Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében – / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap – / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2013. május 30., csütörtök

Könnyedén

     Couchsurfölünk. Első házigazdánk egy kedves mérnök srác, Y. M., aki kérés nélkül felajánlotta, hogy összeszed minket a pályaudvarról, nehogy nyomtalanul elnyeljen minket a marseille-i süllyesztő. Éjfél felé fut be másodmagával - szép, szemrevaló fiú, titokban gratulálok magamnak, hogy olyan szállásadót szereztem, aki esztétikai élmény -, a haverjának ráadásul kocsija is van, így nem kell erőlködni a csomagokkal, csak berakni őket a csomagtartóba. Indulunk is a dimbes-dombos Marseille-ben a lakás felé, fel-le hullámozva a lankákon, Asaf Avidant bömböltetve a rádióból. A srácok magyarázzák, hogy Marseille-ben kevés a kerékpáros, mert ilyen terepen tekerni képtelenség lenne, föl-le, föl-le, míg már a tüdőd is kiköpöd, a motoros járművekre viszont lehet alapozni.

 Fel-le hullámzunk ehhez hasonló utcákon

     A lakásban laza a légkör, nincs házirend, semmi extrapara, csak birtokba vesszük a nappalit, és a kanapéra telepszünk. Ivászat és ismerkedés. Y. M. sajna csak egy éjszakára fogadhat be, mert hétfőn hajnalban Afrika felé veszi az útját, a cége oda utalja, valami olajtelepre. Nagy a kísértés, feszegetni a kérdést, hogy az olajtelep milyen nyomot hagy majd a gaboni környezeten, de Y. M. egyrészt jó szándékú srác, másrészt porszem a gépezetben, ráadásul udvariatlanság lenne tőlem. De egy pillanatra felvillan az a messzeható felelősség, amit minden tettünk és gondolatunk, minden, amiben részt veszünk, amihez a nevünket adjuk, ránk ruház, és a szabály nem ismerete nem mentesít.
     De nem azért vagyunk itt, hogy lelkiismereti kérdéseket feszegessünk, feszegessük inkább a pálinkás üveget, aztán a martinisat, és élvezzük egymás társaságát, élvezzük a kilátást, ami az ablakból nyílik a lejtőn alábukó háztetőkre.
     Szombat éjjel lévén elhajtunk egy kisebb klubba a tengerpart mellé. Y. M. barátja nem csinál lelki problémát abból, hogy egyszerre iszik és vezet, és nekünk, magyaroknak sem jut eszünkbe fennakadni ezen. Nincs nagy forgalom, de aki az úton jár, repeszt, mint a szél, ha meg nem, Y. M. és a kapatos haver replikázik a volán mellől, hogy töketlen turista ez is. Hullámzunk fel-le, fel-le, a lejátszóból hullámzik Asaf Avidan is, míg a parthoz nem érünk, ahol már csak a vízbe hullámozhatnánk bele, úgyhogy inkább megállunk. A hely drága, és nem az a fajta hangulat uralkodik, hogy a zene alatt és sok jó ember közt szétolvad az agyunk, hanem annyi mozgat csak mindenkit, hogy ki kit szed fel. Úgyhogy leülünk a kinti asztaloknál, sör és eszmecsere, közben mellettünk az úton valami sokadalom támad, talán rendőrök is, de a fene vigye el, nem emlékszem, ez van, ha beiszom, az agyam egy csomó dolgot nem regisztrál, amit kéne. Felváltva lovagolom a beszélgetés és a gondolataim hullámait, mikor melyik esik jobban, mint a levegő áramain ereszkedő pihe; örülök, hogy itt és most csak a könnyűn kell lovagolnom, és a lét velős kérdéseit holnapra halaszthatom, vagy akármikorra.
      A mosdónál egy röpke időre kiszakadok a pillekönnyűségből. A mosdó ugyanis koedukált, ráadásul a hátsó, női-kompatibilis angolvécéhez el kell menni a piszoárok és a beléjük pisilő férfiak sora mellett, ami nálam, de Tóninál és Eszternél is felveti az intim szféra sérelmet. Mármint meg se kottyan, ha néhány méterre tőlem pisil a bokorban egy férfi, de félméteres távolságon belül lenni idegen pisilő férfiak mellett voltaképpen a határaimat feszegeti. Ja, és a mosdó ajtaja félig üveg, hogy semmi se maradjon titokban. Tipródunk a mosdó előtt, a hólyagunk meg feszül. Eszter végül átvág a pisilő férfiak során, akik megbotránkozva néznek hátra, gondolom, ahhoz szoktak, hogy a nők kint tipródnak, amíg ők a dolgukat végzik, de mi az egyenjogúságból jöttünk, és nem vagyunk mimózák, véli Eszter, pláne, hogy mindig új férfiak jönnek, és elénk furakodnak. Valahogy csak elfogynak végre, és megrohamozom az angolvécét, csak addig ne jöjjön egy férfi se, de a sors szerencsére nem állít ilyen próbatétel elé.
      Zúzunk haza. A piros lámpa csak dísznek van errefelé az úton, főleg ilyenkor. Zúzunk át a piroson, majdnem bele egy rendőrkocsiba, a fene, hogy nem bírja magát nekidurálni, töketlen turista ez is, szitkozódik a srác a sofőrülésen, ahogy félrerántja a kormányt, én meg éppen ki nem esek a kocsiból, csak a fejem koccan az ablaknak. Megállt bennünk - magyarokban - az ütő, de a rendőrök nem állnak meg, nem következik retorzió, amiért majdnem elkaszáltuk őket szombat éjjel ittasan vezetve, majdnem beléjük rohantunk oldalról és felkentük őket a szemközti falra, ez még csak inzultusszámba se megy itt, nemhogy szabálysértésbe. A fenébe, kászálódok ki a kocsiból a ház előtt, el vagyok alélva ettől a naptól, és ettől a bódult, hullámzó éjtől, szép álmaim lesznek, az tuti.

2013. május 24., péntek

Párhuzamosok

     Május első péntekén, illetve péntek estéjén kimentem a budapesti buszpályaudvarra, hogy elfoglaljam helyem a Marseille felé induló buszon. Elvetemült egy járat: Bukarestből indul és egészen Montpellier-ig megy; csak a BudapestMarseille menetidő hivatalosan 26 óra, a teljes táv lehet vagy két nap. A busz persze istenesen késett, legalább volt idő beszédbe elegyedni a többi utassal: többnyire középkorú hölgyek és urak, akik Olaszországba vagy Dél-Franciaországba szakadt gyermekeikhez mentek látogatóba, meg néhány hozzám hasonló fiatal, akik kiadás-racionalizálás miatt döntöttek az olcsóbb zötykölődés mellett. (Igaz, jól jön, hogy a buszjegy ára két nagy csomag feladását tartalmazza, a repülőn ugyanezért jól megvámolják az utast. Csak ugye a fenék, az sajnos kell az üléshez...)
      A busz egyórás késéssel, éjfél előtt nem sokkal futott be, és miután flottul lezajlott a csomagberakás és a beszállítás, végre elhúztuk a csíkot. Lelkiekben persze gyötrelmes útra készültem, de ha nagyon rosszat várunk, a valóság szerencsére enyhébbnek szokott bizonyulni. Ahogy felszállva tétován kerestem a helyem, egy szimpatikus lány kiszúrt, és felém integetett, hogy mellette még szabad, sőt, előzékenyen azt is megkérdezte, az ablak mellé vagy belülre ülnék-e. Rögvest meglett a komfortérzetem az ablak felőli oldalon a szimpatikus útitárs mellett, aki korábban fél évet au-pairkedett Marseille-ben, és most barátokhoz ment vissza látogatóba. Szegény lány, aki saját bevallása szerint a francia kultúra nagy rajongója, most épp ki volt ábrándulva a franciákból, mert a fogadócsaládja nem volt valami kedves, a háta mögött kritizálták, ami rosszabb, mint ha szemtől szembe. Biztattam is, itthon kicsit megtisztul, aztán majd újult erővel ugrik neki ismét, hátha nagyobb szerencséje lesz.
     Még aludni is tudtam az éjjel (igazából bárhol gond nélkül elalszom), és az előttem ülő sem hajtotta a képembe az ülését. A mellettem ülő lány nem volt ilyen szerencsés... az ő képébe ugyanis bőven beletolták, csodálkoztam is, hogy-hogy nem zavarja, gond nélkül alszik, én meg már biztos replikáznék. Hajnalban aztán, amikor megálltunk egy pisiszünetre, és mindenki leszállt, a lány különösebb hezitálás nélkül visszaállította az előtte levő ülést egyenesbe, a visszatérő utasnak meg talán fel se tűnt, mert csak helyet foglalt, és meghagyta a beállítást. Minek ide vita, ha magunktól intézkedhetünk.
     Az úttal tehát nem akadt sok gond, csak a lábam érezte magát kissé szűkösen. Hajnalban arra ébredtem, hogy a román sofőrök a ködös szlovén hegyek közt szelik az autópályát, asszertíven előzve mindenkit, aki csak az útjukba akad, és reggelre már a Pó-síkságot tapostuk, ahol akadálytalanul terül szét a napfény. A román sofőrök úgy nekidurálták magukat, hogy az első megállóba, Veronába három órával előbb érkeztünk a menetrendhez képest, hiába indultunk egy óra késéssel. A három óra előnyt strammul tartottuk az út végéig - gondolom, Szlovénia után új felszálló nem volt tervezve, ha mégis, a busztársaság nemigen csinálhat lelki ügyet abból, ha valaki lemarad.
     Végignyargaltunk hát a szép Olaszországon, jöttek egymás után a hegyek lankáikon a kővárosokkal, ormaikon régi várak és templomok, az utak mentén ciprusok és mandulafenyők. S Genova környékén tobzódni kezd a szépségben a táj (ha lehet még fokozni), repülünk a hegyek közt a viaduktokon, alattunk a mélység, felettünk a magasságban sárga házak, villák cövekelnek a kanyargós, dombokba tűnő utak mentén, és túlnan, a hegyek mögött kibukkan a Földközi-tenger kékje, az éggel összemosódva a horizonton. Kanyargunk, egyre kanyargunk a mélység és a magasság közt, a messzeségből integet a tenger, hívogat, eltűnik, játszik velünk. Úristen, ha megállhatnánk, ha kimerevíthetném ezt a pillanatot. Megállunk végül, Bordigheránál, úgy emlékszem, poénkodunk, hogy szar a panoráma, csak ráérősen.

 Ilyesmi panoráma tárult elém Genovánál
forrás: wikipedia.org

     Eközben Tóni barátom országokat átívelve talán ugyanitt jár egy négy méter magas kamionból csodálva a látóhatárt. Na de ne szaladjunk ennyire előre. Tóni ugyanis velem együtt rákapott a spontaneitásra, és pénteken jutva eszébe, hogy neki másnap Marseille-ben van meetingje, foglalt is gyorsan egy repülőjegyet Milánóba szombat hajnalra. Szombat délelőtt tehát egy csinos ugrással Milánóban termett, és innen már csak le kellett stoppolni Marseille-ig; mi az neki, estére bőven megjárja.
     Ha számomra nem is, Tóni számára kalandokban bővelkedett az odaút. Kezdve azzal, hogy a reptér mentén nehéz fuvart kapni, az első benzinkút pedig adott esetben öt kilométer, de egy kis séta edzi az állóképességet. Aztán a stoppolás másik kerékkötője, amikor az autós hiába állítja váltig, hogy ő vágja a helyi autópályarendszert, mégis richtig nem a megfelelő irányba visz el, és az ember kénytelen gyorsan és udvariasan a tudtára adni, hogy ő bizony kiszállna ennél az autogrillnél. Tóni tehát kiszállt nem sokkal egy kulcsfontosságú elágazás után, és mászhatott vissza a megfelelő irányba, árkon-bokron át, lapulva, néha szaladva az autópálya-rendőrség figyelő szeme (értsd: kamerája) elől. Mondom, az ilyesmi benne van a pakliban.
     Minden jó, ha jó a vége, országokat átívelő Tóni a vargabetű után végül a megfelelő csapásra érve nyugtot lelt egy német pár kocsijában, jobban mondva nyugodt álomba szenderült. A német párt váltotta a kamionos a hiper-szuper négy méter magas járgánnyal, ahonnan Tóni a Genova környéki mélységeket, magasságokat és messzeségeket még az én perspektívámat is túlszárnyalva belátta.
     S ahogy haladtunk saját vonalunk mentén, egymásét ekkor nem keresztezve, az idő azonos pontján tárta fel számunkra a Földközi-tenger meleg-kék, fénylő öbleit.

     Három órával a menetrendben megjelölt időpont előtt a busz kitesz Marseille-ben. Útitársnőmmel, aki nem habozott egyenesbe visszaállítani az előtte ülő utas támláját az illető engedélye nélkül, bemászunk a váróba a csomagokkal és helyet foglalunk egy padon. Hamarosan feltűnik egy fekete srác, leül előttünk, fülében hangos zene (értsd: én is hallom). Rögvest megjelenik a folyamatosan járőröző pályaudvar-rendőrség, a marseille-i pályaudvar védelmezői, és rendre utasítják a fekete srácot, hogy kívül tágasabb, ne itt hallgasson zenét. A fiú nem tett rosszat, szándékait nem ismerjük. A rendőrség szerint jobb az elővételezés, így a fiú, akar vagy sem, odébbáll.
     Én pedig útitársnőmmel beljebb mászok a pályaudvar zsúfolt és biztonságosabbnak tűnő terébe, ugyanis a félreeső buszváróval egybeépült a nyüzsgő vasúti pályaudvar. A magas üvegépületben sudár mandulafenyők élik mindennapjaikat, és valóban élők, ahogy a kezemmel megtapintom a törzsüket, életterük az üvegépület, az útvonalak csomópontja és a fel-alá hullámzó nyüzsgő tömeg. Nem lehet rossz itt a közeg még egy mandulafenyő számára sem, mert magasságuk szabad levegőt lélegző társaikéval azonos (gondolom, bőven jutnak tápoldathoz). Erdő a pályaudvaron.
      Az egyik fa mellett zongora áll. Nem árválkodik, mert a járókelők közül valaki minduntalan helyet foglal nála, sőt, a szétesett zongoraszéket is megjavítják, és persze a zongora felett elhelyezett bátorító felhívásnak megfelelően zenélnek is. A zongorát a Kulturális Főváros 2013 rendezvénye hozta a marseille-i pályaudvarra; reméljük, azután is megmarad jól bevált helyén, miután a rendezvény továbbvonul. Az idei évben tehát Marseille Európa egyik kulturális fővárosa, micsoda szerencsés egybeesés, hogy épp arra járok. S mialatt most várok, hogy a barátaim befussanak - hiszen a busz az asszertív román sofőröknek köszönhetően 3 órával előbb érkezett -, hallgatom a zongorajátékot, jobbakat, gyengébbeket és fantasztikusakat. A buszon mellettem ülő lányért időközben befutnak a barátai; szétválnak útjaink. A zongoraszó mellett nem érzem magam elhagyatottnak. S mit ad isten vagy a sors, egy csiszolt tudású lány a két kedvenc melódiámat játssza le az Amélie csodálatos életéből; évek óta várok, hogy élőben hallhassam ezt a zenét, ha már magamnak játszani nem tudom. S ahogy agyam minden áramköre ráfekszik a dallam merengő, melankolikus hullámaira, belém költözik a bizonyosság, a megfelelő helyen lenni a megfelelő időben.
     Nem hívok fel senkit, nem aggódom, hogy megtalálnak-e. Nem tartok attól, hogy elmennek mellettem észrevétlenül. Tudom, hogy Tóni, az országokon átívelő, bárhol járjon is most, hamarosan megérkezik, hogy mindjárt kiszúrom őt a kavargó tömegben; ide terveztük az útkereszteződést. S íme, bizonyosságomat siker koronázza, mert ihol jön, sietve, izgágán kémlelve, el ne szalasszon, és én kiabálva integetek felé, hogy ihol vagyok én is. Ennyi, flottul ment minden, mint a karikacsapás.
     Várunk még egy ideig, éjfél felé befut első marseille-i házigazdánk. Végül megérkezik Eszter is Nimes-ből; ugratjuk, hogy hiába ő lakik ide a legközelebb hármunk közül, rá kellett a legtöbbet várni; vannak dolgok, amiket országokon átívelve sem tud a változás kikezdeni.

2013. május 18., szombat

Menjek, ne menjek?

     Persze, van olyan, hogy az embernek egy fityingje sincs. Hó végén aztán pláne előfordul. De hogy hó közepén sincs egy petákja sem, sőt már albérletfizetés előtt se legyen... Tiszta őrültség utazásba feccölni úgy, hogy ilyen helyzetbe hozzam magam, téptem az agyam, amikor belevágtam a marseille-i kirándulásba. Persze van olyan, hogy épp nem fizet a megbízó, kámforrá válik, főleg, ha szabadúszók vagyunk, kiszolgáltatva ilyen-olyan viharoknak, mint jómagam - de épeszű ember nem ezt a lélektani és gazdasági pillanatot választja egy külföldi út időpontjául, hogy a bizonytalanság tetejébe még kölcsönökbe verje magát, amit ki tudja, mikor ad meg.
      Szóval nem kevés kétellyel vágtam neki Provence-nak, mindenféle költségcsökkentő trükköt bevetve. Például hogy busszal teszem meg a BudapestMarseille közti cirka 1500 km-es utat odafele, mert az ár töredéke annak, amibe a repülőút kerülne átszállással (miért is lenne közvetlen fapados járat). Továbbá couchsurfinggel oldom meg a szállást, vagyis jó szándékú idegenek kanapéin, matracain aludni, akik hajlandóak befogadnak otthonukba remélhetőleg jó szándékú idegeneket. No meg másodmagammal hazastoppolok, ha nem akad más szerencse.


      Spontánnak ígérkezett ez a kiruccanás, de a fejemet fogtam, amikor indulás előtt öt nappal még nem kaptam pozitív választ a couchsurfinges honlapon a marseille-i illetőségű jó szándékú idegeneknek kiküldött kérvényeimre (naná, Franciaországban május 8. a Győzelem napja, a második világháború befejezésének ünnepe, ezen a héten mindenki elutazik vagy más látogatókat fogad, nem idegeneket). Ráadásul a busz menetrend szerint 4-én szombaton éjfél körül érkezik Marseille-be, ami nem kifejezetten jó közbiztonságáról híres város, és mit kezdek én ott egymagam, se szállás, se ismerős? Az utazás apropója Esztert meglátogatni, aki egy évig önkénteskedik Provence-ban, és Marseille-ben jönnek össze a barátok. De lehet, ebben a kényes időpontban sem Eszter, sem más nem tud majd fogadni az állomáson, én meg ott állok egymagam a csomagokkal a félelmetes Marseille-ben. Így álltak a dolgok utazás előtt öt nappal.
      Már-már eldöntöttem volna, hogy hagyom a buszjegyet a francba, és az euróra szánt pénzt a lakbérre költöm (legalább nem tetéz egy újabb kölcsön), amikor indulás előtt három nappal érkezett két pozitív válasz a szálláskérvényeimre, és az egyik fiú azonnal ajánlkozott, hogy érkezésem éjjelén összeszed a pályaudvaron, mert Marseille ifjú hölgyeknek veszélyes hely, különösen éjfélkor. Ennyi lendület a sorstól elég is volt, hogy úgy döntsek, belevágok.
      Persze ettől még nem találtam választ a kérdésemre, hogy miért vagyok hajlandó anyagi bizonytalanságba lökni magam egy utazásért? Igaz, Eszter is meglátogatott engem, amikor én tartózkodtam Dániában, és ő is minden bizonnyal hozott ezért áldozatot - de ez aligha nyomós indok. A választ csak érkezésem éjjelén találom meg a marseille-i pályaudvaron, ahol egy zongorát helyeztek el, fölötte felirattal, hogy tessék rajta bátran játszani (a köztéri zongora apropójáról még később), és az arra járók bátran le is ülnek, zongoráznak, klimpíroznak, ki-ki tudása szerint. Sajnos én még klimpírozni se tudok; nem tanultam zongorázni, amibe valahogy mindig belesajdul a szívem. Így hát csak hallgatom a zongorázókat. És ott találok választ, a zongorázást hallgatva a kérdésemre: csak azt sajnálhatjuk igazán, amit nem tettünk meg, amit kihagytunk. És én mindig a teljességre törekszem.

2013. május 3., péntek

Make love...


     Umberto Eco szerint nem a háború, hanem a kultúra köti össze Európát. És hogy 70 éve nem ugrottak egymás torkának, legalábbis fegyverrel, az európai államok, maga a csoda... igaz, hogy az időnként és helyenként lángra kapó ellenségesség jelzi, hogy az európai identitás egyelőre elég felszínes...
     Eco szerint nem az EU neves intézményeitől kéne várni, hogy összetákolják az európaiság eszméjét és érzését - a neves intézmények legfeljebb az Európai Egyesült Államokat tudnák összetákolni, bár a lángra kapó nemzeti büszkeség és széthúzás miatt azt is bajosan, vetem közbe. Akkor mi hozhatná össze Európát, ha nem az EU serény testületei, kérdi az egyszeri polgár, mondjuk én. Hát a szex, feleli Eco. Majd elindít egy laza gondolatkísérletet, miszerint egy katalán fiú Erasmus ösztöndíjjal nekivág az északabbi partoknak, beleszeret egy flamand lányba, és az egybekelő pár, no meg a l'amour gyümölcse, a gyermek ízig-vérig európainak tartja majd magát. A kulcs tehát az Erasmus-generáció kezében, sőt, Eco szerint az Erasmust kötelezővé kéne tenni nemcsak az egyetemistáknak, de a taxisofőröknek, a szerelőknek és egyáltalán az összes szakma művelőinek, az összes Európában született egyénnek. Hamarost kialudna a pocskondiázó, harcias hév. És a szexelés közben szűnő nacionalizmust sem lehetne politikai manőverekre felhasználni, teszem hozzá, de mi lenne akkor a  közélettel? Hajjaj. Make love, not war, nincs új a nap alatt...
      Ennyit felvezetésként. Ha a kedves Olvasó azt várja, hogy mostan nagy horderejű bejelentés következik, hogy útban van az olasz szerelem gyümölcse, csalatkozni fog. A helyzet, hogy álmaim latin loverjével jó ideje nem látszott összefutni életünk ösvénye, így a kettőnk l'amourja időközben átsiklott a múlt vonala mögé. Amikor álmaim latin loverjének pedzegettem, hogy megtorpant a románc, annyit írt, hogy élvezzem az életet és essek bátran újra szerelembe, hiszen nem korlátokat szabtunk egymás elé. Erre elfogott a mély megnyugvás, hogy ő valóban az a nagyszerű és nagylelkű ember, akinek feltételeztem, és milyen remek döntés volt beengedni az életembe.
     S vele együtt beengedtem a másmilyent is. Magamba fogadtam. Álmaim latin loverje örökül hagyja bennem Olaszország szeretetét, beleértve a ricsajt, a glamourt, a káoszt, amiktől ódzkodtam korábban - és lám, ma már az élet sava-borsát jelentik a számomra. Táguló látóterek.
    Viszont semmi szükség elkámpicsorodni, kedves Olvasók, mert ma este Marseille-be utazom. Várnak az új horizontok.
http://www.guardian.co.uk/world/2012/jan/26/umberto-eco-culture-war-europa