Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében - / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap - / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2013. május 24., péntek

Párhuzamosok

     Május első péntekén, illetve péntek estéjén kimentem a budapesti buszpályaudvarra, hogy elfoglaljam helyem a Marseille felé induló buszon. Elvetemült egy járat: Bukarestből indul és egészen Montpellier-ig megy; csak a BudapestMarseille menetidő hivatalosan 26 óra, a teljes táv lehet vagy két nap. A busz persze istenesen késett, legalább volt idő beszédbe elegyedni a többi utassal: többnyire középkorú hölgyek és urak, akik Olaszországba vagy Dél-Franciaországba szakadt gyermekeikhez mentek látogatóba, meg néhány hozzám hasonló fiatal, akik kiadás-racionalizálás miatt döntöttek az olcsóbb zötykölődés mellett. (Igaz, jól jön, hogy a buszjegy ára két nagy csomag feladását tartalmazza, a repülőn ugyanezért jól megvámolják az utast. Csak ugye a fenék, az sajnos kell az üléshez...)
      A busz egyórás késéssel, éjfél előtt nem sokkal futott be, és miután flottul lezajlott a csomagberakás és a beszállítás, végre elhúztuk a csíkot. Lelkiekben persze gyötrelmes útra készültem, de ha nagyon rosszat várunk, a valóság szerencsére enyhébbnek szokott bizonyulni. Ahogy felszállva tétován kerestem a helyem, egy szimpatikus lány kiszúrt, és felém integetett, hogy mellette még szabad, sőt, előzékenyen azt is megkérdezte, az ablak mellé vagy belülre ülnék-e. Rögvest meglett a komfortérzetem az ablak felőli oldalon a szimpatikus útitárs mellett, aki korábban fél évet au-pairkedett Marseille-ben, és most barátokhoz ment vissza látogatóba. Szegény lány, aki saját bevallása szerint a francia kultúra nagy rajongója, most épp ki volt ábrándulva a franciákból, mert a fogadócsaládja nem volt valami kedves, a háta mögött kritizálták, ami rosszabb, mint ha szemtől szembe. Biztattam is, itthon kicsit megtisztul, aztán majd újult erővel ugrik neki ismét, hátha nagyobb szerencséje lesz.
     Még aludni is tudtam az éjjel (igazából bárhol gond nélkül elalszom), és az előttem ülő sem hajtotta a képembe az ülését. A mellettem ülő lány nem volt ilyen szerencsés... az ő képébe ugyanis bőven beletolták, csodálkoztam is, hogy-hogy nem zavarja, gond nélkül alszik, én meg már biztos replikáznék. Hajnalban aztán, amikor megálltunk egy pisiszünetre, és mindenki leszállt, a lány különösebb hezitálás nélkül visszaállította az előtte levő ülést egyenesbe, a visszatérő utasnak meg talán fel se tűnt, mert csak helyet foglalt, és meghagyta a beállítást. Minek ide vita, ha magunktól intézkedhetünk.
     Az úttal tehát nem akadt sok gond, csak a lábam érezte magát kissé szűkösen. Hajnalban arra ébredtem, hogy a román sofőrök a ködös szlovén hegyek közt szelik az autópályát, asszertíven előzve mindenkit, aki csak az útjukba akad, és reggelre már a Pó-síkságot tapostuk, ahol akadálytalanul terül szét a napfény. A román sofőrök úgy nekidurálták magukat, hogy az első megállóba, Veronába három órával előbb érkeztünk a menetrendhez képest, hiába indultunk egy óra késéssel. A három óra előnyt strammul tartottuk az út végéig - gondolom, Szlovénia után új felszálló nem volt tervezve, ha mégis, a busztársaság nemigen csinálhat lelki ügyet abból, ha valaki lemarad.
     Végignyargaltunk hát a szép Olaszországon, jöttek egymás után a hegyek lankáikon a kővárosokkal, ormaikon régi várak és templomok, az utak mentén ciprusok és mandulafenyők. S Genova környékén tobzódni kezd a szépségben a táj (ha lehet még fokozni), repülünk a hegyek közt a viaduktokon, alattunk a mélység, felettünk a magasságban sárga házak, villák cövekelnek a kanyargós, dombokba tűnő utak mentén, és túlnan, a hegyek mögött kibukkan a Földközi-tenger kékje, az éggel összemosódva a horizonton. Kanyargunk, egyre kanyargunk a mélység és a magasság közt, a messzeségből integet a tenger, hívogat, eltűnik, játszik velünk. Úristen, ha megállhatnánk, ha kimerevíthetném ezt a pillanatot. Megállunk végül, Bordigheránál, úgy emlékszem, poénkodunk, hogy szar a panoráma, csak ráérősen.

 Ilyesmi panoráma tárult elém Genovánál
forrás: wikipedia.org

     Eközben Tóni barátom országokat átívelve talán ugyanitt jár egy négy méter magas kamionból csodálva a látóhatárt. Na de ne szaladjunk ennyire előre. Tóni ugyanis velem együtt rákapott a spontaneitásra, és pénteken jutva eszébe, hogy neki másnap Marseille-ben van meetingje, foglalt is gyorsan egy repülőjegyet Milánóba szombat hajnalra. Szombat délelőtt tehát egy csinos ugrással Milánóban termett, és innen már csak le kellett stoppolni Marseille-ig; mi az neki, estére bőven megjárja.
     Ha számomra nem is, Tóni számára kalandokban bővelkedett az odaút. Kezdve azzal, hogy a reptér mentén nehéz fuvart kapni, az első benzinkút pedig adott esetben öt kilométer, de egy kis séta edzi az állóképességet. Aztán a stoppolás másik kerékkötője, amikor az autós hiába állítja váltig, hogy ő vágja a helyi autópályarendszert, mégis richtig nem a megfelelő irányba visz el, és az ember kénytelen gyorsan és udvariasan a tudtára adni, hogy ő bizony kiszállna ennél az autogrillnél. Tóni tehát kiszállt nem sokkal egy kulcsfontosságú elágazás után, és mászhatott vissza a megfelelő irányba, árkon-bokron át, lapulva, néha szaladva az autópálya-rendőrség figyelő szeme (értsd: kamerája) elől. Mondom, az ilyesmi benne van a pakliban.
     Minden jó, ha jó a vége, országokat átívelő Tóni a vargabetű után végül a megfelelő csapásra érve nyugtot lelt egy német pár kocsijában, jobban mondva nyugodt álomba szenderült. A német párt váltotta a kamionos a hiper-szuper négy méter magas járgánnyal, ahonnan Tóni a Genova környéki mélységeket, magasságokat és messzeségeket még az én perspektívámat is túlszárnyalva belátta.
     S ahogy haladtunk saját vonalunk mentén, egymásét ekkor nem keresztezve, az idő azonos pontján tárta fel számunkra a Földközi-tenger meleg-kék, fénylő öbleit.

     Három órával a menetrendben megjelölt időpont előtt a busz kitesz Marseille-ben. Útitársnőmmel, aki nem habozott egyenesbe visszaállítani az előtte ülő utas támláját az illető engedélye nélkül, bemászunk a váróba a csomagokkal és helyet foglalunk egy padon. Hamarosan feltűnik egy fekete srác, leül előttünk, fülében hangos zene (értsd: én is hallom). Rögvest megjelenik a folyamatosan járőröző pályaudvar-rendőrség, a marseille-i pályaudvar védelmezői, és rendre utasítják a fekete srácot, hogy kívül tágasabb, ne itt hallgasson zenét. A fiú nem tett rosszat, szándékait nem ismerjük. A rendőrség szerint jobb az elővételezés, így a fiú, akar vagy sem, odébbáll.
     Én pedig útitársnőmmel beljebb mászok a pályaudvar zsúfolt és biztonságosabbnak tűnő terébe, ugyanis a félreeső buszváróval egybeépült a nyüzsgő vasúti pályaudvar. A magas üvegépületben sudár mandulafenyők élik mindennapjaikat, és valóban élők, ahogy a kezemmel megtapintom a törzsüket, életterük az üvegépület, az útvonalak csomópontja és a fel-alá hullámzó nyüzsgő tömeg. Nem lehet rossz itt a közeg még egy mandulafenyő számára sem, mert magasságuk szabad levegőt lélegző társaikéval azonos (gondolom, bőven jutnak tápoldathoz). Erdő a pályaudvaron.
      Az egyik fa mellett zongora áll. Nem árválkodik, mert a járókelők közül valaki minduntalan helyet foglal nála, sőt, a szétesett zongoraszéket is megjavítják, és persze a zongora felett elhelyezett bátorító felhívásnak megfelelően zenélnek is. A zongorát a Kulturális Főváros 2013 rendezvénye hozta a marseille-i pályaudvarra; reméljük, azután is megmarad jól bevált helyén, miután a rendezvény továbbvonul. Az idei évben tehát Marseille Európa egyik kulturális fővárosa, micsoda szerencsés egybeesés, hogy épp arra járok. S mialatt most várok, hogy a barátaim befussanak - hiszen a busz az asszertív román sofőröknek köszönhetően 3 órával előbb érkezett -, hallgatom a zongorajátékot, jobbakat, gyengébbeket és fantasztikusakat. A buszon mellettem ülő lányért időközben befutnak a barátai; szétválnak útjaink. A zongoraszó mellett nem érzem magam elhagyatottnak. S mit ad isten vagy a sors, egy csiszolt tudású lány a két kedvenc melódiámat játssza le az Amélie csodálatos életéből; évek óta várok, hogy élőben hallhassam ezt a zenét, ha már magamnak játszani nem tudom. S ahogy agyam minden áramköre ráfekszik a dallam merengő, melankolikus hullámaira, belém költözik a bizonyosság, a megfelelő helyen lenni a megfelelő időben.
     Nem hívok fel senkit, nem aggódom, hogy megtalálnak-e. Nem tartok attól, hogy elmennek mellettem észrevétlenül. Tudom, hogy Tóni, az országokon átívelő, bárhol járjon is most, hamarosan megérkezik, hogy mindjárt kiszúrom őt a kavargó tömegben; ide terveztük az útkereszteződést. S íme, bizonyosságomat siker koronázza, mert ihol jön, sietve, izgágán kémlelve, el ne szalasszon, és én kiabálva integetek felé, hogy ihol vagyok én is. Ennyi, flottul ment minden, mint a karikacsapás.
     Várunk még egy ideig, éjfél felé befut első marseille-i házigazdánk. Végül megérkezik Eszter is Nimes-ből; ugratjuk, hogy hiába ő lakik ide a legközelebb hármunk közül, rá kellett a legtöbbet várni; vannak dolgok, amiket országokon átívelve sem tud a változás kikezdeni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése