utáni nosztalgiaként értendő. Sűrű hópelyhek, az ablakom alatt fehér az udvar vagy a korzó, attól függően, hogy vidéken vagy a fővárosban tartózkodom (ha nem esett annyi, hogy az ablak alatt fehér réteg gyűljön össze, csak a hóesésre irányítani a szemet), meleg szoba, forró tea: ilyenkor a legjobb leemelni a polcról a Tüzes Toscanákat, és érezni, ahogy e helyszínek - a Dél és az északabbra - szépségének esszenciája egymásba gabalyodik bennem.
    Mit látnak ezek a hölgyek Délen, ami annyira elvarázsolja őket, hogy könyvet írjanak róla? Élvezettel vetik magukat a piazza, a corso nyüzsgő életébe, ahol emberek járnak, andalognak, találkoznak, cseverésznek, kiszívják az élet velejét. Lelkesen barangolják be a piac összes standját, barátkoznak az árusokkal, és mesterembereknél veszik, készíttetik ugyanazokat a termékeket, amiket korábban nagyáruházban szereztek be. A közösségi létnek valami olyan elevenségébe csöppennek, ami korábbi otthonukból hiányzott, és amit alighanem maguk is hiányoltak, bár sokáig talán nem is tudtak róla.
     Aztán ott van a táj, ahol a dombokon és hegyeken tekergő kőutcák és vén kőházak, a szanaszét heverő rejtélyes romok suttognak a múltról; ahol évezrednyire látni a lét folytonosságát, mert megőrződtek a látnivalók. Felfedezik, hogy érdemes megtisztelni a napot - a mindennapok szertartásává avatni egy kávészünetet vagy egy étkezést. Dél, napsütés az ő országukban (az óhazájukban) is van, de az itteni tud valamit, ami többé nem ereszti ezeket az amerikai hölgyeket.


    Távolról sem vagyok az európai Dél szakavatott ismerője, hiszen nem élek ott. De mit látok én, és mennyire értek egyet ezekkel a hölgyekkel a magam csekély tapasztalatai alapján? Természetesen osztom az amerikai hölgyek lelkesedését, amivel a carpe diembe vetik magukat, az időn átívelő építmények láttán érzett áhítatukat, és egyetértek az olasz vezetési stílus feletti humorizálásukkal is. Mindazonáltal én úgy látom, hogy az emberek jelentős része Délen is a szupermarketben intézi a bevásárlást, és itt is van, aki kutyafuttában kapja be az ételt. Hogy az éltető, perzselő nap ellen légkondival védekeznek, mintha anélkül menten hőgutát kapnának. És hogy sokan sorsukra hagyják a szépséges, ősrégi házakat, mert a modern ember számára kényelmetlenné váltak a hegyekre kaptató kőfalvak, inkább pár méterrel lejjebb költöznek a könnyen kezelhető társasházakba. Toscanában jártam olyan helyen, ahol a hegyoldalon áll még az ófalu romantikus, szűk utcáival, muskátlis kőházaival, és élnek ott kitartó lakók, illetve sokan fenntartják (vagy kiadják) a házat nyári nyaralónak, lejjebb pedig, a hegy lábánál  az elmúlt pár évtizedben felhúzták az újfalut (újvárost, mert nem is olyan apró) a társasházakkal és a kocsibarát betonutakkal. Meg is marad, de át is alakul.
     Hozzá kell tenni, hogy az ominózus könyvek általában a kilencvenes évek végén keletkeztek. Ha azt nézzük, kis hazánk az elmúlt húsz évben gyökeres átalakuláson - és átépülésen - ment keresztül, de ez ugye annak köszönhető, hogy huszonöt évvel ezelőtt kis hazánk ha földrajzilag nem is, de minden más értelemben "a világ másik részéhez" tartozott. Kérdés, hogy Olaszországban (illetve a "világ onnansó, nyugati felén") ez alatt az idő alatt életbe léptek-e ilyen kaliberű átszervezések, vagy azóta, hogy a második világháborút követően szárba szökkent a jólét, hasonló a dolgok állása, legfeljebb felerősödtek bizonyos folyamatok (mondom, nem vagyok a téma szakértője). Igazából a piacok, a mesteremberek és az ófaluk  szerencséje, hogy a helyiek mondernizációs mániájával keletkező űrt betöltik a tradíció és a múlt után áhítozó turisták.


     Nem gondolom, hogy az amerikai hölgyek vakok lennének. A könyveik azonban azt láttatják, amit a Délről szóló útikönyvek mutatni szoktak; a Toscanában nyaralót vásároló amerikai irodalmár vaskos könyvének kétharmadánál járok, és az idill tiszta egére eddig mindössze néhány nyerészkedő vállalkozó fújt rövid életű bárányfelhőket a házfelújítás alatt. Olaszország olyannak tűnik a könyvből, mint valami hagyományokba feledkezett, manufaktúraalapú társadalom - semmi nem derül ki arról, hogy milyen itt ténylegesen az élet az ezredfordulón. Igaz, a könyvnek talán nem is célja ezt felderíteni.
     Vajon miért ekkora a különbség az amerikai hölgyek és az én látásmódom között? Nos, ők és én teljesen máshonnan érkeztünk. Ők ahhoz szoktak, hogy bevágják magukat a kocsijukba, és a házukból, lakásukból elhajtanak a szupermarketbe, a plázába meg a fogyasztói társadalom többi - olasz mércével - friss építésű tömeglétesítményébe. Ehhez képest kiugróan más a korzón és a piazzán csellengeni, ismerkedni naphosszat, naná, hogy arra figyelnek fel, arról írnak, ami a korábbi életükhöz képest érdekes. Ezzel szemben nekem egész sor emlékem van a falusi életről, ami nem is abban a rohamléptekben kertvárosiasodó faluban folyt, ahol felnőttem, hanem abban a kis elrejtett zsákfaluban, ahol nagyanyám élt, és én jó pár hetet töltöttem nyaranta, és ahol a nénik (a bácsik kevésbé, mert a legtöbben meghaltak korábban) a házuk előtti padokon üldögéltek esténként és tereferéltek, ahol a falu kisboltjába menet a nénik, vagy mi, unokák, ha minket szalasztott a mama, mindig váltottunk pár szót a szembejövővel (így terjedtek a hírek és így volt szokás), ahol mindenki ismert mindenkit és köszöntünk egymásnak. Magyarországon láttam még valamit a régi vidéki életből, és azt is, ahogy elenyészett, elenyészik nagyanyámmal és a többi nénivel együtt, átveszi a helyét a magabiztosan előrenyomuló modernizáció.
    Az amerikai hölgyek érezhetően keresnek valamit, szinte elvárnak, és persze olyasmit, ami újat ad az otthon megszokotthoz képest - naná, különben minek tennék ki a lábukat. Úgyhogy ezen tartják a fókuszt. Bennem pedig nem annyira a fókuszálás, mint inkább a bármit találás vágya munkálkodik.

   Elgondolkodtam azon, megismerhetünk-e valamit, ha figyelmen kívül hagyjuk a jellegtelen, ne adj isten csúnyább oldalát? És miért ne szerethetnénk valamit az átlagos, ne adj isten kevésbé tetsző részeivel együtt? Miért ne lehetne ugyanolyan értékes egészben, a jellegtelenségével-csúfságával, mint ha csak az erényeiről áradoznánk?
   Nos, a költői kérdés persze attól költői kérdés, hogy megválaszolja önmagát. Viszont e helyzetre vonatkoztatva a valódi válasz, hogy ezek az amerikai hölgyek vélhetően nem elsősorban megismerni jöttek a földközi-tengeri Délre, hanem - megmámorosodni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése