Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében – / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap – / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2013. január 31., csütörtök

Cara mia

     Az előző bejegyzésben elmagyaráztam, hogyha álmaim latin loverje meglepne valamilyen nagy értékű ajándékkal, majd hozzáfűzné, ez bizony molto caro, azaz jó drága volt, nem megsértődnék, hogy ennyit is sajnál tőlem (ezt diktálná a magyar értelmezés), hanem tudnám, hogy jó olasz módjára e szófordulattal azt fejezné ki, ilyen nagyon becses vagyok a számára.
     Szó sincs arról, hogy Olaszországban kirívóan értékmérő lenne a pénz. A pénz mindenhol értékmérő, ez a szerepe, ezért találták ki. A pénz mindenhol túl nagy szerepre tett szert az értékmérésben, nemcsak Olaszországban. Vegyük például a szerelmet, aminek elvileg nem sok köze kéne hogy legyen az anyagi javakhoz. A szerelem nagyságát időnként a szerelem tárgyára költött összeg nagyságával teszik egyenértékűvé. Végül is érthető: abba invesztálok, ami fontos nekem, amit szeretnék (hosszabb távon) az életemben tudni. A másik oldalról nézve: minél több cuccal halmoznak el, annál biztosabb lehetek abban, hogy nyert ügyem van, illetve egy bizonyos szintű bőkezűség felett nyugodt szívvel hagyhatom magam megnyerni.
     Erről még a nyelv is tud. Az olaszban a caro/cara, a franciában a cher/chère, és vélhetően más nyelvekből más szavak szintén, így a magyar drága szó is egyaránt alkalmazható a laptopomra, az ékszeres ládikám tartalmára és a páromra is - vélhetően mindegyik sokat kóstált, mire az enyém lett. Véres verítékemmel dolgoztam meg értük (mármint előbb a pénzért), azért érnek számomra oly sokat. A dolog abszurditását úgy érzékeltethetem legkönnyebben, ha mondjuk a hipotetikus német ajkú férjem Meine liebe Elvira helyett Meine teuere Elvirával kezdené a szerelmes levelet, vagy ami még fülbemászóbban hangzana, ha a hipotetikus angol ajkú párom My expensive Elvira címmel írna hozzám ódát. Visszahőkölnék, az fix, pedig a cara mia sem veszi ki magát kevésbé furcsán - csak a drága és társai már beépültek. Igaz, a magyarban él a német liebe és az angol dear szavakkal rokon kedves, amiről a szívemnek kedves ugrik be, valaki, akit szeretek, és a szó nem utal arra, hogy az érzelmeimbe a pénztárcám is involválódna. Míg a szerelmünket kedvesezzük, addig a férjünket/feleségünket inkább drágámozzuk - itt mintha már kopna a szerelem hamvas bája, és az üzlet kerülne előtérbe.
     Álljunk meg egy szóra: most akkor mivel mossuk össze ezt a szerelem dolgot?

2013. január 25., péntek

A molto caro konnotációi

     Szeretek pletykálni, sosem tagadtam. Elsztorizgatni olyasmikről, amiket jártamban-keltemben látok-hallok, figyelni a szálak gabalyodását - kívülállóként, természetesen, mert a saját életemet illetően inkább diszkrét vagyok, naná, mert tapasztalatból tudom, kalamajkával járhat, ha belefolyatjuk a magánügyet a pletyka áramába. Ha a szócsépléstől ódzkodnék, ezt a blogot sem írnám.
     Az életben sok minden csak mendemonda, amit valóságként fogadunk el. Jártunkban-keltünkben halljuk, és be is vesszük, mint a szentírást. Az újságírás például abszolút pletyka, higgyétek el. Ha valamit a saját szemünkkel látunk, egy fokkal hihetőbb, de ahány ember, annyi nézőpont, és akkor mit is látunk tulajdonképp? A sztereotípiák szintén pletykának minősítendők. Persze az egyetemen azt tanultam, hogy a sztereotípia elsődlegesen az emberi észlelés mellékterméke: az ember, hogy a világot megértse, értelmezze, és benne csetlőn-botlón ellavírozzon, kategóriákat alkot, és a látottakat azokba illeszti bele (azokhoz passzintja hozzá). Amikor egy olyan csoporttal kerül kapcsolatba, aminek ő nem tagja, és nem áll hozzá közel, ahelyett, hogy tagjait egyesével megismerné (ami emberi képtelenség), a csoport egészét fogja pár globálisan értelmezett tulajdonsággal jellemezni. Ez az ártalmatlannak tűnő szokás burjánzik el rasszizmussá együttműködésben egyéb emberi sajátságokkal, amiket most nem fejtenék ki. Tulajdonképpen a sztereotipizáló (kategorizáló) ember átlagot von, gyakoriságot számol, mint a statisztikus; Mérő László írja, hogy van kis hazugság, nagy hazugság, és van statisztika.
     A szociálpszichológusok úgy vélik, hogy a sztereotípiák káros hatásai úgy szüntethetők meg, ha a sztereotipizáló közelebbi kapcsolatba kerül a sztereotipizált csoport egy tagjával, valóban megismeri őt a maga egyediségében - ilyenkor általában (statisztikai gyakoriság) szétfoszlik, legalábbis halványul a sematikus kép. Ilyenkor az ember nemcsak mentében-jöttében hall valamit, és teszi magáévá, hanem saját tapasztalatot szerez róla. A pletykát felváltja az utánajárás.

pletyka (Tradescantia)


     E bevezető azért volt szükséges, hogy megértessem, mint jelent, amikor azt mondom, pletykálni fogok. Számodra, kedves Olvasó, lehetőleg jelentse azt, hogy jártodban-keltedben hallasz ezt-azt. Jelen esetben egy-két dolgot az olaszokról. És mivel az olaszokról, mint csoportról mondom, csakis sztereotípiajellegű lehet, és arra való, hogy jót mosolyogjunk rajta. Az itt elmondottak nem kezelendők bizonyított igazságként, csak hipotézisként, hiszen nem élek Olaszországban, nem hatolt csontjaimig a hely, csak benyomásaim vannak. Azok viszont vannak, és mivel fecsegő természet vagyok, meg is osztom őket (ez a grafománia kiindulópontja).
      Számomra van itt valami elementárisan Janus-arcú (lehet, máshol is van, csak nekem itt tűnt fel). Vegyük például a pénzhez való viszonyt. Olaszországban játszódó filmekben (mármint komédiákban) gyakran megjelenik az egyszeri olasz kispolgár alakja, aki mindennek az árát vizslatja, és persze fogához veri a garast. Hát tény, hogy a pénzzel kapcsolatos kijelentések terén nem olyan szemérmesek az olaszok, mint mi magyarok. Egy-két olasszal kapcsolatba kerültem már (az olasz fiúkkal lényegében bárhol, bármikor lehetséges megismerkedni, szó szerint bármelyik pillanatban beléjük botolhatunk, már ha nőként jöttünk a világra), és nem kerülendő téma, pláne, ha egymás közt vannak, hogy valami nagyon drága, azaz molto caro. Vicces adalék, hogy az olasz nyelvkönyvben, amiből tanulgatni szoktam, előbb került elő a molto caro, mint az amore, pedig egy olasz nyelvkönyvtől igazán nem ezt várná az ember. Arra is gondoltam, hogy ez a molto caro talán jelentésmódosuláson átesett szófordulattá vált, amit reflexből beszúrnak, ha egy újonnan vásárolt szerzeményükről számolnak be (na jó, még magam sem tudom, hogy most ironizálok, vagy sem).

Kroiszosz (Krőzus) arany pénzérméi

    Ugyanakkor az olaszok sokszor meghatóan nagylelkűek ; akinek több pénze van, kérdés nélkül meghívja a többit, egy olasz férfi egy szép nőt (és melyik nő ne volna szép) végképp bármikor meghív egy italra, és utána nem kezd el nyomulni a viszonzásért (végül is a nő mosolya már önmagában viszonzás, nem?), egyáltalán, a nagylelkűség sok apró gesztusát láttam, amikor ott voltam, amit itthon a legtöbben nem engedhetnek meg maguknak.
     Úgy hallom, szórni is imádják a pénzt. Álmaim latin loverjének egy borász ismerőse panaszkodott, hogy kevesen jönnek bortúrára a pincészetébe, pláne veszik termelőtől olcsóbban a bort, mert sokkal trendibb, értsd: nagystílűbb étteremben ötszörös áron kirendelni egy üveggel és imígyen tudatni a világgal, hogy mindezt megengedhetik maguknak. Azt mondják, előfordul, hogy az olaszok csak azért felvesznek hitelt, hogy feltölthessék a legújabb divat szerint a ruhásszekrényt (igaz, édsanyámnak is volt egy munkatársnője még a szociban!!!, aki hitelből vásárolt minden évben új holmikat). A molto caronak találkoztam olyan variációjával is, hogy egy olasz srác büszkén tette hozzá a fekete dzsekijét igazgatva, "because it's Prada". Vagy azt mondják, I spent all my money, de ez nem azt jelenti, hogy most már nyomorogni fognak, hanem hogy mostanáig dőzsöltek (azt még nem hallottam hozzátenni, hogy most megyek az adósok börtönébe).
     Na jó, nem szívatom tovább szegény olaszokat (talán egyszer az igazságosság kedvéért kipellengérezem majd a magyar pesszimizmust és panaszrigmusokat is). Az olaszok valahogy egyszerre kispolgáriak és burzsoák, és ez nem a jövedelem nagyságától függ. A nagylelkűség mögött mindig ott a gavallérság. A molto caro nemcsak azt jelenti, hogy valami nagyon (már-már felháborítóan) drága, hanem adott esetben azt is, hogy én biza vagyok olyan tehetős, hogy kiadjak rá ennyit. És mintha sokat járnának akörül a gondolataik, hogy minden fillérjük a lehető legjobb helyre kerüljön, akár nagyobb, akár kisebb volumenű dolgokba ruháznak be. Olaszország egész biztosan az a hely, ahol az isten pénze se lenne elég, és mivel ők is földi javakból gazdálkodnak, meg kell gondolni, mire mennyit áldoznak - főleg, ha az a habitus, hogy a lehető legkisebb költséggel játsszon az ember Krőzust.

2013. január 20., vasárnap

Az eltűnt idő nyomában

     Ha az olasz tájra gondolok, nem egy emberi kéztől háborítatlan vidék képzik meg a fejemben, hanem hegyek és dombok az oldalukról, csúcsaikról letekintő kővároskákkal, de legalábbis kőházcsoportokkal, amik olyan természetességgel foglalnak helyet, mintha a hegy meghívására termettek volna ott. Az épített környezet nem lerombol, elvesz valamit, hanem belesimul a tájba, mintha az a hegycsúcs a tornyát égnek szegező templomra várt volna a világ kezdete óta, mert az teszi őt tökéletessé. S egy ilyen városkában járva érezni, ha csend van, a csend alól, ha pedig emberek zajonganak, akkor a zaj közül, hogy kiszűrődik valami lüktetés; a kövek lélegzése, mert a múltat lélegzik ezek a falvak és városok, és az idő lüktet az utcáik alól. A jelenbe átvedlő múlt lélegzése ez, de megesik, hogy a lélegzetvétel már szaggatott, nehézkes, ilyenkor tudni lehet, hogy eddig tartott, hogy nemsoká vége.


     A hegyek oldalában gyakran üresen tátonganak a házcsoportok, üvegtelen ablakok, beomlófélben levő tetők, foghíjas falak, mint nálunk az alföldi tanyavilág romjai, mert hát ki tudná az ezredfordulón az életét egy olyan helyen berendezni, ahonnan nehéz megközelíteni a civilizációt? Még a napi betevőt sem igen lehetne megkeresni (talán elő lehetne teremteni a tájból, de ahhoz meg érteni kéne). Szóval elköltöztek a meredek kőutcákról és kőházakból, ahogy nálunk is elköltöztek a zsákfalvakból és a tanyavilágból.
     Persze nem mindenhonnan. Itt van például a középkori városképet várfalastul-mindenestül őrző Urbino, az egykori hercegi központ, aminek a reneszánsz idején felszedett kulturális tartalékai máig kitartanak. Ehhez az kell, hogy legyen nagy múltú, ma is működő egyetem, impozáns dóm, reneszánsz paloták, híres képtár, tehát legyen, amiért ma is érdemes odamenni, akár ott tölteni pár hónapot, évet. És beleszerelmesedni a jelenben lüktető, múltat lélegző városkába, ami anélkül, hogy skanzenhangulatot árasztana (a corso és a piazza még mindig éltet), felér egy történelemórával Itáliáról. Aztán vannak más városkák, amikkel semmi baj nincs azon kívül, hogy túl magasra törekedtek; itt a hegy tetejéről le lehet költözni a hegy lábához, megalapítani az újfalut, és ott fejlődni, városiasodni, könnyen bekapcsolódni mindenféle gazdasági vérkeringésbe, fent az ófalut pedig megtartani nyaralónak, például Toscanában, ami után úgyis kapva kapnak a turisták. A civilizációból időnként kivonulni is akarnak, nemcsak oda bevonulni.


     De - ahogy az olasz tájon utazgatva látni - nem minden kőtelepülés tudja átmenteni magát a jövő számára, minél kisebb, minél nehezebben megközelíthető, annál kevesebb eséllyel. Nagyon sokan buknak el végleg. Minden bizonnyal az összes helyszín el tudná mesélni a maga történetét arról, hogyan és miért indult sorvadásnak. Oliver Sacks neurológus számol be esetei közt egy Toscanából származó festőről, aki egész életművét annak szentelte, hogy újra és újra vászonra vesse szülőfaluja elsorvadás előtti pillanatát, amikor még élettől pezsegtek, és nem ürességtől kongtak az utcák. Oliver Sacks páciense elbeszélése alapján leírja, milyen események kötötték össze a pezsgést a kongással. A kis falu Toscana hegyei közt bújt meg (mivel Sacks könyve nem ma jelent meg, lehet, azóta írmagja is alig maradt), és már az etruszk időkben teraszos földművelés folyt ott, kétezer éve olívát és bort termeltek; jó ideig megfeleltek a célnak a szűk, kanyargós, lépcsőzetes utcák, amiken csak szamárháton lehetett közlekedni. A falu legmagasabb pontján csúcsosodó régi templomon nem fogtak az évszázadok. S míg az idő telt, bonyolódott, az elzárt faluban egyformán csordogált az élet, és az ott élő családok számára csak egymás jelentette a világot. Aztán persze beütött a krach, és még az eldugott toscanai faluba is bevonult a második világháború a náci csizmákban menetelve. A náci vész elől a lakosság elmenekült, és mikor újra előmerészkedtek, sok házat lerombolva, kifosztva, az életet adó földeket, gyümölcsösöket tönkretéve találták. A falu próbált újjáéledni, de az összetiport szántókat és gyümölcsfákat nem tudták teljesen helyreállítani. Sokan feladták, és máshol próbáltak szerencsét, mint Sacks festője is, aki hiába tanult eredetileg asztalosnak, az elszegényedő faluban nem lett volna elég munkája. A település hanyatlott, a korábbi 500 lakos pár évtized alatt 60-70 főre fogyatkozott, jobbára csak az idősek maradtak; a munkaképes generáció elvándorolt. Sok lett az üres ház. Szaporodtak a megroggyant tetők, az üvegtelen ablakok.
     Így múlik el a világ dicsősége. És nemcsak a történelmi Itáliáé.

Forrás:
Oliver Sacks: Antropológus a Marson. Álmai vidékén c. fejezet (175-209. o.). Osiris Kiadó, Budapest, 2004.

2013. január 13., vasárnap

Tüzes Toscana és Szerelmem a provence-i pulykapásztorral

    Amikor így télen, északabbra, a hóesést szemlélve honvágyam támad a Dél és a nyár után, a legegyszerűbb levenni a könyvespolcról egy toscanai vagy provence-i ihletésű regényt, amikből édesanyám egy kisebb készletet gyűjtött össze; tudjátok, kedves Olvasók, jól menő részét teszik ki a könyvbiznisznek az olyasmi kötetek, mint Tüzes Toscana vagy Szerelmem a provence-i pulykapásztorral, és ezek szükségszerűen megjelenő folytatása, mint Megperzselve Toscanában vagy Gyerekeim a provence-i pulykapásztortól. A tréfát félretéve, be kell vallanom, eleinte nem kevés előítéletet tápláltam e könyvek iránt, anélkül, hogy olvastam volna őket vagy megnéztem volna a megjelenésüket szintén szükségszerűen követő filmadaptációkat - mindössze a filmadaptációk plakátjába botlott bele örökösen a szemem a metrómegállókban, és e plakátok rendre azt sugallták, hogy e művek a valóság szirupos megmásításai. Jelentem, tévedés, legalábbis ami a könyveket, illetve az édesanyám könyvespolcán ejtőző toscanai és provence-i ihletésű könyveket illeti.
     A történetek alaphelyzete, hogy egy amerikai hölgy/pár/család a földközi-tengeri Déltől megbabonázva áttelepszik a vén Európa ezen fertályára, de legalábbis nyaralót vásárol (értsd: egy több száz éves, felújításért kiáltó kúriát). Ha kivételesen bátor hölgyről van szó, akkor az alaphelyzet hirtelen felindulásból elkövetett férjhez menés egy olaszhoz, miután az úriember igazi olaszos hévvel és eleganciával levette hölgyünket a lábáról. Ezek a bátor hölgyek/feleségek/családanyák pár év elteltével közkinccsé bocsátották történetüket a francia és az olasz konyhán alapuló kedvenc receptjeik kíséretében. A történetek nem felszínesek, sőt, igen tanulságosak, az olasz úrhoz férjhez menő amerikai hölgy kalandjainál néha bizony riadtan felvontam a szemöldököm, de végül persze az a konklúzió maradt vissza, hogy göröngyös út, mire egy pár összecsiszolódik, függetlenül attól, milyen náció tagjai. Kedvencem az egyik amerikai egyetemen irodalmat tanító, nyaralót vásároló hölgy, leginkább persze élvezetes stílusa miatt; úgy tűnik, ki fogok tartani egészen a könyve végéig; a többi szerzőnél előfordult, hogy a kezdeti feszültség elenyészett, és többé nem bilincselt magához a szöveg.

    A honvágy nem téli depresszióként, hanem a napsütés utáni nosztalgiaként értendő. Sűrű hópelyhek, az ablakom alatt fehér az udvar vagy a korzó, attól függően, hogy vidéken vagy a fővárosban tartózkodom (ha nem esett annyi, hogy az ablak alatt fehér réteg gyűljön össze, csak a hóesésre irányítani a szemet), meleg szoba, forró tea: ilyenkor a legjobb leemelni a polcról a Tüzes Toscanákat, és érezni, ahogy e helyszínek - a Dél és az északabbra - szépségének esszenciája egymásba gabalyodik bennem.
    Mit látnak ezek a hölgyek Délen, ami annyira elvarázsolja őket, hogy könyvet írjanak róla? Élvezettel vetik magukat a piazza, a corso nyüzsgő életébe, ahol emberek járnak, andalognak, találkoznak, cseverésznek, kiszívják az élet velejét. Lelkesen barangolják be a piac összes standját, barátkoznak az árusokkal, és mesterembereknél veszik, készíttetik ugyanazokat a termékeket, amiket korábban nagyáruházban szereztek be. A közösségi létnek valami olyan elevenségébe csöppennek, ami korábbi otthonukból hiányzott, és amit alighanem maguk is hiányoltak, bár sokáig talán nem is tudtak róla.
     Aztán ott van a táj, ahol a dombokon és hegyeken tekergő kőutcák és vén kőházak, a szanaszét heverő rejtélyes romok suttognak a múltról; ahol évezrednyire látni a lét folytonosságát, mert megőrződtek a látnivalók. Felfedezik, hogy érdemes megtisztelni a napot - a mindennapok szertartásává avatni egy kávészünetet vagy egy étkezést. Dél, napsütés az ő országukban (az óhazájukban) is van, de az itteni tud valamit, ami többé nem ereszti ezeket az amerikai hölgyeket.


    Távolról sem vagyok az európai Dél szakavatott ismerője, hiszen nem élek ott. De mit látok én, és mennyire értek egyet ezekkel a hölgyekkel a magam csekély tapasztalatai alapján? Természetesen osztom az amerikai hölgyek lelkesedését, amivel a carpe diembe vetik magukat, az időn átívelő építmények láttán érzett áhítatukat, és egyetértek az olasz vezetési stílus feletti humorizálásukkal is. Mindazonáltal én úgy látom, hogy az emberek jelentős része Délen is a szupermarketben intézi a bevásárlást, és itt is van, aki kutyafuttában kapja be az ételt. Hogy az éltető, perzselő nap ellen légkondival védekeznek, mintha anélkül menten hőgutát kapnának. És hogy sokan sorsukra hagyják a szépséges, ősrégi házakat, mert a modern ember számára kényelmetlenné váltak a hegyekre kaptató kőfalvak, inkább pár méterrel lejjebb költöznek a könnyen kezelhető társasházakba. Toscanában jártam olyan helyen, ahol a hegyoldalon áll még az ófalu romantikus, szűk utcáival, muskátlis kőházaival, és élnek ott kitartó lakók, illetve sokan fenntartják (vagy kiadják) a házat nyári nyaralónak, lejjebb pedig, a hegy lábánál  az elmúlt pár évtizedben felhúzták az újfalut (újvárost, mert nem is olyan apró) a társasházakkal és a kocsibarát betonutakkal. Meg is marad, de át is alakul.
     Hozzá kell tenni, hogy az ominózus könyvek általában a kilencvenes évek végén keletkeztek. Ha azt nézzük, kis hazánk az elmúlt húsz évben gyökeres átalakuláson - és átépülésen - ment keresztül, de ez ugye annak köszönhető, hogy huszonöt évvel ezelőtt kis hazánk ha földrajzilag nem is, de minden más értelemben "a világ másik részéhez" tartozott. Kérdés, hogy Olaszországban (illetve a "világ onnansó, nyugati felén") ez alatt az idő alatt életbe léptek-e ilyen kaliberű átszervezések, vagy azóta, hogy a második világháborút követően szárba szökkent a jólét, hasonló a dolgok állása, legfeljebb felerősödtek bizonyos folyamatok (mondom, nem vagyok a téma szakértője). Igazából a piacok, a mesteremberek és az ófaluk  szerencséje, hogy a helyiek mondernizációs mániájával keletkező űrt betöltik a tradíció és a múlt után áhítozó turisták.


     Nem gondolom, hogy az amerikai hölgyek vakok lennének. A könyveik azonban azt láttatják, amit a Délről szóló útikönyvek mutatni szoktak; a Toscanában nyaralót vásároló amerikai irodalmár vaskos könyvének kétharmadánál járok, és az idill tiszta egére eddig mindössze néhány nyerészkedő vállalkozó fújt rövid életű bárányfelhőket a házfelújítás alatt. Olaszország olyannak tűnik a könyvből, mint valami hagyományokba feledkezett, manufaktúraalapú társadalom - semmi nem derül ki arról, hogy milyen itt ténylegesen az élet az ezredfordulón. Igaz, a könyvnek talán nem is célja ezt felderíteni.
     Vajon miért ekkora a különbség az amerikai hölgyek és az én látásmódom között? Nos, ők és én teljesen máshonnan érkeztünk. Ők ahhoz szoktak, hogy bevágják magukat a kocsijukba, és a házukból, lakásukból elhajtanak a szupermarketbe, a plázába meg a fogyasztói társadalom többi - olasz mércével - friss építésű tömeglétesítményébe. Ehhez képest kiugróan más a korzón és a piazzán csellengeni, ismerkedni naphosszat, naná, hogy arra figyelnek fel, arról írnak, ami a korábbi életükhöz képest érdekes. Ezzel szemben nekem egész sor emlékem van a falusi életről, ami nem is abban a rohamléptekben kertvárosiasodó faluban folyt, ahol felnőttem, hanem abban a kis elrejtett zsákfaluban, ahol nagyanyám élt, és én jó pár hetet töltöttem nyaranta, és ahol a nénik (a bácsik kevésbé, mert a legtöbben meghaltak korábban) a házuk előtti padokon üldögéltek esténként és tereferéltek, ahol a falu kisboltjába menet a nénik, vagy mi, unokák, ha minket szalasztott a mama, mindig váltottunk pár szót a szembejövővel (így terjedtek a hírek és így volt szokás), ahol mindenki ismert mindenkit és köszöntünk egymásnak. Magyarországon láttam még valamit a régi vidéki életből, és azt is, ahogy elenyészett, elenyészik nagyanyámmal és a többi nénivel együtt, átveszi a helyét a magabiztosan előrenyomuló modernizáció.
    Az amerikai hölgyek érezhetően keresnek valamit, szinte elvárnak, és persze olyasmit, ami újat ad az otthon megszokotthoz képest - naná, különben minek tennék ki a lábukat. Úgyhogy ezen tartják a fókuszt. Bennem pedig nem annyira a fókuszálás, mint inkább a bármit találás vágya munkálkodik.

   Elgondolkodtam azon, megismerhetünk-e valamit, ha figyelmen kívül hagyjuk a jellegtelen, ne adj isten csúnyább oldalát? És miért ne szerethetnénk valamit az átlagos, ne adj isten kevésbé tetsző részeivel együtt? Miért ne lehetne ugyanolyan értékes egészben, a jellegtelenségével-csúfságával, mint ha csak az erényeiről áradoznánk?
   Nos, a költői kérdés persze attól költői kérdés, hogy megválaszolja önmagát. Viszont e helyzetre vonatkoztatva a valódi válasz, hogy ezek az amerikai hölgyek vélhetően nem elsősorban megismerni jöttek a földközi-tengeri Délre, hanem - megmámorosodni.

2013. január 6., vasárnap

Felice Befana!

La Befana vien di notte
con le scarpe tutte rotte
col vestito alla "romana"
viva, viva la Befana!

Porta cenere e carboni
ai bambini cattivoni
ai bambini belli e buoni
porta chicchi e tanti doni!

    Szokásomtól eltérően olyan bejegyzés következik, ami összhangban áll az idővel. Amikor megkérdeztem álmaim latin loverjét, mi az a Befana, csodálkozva kérdezte, hogy nálatok nincs? Igaz, inkább úgy kellett volna kérdeznem, hogy ki, neki pedig úgy visszakérdeznie, hogy hozzátok nem jön? A Befana ugyanis egy boszorkány, aki január 6-án látogatja meg az olasz házakat, és újév ünnepére édességet osztogat a gyerekeknek, ha pedig rosszak voltak, szenet, ami valójában fekete mázzal bevont cukorka. Álmaim latin loverje emlékszik rá, hogy gyerekkorában Forlí főterén a Befana napján megjelent egy boszorkánynak öltözött férfi seprűt lóbálva, és nyalánkságokat osztott az összesereglett, sivalkodó gyerekeknek, de azt nem tudja, tart-e máig e szép szokás a piazzán.
     Az Itáliában elterjedt népszokás lényege, hogy a boldog békeidőkben az olasz gyerekek nem karácsony, hanem vízkereszt napján kaptak csokoládét, cukorkát, szárított gyümölcsöt az előkészített zoknijaikba. A szakadt cipőben érkező Befana január 6-án lerakja ajándékait, és a közhiedelem szerint seprűjével kisöpri az óév minden nyűgét-nyavalyáját. Cserébe a háziak pár falat ételt és egy pohár bort készítenek ki számára, így írja le az enciklopédia. Az amerikai import Télapónak máig sem sikerült teljesen kiszorítani La Befanát, bár elhomályosítania igen; az olasz gyerekek mindkét ünnepen meglepetésre tarthatnak számot, illetve nyújthatják a markukat, különösen, ha a hagyományokat ápoló családból származnak.


     Több elképzelés él arról, honnan érkezett La Befana. Az egyik elmélet szerint neve az Epifania (vízkereszt) szóból, illetve a szó helytelen ejtéséből ered, ami egy görög gyökerekkel bíró latin kifejezés. A nyugati keresztény egyházak a napkeleti bölcsek újszülött Jézushoz tett látogatását ünneplik vízkereszt napján, a kereszténység keleti ága pedig Jézus megkeresztelkedését a Jordán folyóban. Igaz, hogy a napkeleti bölcsek is ajándékokat hoztak, mint La Befana, de nemigen érteni, hogy jön a képbe egy boszorkány, hiszen a Befana nem mágus. Az ellentmondás kiküszöbölésére létezik egy kevésbé ismert keresztény monda, miszerint a Befana ifjúkori önmaga elvesztette újszülött gyermekét Jézus születésének idején. Fájdalmában megőrült, és álló nap házát söpörte. Ám Jézus születéséről hallva odahagyta a háztartást, és ajándékokkal felpakolva a kisded keresésére indult - ám azóta sem leli, viszont minden gyermekes házba betér, és a gyermekeknek adja ajándékait. Ahol pedig szükségét érzi, használatba veszi seprűjét.
     A másik elmélet szerint a Befana a Bastrina szó leszármazottja, aminek jelentése Strina ajándéka. Strina egy prekeresztény, szabin-római istennő volt, a Strina mellett Strenia néven is ismerték. Anno újévkor, Strina és Ianus tiszteletére a rómaiak ajándékokkal kedveskedtek egymásnak; olaszul a karácsonyi ajándék elnevezése ma is strenna. Valószínű tehát, hogy La Befana már a kereszténység előtt az olasz (latin) csizmán sertepertélt, a keresztény vallásatyák (amolyan korabeli social engineerként) pedig asszimilálták a szokást, és Strinából boszorkányt faragtak, esetleg őrült asszonyt. Bármit, csak ne istennőt.
     Persze megvan az oka, hogy a mitikus ajándékosztó nőalak épp boszorkánnyá alakult. Az európai népi kultúra úgy tartja, hogy a karácsony és a vízkereszt közötti időszakban érezhető legjobban a boszorkányok jelenléte; ebben a korán sötétedő, ködös-havas időben bármelyik sarkon rád vigyoroghat egyikük fogatlan szájával. A seprűs, varázsoló boszorkány alakja valószínűleg kelta gyökerű. E sorok írójának korábban nem kis meglepetést okozott, amikor egy térképen szembesült vele, hogy a kelták nem korlátozódtak a Brit-szigetekre, hanem az ókorban behálózták egész Európát; az Alpok vidéke, így a mai Észak-Olaszország kiváltképp fontos területük volt. Úgy szól a fáma, hogy a kelta közösségek papnőjük vezetésével a téli napforduló idején, amibe a mai vízkereszt is beletartozik, az erdőbe vonultak különféle ismeretlen szertartásokkal köszönteni az újra növésnek induló napot. Persze a keltákról és rítusaikról nincs túl sok megbízható ismeret. De úgy tűnik, a kelták misztikus, természettel kapcsolatban álló papnőiből, akiknek seprűje talán varázslatok eszköze lehetett, a gyermekeknek pedig szenet osztottak a téli napforduló idején a termékenység szimbólumaként (találgatások...) alakult ki a középkor üldözéseket elszenvedő boszorkányképe.
     A kora keresztény időkben Itáliában tehát adott volt Strina istennő és az ajándékozás szertartása, illetve kísértettek a kelta varázslónők és rejtélyes kellékeik, erdei hókuszkópuszaik... na ezt kellett átgyúrni vízkeresztté és napkeleti bölcsekké. Jól beleizzadhattak a keresztény atyák, abban biztos vagyok.

    Ahogy La Befana után nyomoztam, belebotlottam a Saturnáliába, a karácsony elődjébe. A Saturnalia a téli napforduló ünnepe volt az ókori Rómában a mai karácsony idején. Téli napfordulót már az ókori Görögországban és Mezopotámiában is ültek. Fogy a nap, nő a halálfélelem, míg végül utat tör magának az élet és a fény. Megkönnyebbülés évről évre. A Saturnaliát Szaturnusz isten dicsőségére tartották, és időtartamát, időpontját a római császárok szabályozták; ha nem így tettek, a plebs kerek egy hétig dínomdánomozott, és addig állt a munka. A császárok 3-4 napban rögzítették a Saturnalia hosszát, cirkuszi és gladiátorjátékokat rendeztek, és egyáltalán, éjjel-nappal folyt a vigadozás.
     Néhány apró részlet máig rejti a régi napfordulóünnepek romjait. Az enciklopédia említi, hogy a fagyöngy például a kelta napforduló maradványa: az erdei napfordulószeánsz részét képezte elvileg - egy kiadós, össznépi, rituális szeretkezés (mint az élet újjászületésének aktusa). A fagyöngy az okosok szerint az erdő szimbóluma. És mit szoktak karácsonykor a "kelták utódai" a fagyöngy alatt? Csókolózni...
     Nehéz a dolga a mindenkori social engineereknek, pont, mint a pszichológusoknak: kivakarni, kikaparni az emberi pszichéből a régi rögzüléseket, és a helyükre újakat telepíteni. De legalábbis átkódolni. Ám az ember már csak ilyen: ragaszkodik a mítoszaihoz és a hagyományaihoz.
     Tulajdonképp meddő, és bizonyos szempontból politikaszagú azon veszekedni, hogy Jézus születése vagy téli napforduló (hiszen a polémia ott és akkor kezdődött, hogy a hivatalos keresztény egyház észrevette, hogy pozíciókat veszt, és a hatalma fogy).
    Mert pszichológiai szempontból mi más adhatna megváltást, mint a szeretet és a fény újjászületése? A rítust tartsa meg ki-ki a maga módján. Személyi kérdésekről (hogy kinek szenteljük az ünnepet) ne nyissunk vitát.

Ui.: Most akkor a magyar–olasz párok gyerekei az ünnepi időszakban háromszor kapnak ajándékot, csokiözönt? (Mikulás, karácsony, Befana.) Majd odafigyelek, hogy rendesen mossanak fogat (ha esetleg...).

Forrás:
letöltés ideje: 2013.01.06.
 
   
 
     

2013. január 5., szombat

Románc

kokárdavirág (Gaillardia)

     Nem tudom, mit hoz a jövő, azt meg végképp nem, hogy álmaim latin loverjével mit. Nem is töprengek rajta görcsösen, mi lesz kettőnkkel. Igazság szerint, ha elkezdeném számba venni a kilátásokat, csak megmérgezné a kilátástalanság azt, ami a jelenben szép. Minek engedjem be a kétely kísérteteit, ha a tények ugyanazok maradnak, akár fájdalmasan, akár örömmel élem meg őket? És miért rettennék vissza a jótól, amit most kapok, csak mert a jövő sejtet némi buktatót (de hát mikor nem)?
    Miért is kellene mindenáron (meg)tervezni? Egyelőre még nem sikerült megbékélnem a szokással, hogy holtodiglan-holtomiglan igába kényszerítsük a másikat, egymást. Hogy azon taktikázzak, hogy magamhoz láncoljak egy férfit minimum 20 évre... Értem én, hogy ez miért életbevágó: egy gyerek felneveléséhez még mindig két ember erőforrásaira van szükség (így aztán az élelmes nő azon igyekszik, hogy az embere maradjon az övé, és más nő még véletlenül se tegye rá a kezét). Senkitől nem zsarolnék ki olyan ígéretet, hogy holtomiglan-holtodiglan, de még tíz évet se... és e véleményemet egy megalapozott valószínűség-számítás se tudná megváltoztatni. Persze alakulhat úgy, hogy álmaim latin loverjével egymásnak adjuk az elkövetkezendő húsz évet; ki látja előre. Hogy így történt, húsz év múltán jelenthető ki teljes bizonysággal.
     Talán attól szép egy románc, hogy első látásra nincs benne perspektíva. Anélkül áldozni a romantikának, hogy máris az eljegyzést kéne latolgatni. Vagyunk egymásnak, amíg vagyunk.
     Carpe diem, és elszáll a vállunkról a jövő mázsás súlya, a nyűg, a kényszer, a félelmek. Szabadon kibontakozhat, ami szép. A virág éltében tündököl, aztán elhull. Néha konzerválják, kiszárítják, és önmaga árnyává, emlékévé aszul. Inkább a remény, hogy éltében gyümölcsöt érlel.

2013. január 3., csütörtök

Hogy szó ne érje...

    Tulajdonképp többnyire arról áradozom, milyen jó letekinteni más országokra a repülőről... Hogy szó ne érje a ház elejét, álljon itt arról egy skicc, milyen érzés elérni a magasban kis hazánk területét. Kis hazánk onnan ismerszik meg - szerintem -, bármerről is jöjjünk, hogy homokszín vegyül a tájképbe; öt perce még dús zöld mezők fölött szálltunk, most meg hirtelen minden olyan fakó. Ezzel a legkevésbé sem azt mondom, hogy csúnya, sőt. Ezúttal - Bologna felől jövet - az északi vidéken útba ejtünk egy halom víztározót, amelyek szabálytalan alakú tükrökként kapcsolódnak egymáshoz; csatornák által egyesülnek. Majd következik az utakat szegélyező, lombtalan fák sora, sűrű ágkoronáik olyan képet nyújtanak fentről, mint egy halom puha halványbarna vattapamacs, vagy egy halom puha halványbarna pompon. Remek móka lehet - persze nem emberként - rájuk zuhanni, rájuk huppanni, olyan gyengédnek tűnnek. Egyúttal strammnak is. Biztos felfognák a becsapódás erejét.
     Nemcsak elmenni, hazatérni is jó, és ide, Kelet-Európába is jó hazatérni.

2013. január 1., kedd

"Ne vezess gyorsabban, mint ahogy az őrangyalod repülni tud"


     Uppsz, már itt az újév, és én még mindig adós vagyok a történet végével, hogy hogyan jutottam el a bolognai reptérre november közepén... Ott hagytam abba, hogy az urbinói kirándulás végén az öreg Fiat olyan hangokat adott, mintha Ferrarinak képzelné magát... Ez pénteken történt, az én gépem szerdán hajnalban szállt fel. Hétfőn este, amikor talán nem motoszkál annyi rendőr az utcán, aki lecsaphatna a valójában nem menetképes kocsinkra, elhajtottunk egy autószerelőhöz. Álmaim latin loverje a körülményekhez képest igyekezett halkan közlekedni, nem beletaposni a gázba, "attól csak duplaúgy szól", de alighanem mindenki felkapta a fejét, aki mellett elhajtottunk, és kilesett az ablakon; tiszta skizofrénia, "azt hittem, Ferrrari, pedig csak egy ősöreg Fiat...".
     A szerelő becsületére legyen mondva, hogy becsületes volt velünk, és elmondta, a kipufogócső-csere, amire szükség lenne, felettébb pénztárcasorvasztó, sokkal kevesebbre jön ki, ha megfoltozza azt a csövet. De persze ez szerdáig nem kivitelezhető... Így hát hazasomfordáltunk az öreg Fiattal. Mondanom se kell, a parkolásnál valami történt a kormánykerékkel, mert álmaim latin loverje arról kezdett panaszkodni, hogy komoly fizikai erőkifejtést igényel elfordítani, egyelőre még mozog, de ki tudja, nem fog-e bekrepálni vezetés közben, épp amikor szükség lenne rá... Le is vezette, mi lehet a baj mechanikailag, de én már fel nem tudom idézni; autószakértő olvasók nyugodtan csillogtassák a tudásukat.
     Persze olyan korai időpontban, amikor biztonsággal kiértem volna a reptérre, nem ment vonat Forlíból Bolognába, így hát szerda hajnalban a hörögve vegetáló Fiattal vágtunk neki az útnak. Hivalkodó hangzavarral, de normál tempóban (értsd: normál olasz tempóban) hajtottunk a sztrádán a kamionok közé bújva; szerencsére rajtuk és rajtunk kívül nemigen süvített más az úton. Álmaim latin loverje örült, hogy nem kell sokat kanyarodni a bicepszpróbáló kormánnyal. Elrejtett minket a sötét, és én még poénkodtam is, amikor már remélni mertem, hogy célhoz fogunk érni, hogy a rendőrök csak akkor érnek munkába, amikor álmaim latin loverje kitesz engem a reptéren, és a reggeli kávéjukkal bőven elpepecselnek addig, amíg ő hazahajt. De korai volt az öröm, mert álmaim latin loverje közölte, hogy per pillanat nem az a legaggasztóbb, hogy rendőrök kapnak karmaik közé, hanem hogy fura érzete van az autónak, mintha az alkatrészek nem úgy és ott lennének, ahol kéne, mintha bármelyik percben széteshetne alattunk a kocsi. Én pedig arra gondoltam, ahogy egymás után húztak el fölöttem a táblák, kezdem megszokni, hogy ahányszor csak Olaszországba tévedek, (értsd: száz százalékos gyakoriság születésemtől fogva), nem lehet kikerülni, hogy valami olasz úton veszélyes helyzetbe ne keveredjek, és biztos vagyok benne, kedves Olvasók, hogy veletek is ez a helyzet, még ha nem is vesztek észre minden hajmeresztő manővert, ami az olasz utakon körülöttetek zajlik, és aminek hatósugara titeket is elérhet. A pillanat törtrésze alatt.
    Persze azért rendben, mármint a körülményeinkhez képest rendben bekanyarodtunk a reptérre, és azonnal el is árulom, hogy álmaim latin loverje is épségben parkolt otthon kerékfordultával, mielőtt a rendőrök felocsúdtak volna a reggeli kávézásból, hogy mi ez a dobhártyarezgető zaj. Az autószerelő azóta helyrepofozta a kipufogócsövet, a kormánykerék rugalmassága magától visszatért. Mondanom se kell, a mosdókagyló, amit az Urbinóhoz közeli fürdőszobabútor-gyárban felejtettünk, azóta is várja, hogy álmaim latin loverje végre gondjaiba vegye. Én megértem: a szegény, rettentően öreg kocsi, a macchina vecchia vecchia megszolgálta a békés nyugállományt, és hogy csak kisebb utakra zargassák, ha feltétlenül szükséges. A mosdókagyló hazakerül majd, ha kerül egy új kocsi. Senza correre.