Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében – / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap – / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2013. szeptember 29., vasárnap

Útközben

Mert te útközben szeretsz lenni, mondta egy barátom, érezni a haladást, amihez a cél csak szükséges tartozék, és mihelyst lehorgonyzol, már szednéd is fel a vasmacskát. Igaza van; az ismeretlenbe röpít a szemem előtt elsuhanó táj.

2013. szeptember 26., csütörtök

Kikötés

Szennyesruha-kupacok a szobámban. Odakinn száraz levegőjű, poros utcasivatagok. Oázishangulatú romkocsma, a hirtelenzöld fák alatt szanaszét szórt asztalokkal. Végre egy jó búzasör.

2013. szeptember 20., péntek

Határok

     Ahogy a kiborulás szélén kiléptem a szlovéniai benzinkút mosdójának ajtaján, fohászkodtam, hogy történjen valami azért, hogy ne kelljen itt tovább dideregnem, mert nálam ez a limit. Hogy történjen valami csoda. Lassan lépkedtem előre, hogy időt adjak ennek a csodának a kibontakozásra. Nem sürgetem, csak jöjjön, és szememet a messzire hullámzó dombokra függesztettem. És akkor elém jött Tóni, hogy a legkevésbé sem akar siettetni, de vár ránk egy hölgy, és vinne. Tóni már el is rendezte a csomagokat a csomagtartóban, csak az van hátra, hogy én is kényelmesen befészkelődjek a hátsó ülésre. És aztán porzik utánunk az út, istenem, végre...
     Vannak pillanatok az életben, amikor elérünk egy határhoz, a határainkhoz. Amikor addig feszítjük a húrt, vagy feszül nálunk, hogy tovább nem menne, húzza bármilyen akarat, hanem onnantól elszakad... És érdekes módon, amikor elérünk ehhez a véglethez, de csakis akkor, soha nem előbb, mintha egy szempillantás alatt fordulna a beállítás, és mi kiemelkednénk ebből a helyzetből. Mintegy varázsütésre. Amikor a következő pillanat már radikálisan új, és minden mázsa, ami addig a vállunkat nyomta, hirtelen a hátunk mögött atomjaivá porlad a múlt cséplőgépében. Azt hiszem, ezek a lét legtisztább pillanatai; amikor csak vagyunk mi magunk, szublimáltak célok, vágyak, gondok, félelmek; és van még a tudat, hogy létezik gondviselés (nem istenről beszélek).
     Siklottam abban a kocsiban, szemem az egymásból kinövő barátságos dombokra vetült, amelyek hajlataiban falvak kucorodtak piros tetős házakkal. Szlovénia az ezer domb országa, gondoltam, puhán szenderegve, miközben Tóni beszélgetett az anyósülésen. A sofőr egyedül utazott Maribor felé, és mielőtt beszálltunk a kocsiba, elmondta, hogy mialatt én a mosdóban pepecseltem (rólam még nem is tudott), és Tóni közeledett felé, ösztönösen arra gondolt, hogy ez a férfi kérni fog tőle valamit. És ő, az egyedül utazó védtelen nő, elfogadta a gondviselő szerepét két csatakos stoppos életében. Szomorúság ült a tekintetében: a kedvesét vitte Triesztbe, hajóra, ami elvitte őt hónapokra tőle; sanyarú sors egy tengerjáró szíve hölgyének lenni, csak erre nem térnek ki a kalandregények. Vajon jelzi-e magának az idő múlását, húz-e strigulát, dobál-e babszemet üvegbe mindennap, vagy más bolondos szertartás? Mágia, bizonyos szempontból. Az idő pereg - megesik, hogy az élet mégsem halad.
     A csorba szívű hölgy tőlünk is búcsút vett a Maribor előtti utolsó benzinkútnál, és én beletörődtem, hogy ennyit láttam a "kozmikus" történetszövés szálaiból (csábító a "nagy meseszövő" metafora, de inkább tartózkodom tőle).

     Miután elértük Maribort, lomha hétfő délelőtt kezdődött Szlovéniában. Csak elvétve kanyarodott be egy-egy autó a benzinkúthoz, és mivel a határ mentén jártunk, többnyire visszafordultak. Nem stresszeltünk Tónival; éreztük, hogy ez már a finis, hogy már nem szúrjuk el, és tulajdonképp nem sietünk, előttünk az egész nap. Ha az autósok komótosak, miért ne lazsálhatnánk mi is? Így hát nyugodt lélekkel hintáztattam magam a töltőállomás melletti játszótér egyik gyerekjátékán, belefeledkeztem a dombokon hullámzó hirtelenzöld fűbe, amin csillogott a napfény. Aztán rajtam volt a sor a sofőrfogásban, és Tóni henyélhetett; a francia és olasz stoppos nyelvgyakorlat mellé a német és az angol nyelvű is felzárkózott, lévén a szlovénok általában e két nyelv valamelyikén értenek az anyanyelvükön kívül, amin meg én nem értek. Elköltöttük az utolsó centjeinket kávéra és kekszre.
      Valaki csak felvett végül, szokás szerint, nem emlékszem, Tónié vagy enyém volt a dicsőség; nem is lényeges. Üzleti ügyben tartott az úriember a határ felé, de csak egy benzinkútnyit tudott vinni a következő autópálya-leágazás előtt; mit számít, ha annyit, csak vigyen. Ám elvétette a fickó, mert nem volt ott benzinkút, ahol ő gondolta, és ahelyett, hogy kirakott volna a kocsiból vagy levitt volna az autópályáról (amire már volt precedens), túlment a tervbe vett lehajtón, és elvitt a ténylegesen következő benzinkútig, és még csak szemrehányást sem tett, hogy emiatt elkésett a találkozójáról. Közben persze a partnere hívta, mi feszengtünk Tónival, de az úriember kimentette magát, és ezzel el volt intézve. Kitett, ahol kellett, és szólt, hogy még négy benzinkút a határig; azt meg már játszva is.
      Tovább élveztük a ráérős hétfő délelőttöt. Játszótér, hullámzó fű, melengető napfény; egy-két óra ide vagy oda. Majd ismét vittek, egy fura figura, az angolját alig értettem, valami metál fesztiválról áradozott; szerintem kissé kattant volt. Következő benzinkút; ne már, hogy mindegyiket meg kelljen járnunk a határig. A lassú délelőtt nem kevésbé lassú délutánba fordult. Ebédidő; a benzinkút éttermében az eddigieknél egy hajszálnyival több potenciális sofőr. Előhúztam a rámenős énemet, és egyenesen a pultnál álló, őszbe hajló, elegánsan öltözött úriemberhez és szimpatikus szőke hölgyhöz siettem, jobban mondva a hölgyhöz magához, és előadtam a kérést. A hölgy sajnálkozva nézett rám, hogy nem ő a sofőr, hanem a főnöke, tőle kérdezzem, de nem tartja valószínűnek. Megnéztem magamnak a férfit, mi legyen a taktika; fogadjunk, hogy BMW-je van, súgta a malícia, de elhessegettem - leszarom, ha az van. Nekigyürkőztem, hogy áttörjem a korlátot, ami bennem rekedt, és elmagyaráztam, hogy Marseille-ből jövünk harmadik napja, tudom, kifacsartnak tűnünk, uram bocsá', ágrólszakadtnak, de jó emberek vagyunk, és beférünk-e a kocsiba. Hatásszünet. Egymás szemébe néztünk; utat engedtünk egymás tekintetének. Oké, jöjjenek; de csak egy benzinkútnyit tudunk együtt menni.
     És körülölelnek a jámbor szlovéniai dombok, nem hajolnak fölém fenyegetően, mint az Alpok tekintélyes csúcsai, csak hívnak, hagyjam magam szánkáztatni. A domboldalon felkaptató falvakba úgyis megkapaszkodhatok, ha megijeszt az iram.


    A soron következő benzinkútnál az utolsó utáni centjeinket is elköltöttük. Lankadt az amúgy sem vehemens lendület. Hármat ütött az óra. Nem mintha sietnénk bárhova, de jó lenne haladni. Süttettük magunkat a kávézó teraszán a napon; hétfői luxus. Aztán Tóni tett egy kört, és leakasztott a hátsó parkolónál egy kamionost, akinek plusz két férőhely volt a járgányában, és Budapestre ment... végre látszott a történet vége, csak fel kellett magunkat tornázni a kamion elejébe, csomag stb.; fellélegeztem, hogy nemcsak a következő benzinkútig jutunk, hanem a végső úti célhoz... És ahogy kikanyarodtunk a sztrádára, defektet kapott a kamion... hát ezt hívják úgy, hogy korai öröm. A sofőr szentségelt, hogy aznap cserélte az összes kereket; hát nem volt valami jó vétel, puffogtam magamban, ahogy tíz km/h sebességgel döcögtünk az autópályán a következő, azaz a határ előtti utolsó benzinkútig, mert hát nem lett volna fair, hogy e vidéken egyetlen benzinkút is ne részesüljön a látogatásunkból. Ez valami rossz tréfa, csukogattam és nyitogattam a szemem, hátha csak álmodom, és kiderül, hogy a valóságban nem ebben a tragikomédiában veszek épp részt. Araszolt a járgány becsülettel, Tónival elnyomott minket az álom. Egy óra alatt tettük meg a 20 kilométeres szakaszt. A fejemet ingatva, a minket ért szerencsétlenséget teljes mélységében átérezve helyet foglaltam egy műanyag széken az utolsó szlovéniai benzinkút kávézója mellett. Ja, a napon foglaltam helyet, hogy teljes legyen a mondat. Négy óra múlt, és mi még mindig Szlovéniában vekengtünk. Az a nyomorult határ, ami elviekben átjárható... És nekem másnap állásinterjún lenne jelenésem azért, hogy találjak végre egy nyomorult kikötőt ebből a szabadúszásból, de ha így folytatjuk, még holnapra sem lesz érkezésem... Így pampogtam magamban még hosszú percekig, és közöltem Tónival, hogy maximálisan bepöccentem, mert ez már mindennek a teteje. Nem igaz, hogy hiába indultam el maximálisan feltöltött türelemtárral, az istennek se sikerül úgy intézni, hogy megússzam bosszankodás nélkül. Hogy végül csak felhúzom magam, és azt mondom, hogy most már tényleg elegem van, a rohadt életbe. Tóni érdeklődik, hogy megyek-e fuvart nézni, vagy menjen ő (ugyanis kiszámoltuk a fuvarfogási arányt, és ha ezt az utolsót én fognám, akkor kvittek lennénk); kedves Olvasók, a fantáziátokra bízom, mit válaszoltam Tóninak, mindenesetre aznap nem adtunk löketet a nemek közti egyenlőségnek.
      A szlovén határ előtti benzinkút persze tele volt magyar rendszámú kocsival, és onnan tudtuk, hogy közel járunk kis hazánkhoz, hogy itt voltak velünk a legkelletlenebbek. Tóni persze a nagy merítésből negyed óra alatt kihalászott egy magyar rendszámú kocsit - szlovén sofőrrel. És miután kieresztettem a fáradt gőzt az iménti hisztivel, újfent egy elegáns kocsi hátsó ülésén terpeszkedtem egyenesen Budapest felé.
     Ez már tényleg az utolsó felvonás; nem jött sem gikszer, sem meglepetés. Homályosan emlékszem, hogy a középkorú szlovén úr elmondta, Budapesten dolgozik, úgy rémlik, a Graphisoftnál, és hetente ingázik a munka és Szlovénia közt, ráadásul rendszerint repülővel jár, és most kivételes alkalom, hogy autóba vágta magát. Tett pár csípős megjegyzést a szemtelen budapesti taxisokra, no meg hogy micsoda kimeríthetetlen furfanggal húzzák le Magyarországon a külföldieket, de ő átlát a szitán, és eligazít minden vakmerő csalót. Elmesélte azt is, hogy azért ódzkodnak a szlovén autósok stopposokat felvenni - a Szlovéniában töltött idő ugyanis azért nyúlt meg, mert rengetegszer kaptunk nemet -, mert néhány elvtelen, stopposnak adva ki magát, rablásra használta fel a szlovén autósok jószívűségét, aminek hatására aztán futótűzként terjedt a hír, óvakodj az országúti vándoroktól. S ahogy hasítottuk a magyarországi autópályát, ami már megnyugtatóan ismerős terep, hagytam, hogy kikapcsoljanak kihegyezett érzékeim - fel se tűnt addig, hogy ennyire ki vannak élesítve -, apránként bódultságba süllyedtem, és már oda se figyeltem, mi mindent mesélt a szlovén fickó észak-amerikai úti élményeiről. Észak-Amerikáról tehát nem jegyeztem meg pletykát, csak annyira emlékszem, hogy sofőrünk kedvenc városa San Diego - vagy Santa Monica? Mindegy is... A robusztus észak-amerikai táj, a kiterjedt nemzeti parkok már nem érték el nálam az ingerküszöböt, mert elandalított az előttem ülők felől hallatszó duruzsolás.
      A szlovén úriember gavallérságának köszönhetően - egyenesen házhoz vitt, nem törődve azzal, hogy ez neki kitérőt jelent - május 13-án, hétfőn este 7 óra előtt pár perccel végre az ajtóm előtt álltam Budapesten, majd rögvest a zuhany alatt áztattam próbára tett tagjaimat, gratulálva magamnak, hogy ha ezentúl megkérdezik, tettem-e életem során bármi olyat, ami nem éppen hétköznapi, elég lesz elmesélnem e háromnapos hazaút történetét.


Ui. 1.: A zuhany alatt ismét eszembe jutott, el ne felejtsek felkelni a másnapi állásinterjúra. Habár az a cég már a múlté, azóta is "boldog irodista"-ként tengetem életem különféle helyeken; de ez a blog nem a kikötők ügyes-bajos dolgait szándékozik elmesélni.
Ui. 2.: Nyáron gyakoroltam egy-kétszer a hűvös, harmatos hajnalokba történő belemerülést. Jelentem, vannak előremutató fejlemények a pozitív lelkiállapot kialakítását illetően.

     

2013. szeptember 11., szerda

Odú

     Ott tartottam történetünk göngyölítésében (nem is tudom, fel- vagy legöngyölítem tulajdonképp), hogy Tóni, az országokon átívelő az esőben ázva leakasztott egy ljubljanai fuvart a szlovén-olasz határon. Így hát Franciaország után a hazautunk olaszországi szakasza is a múlt darálójába került, mi pedig egy újabb kocsiban ültünk, amit egy olasz fickó vezetett, párja pedig, egy szlovén csaj az anyósülésről hátrafordulva vitte a társalgás fonalát. Nyitottak voltak, lazák, el tudtam képzelni, hogy simán felvesznek minden héten egy-két stoppost, annyira természetesnek vették, hogy idegenek foglalják el náluk a hátsó ülést, akikkel gyorsan  meg és össze lehet barátkozni.
     A lány pár évvel lehetett idősebb nálam, és hamar megosztotta velünk aktuális egzisztenciális dilemmáit. Mintha csak magamat hallottam volna, annyira rímelt minden, amit mondott, az akkori életemmel (azóta már eltelt négy hónap, csak csúnya késésben vagyok a meséléssel, és kvázi már egy teljesen más életben vagyok). A lány szintén szabadúszó, grafikai pályán, és a közelmúltig egész jól elvolt, elegendő megbízás és fizető kliens, de az utóbbi időben elkezdtek elapadni a források. Egyre zsugorodtak a levadászható munkák, és a meglévő ügyfelek is elmaradoztak a fizetéssel. Nem elég, hogy kevesebb a pénz, még vannak, akik azt a keveset is blokkolják, mint egy gát mögé, elrekesztik, summázta a lány, megtartják maguknak, és nem áramoltatják tovább azok felé, akiknek tartoznak, hogy a sok szabadúszó riadtan rágja a körmét, mit kezdjen a saját költségeivel. Így hát a szlovén grafikus törte a fejét, mi lészen most, ahogy törtem én is az utazás előtt egy-két hónappal. Még szerencse, folytatta, hogy építészmérnök párjának üzlete még eltengődik valahogy, nem sodródott a tönk szélére (szerencsés konstelláció...), bár a szlovén és az olasz piac az építőiparban is alig vegetál, egyedül az osztrák megrendelések tartanak, azok a kockaházak, amiket oda kérnek, sok kreativitást nem igényelnek, de legalább egymás után nőnek ki a földből továbbra is, munkát adva a mérnököknek. Így álltak akkor, relatíve rosszul, de még nem katasztrofálisan, sajna nem tudom, azóta fellendülésbe vagy mélyrepülésbe folytatódott-e az ív.
      Ketten azért könnyebb, gondoltam, ahogy az olasz fickóra néztem, és mosolyogtam magamban, mert kezdett olyan benyomásom lenni, hogy az olasz férfiak kirajzanak a világ minden tájára, hogy megtalálják a számukra legfantasztikusabb nőt, és ha sikerül, minden teketória nélkül letelepednek a szép hölgy hazájában. Az is lehet, előbb szép hazát keresnek, és ott a legszebb hölgyet.
    Ahogy a szabadúszó szlovén lányra néztem, önmagamat láttam. A tükörképem nézett vissza, pontosabban egy potenciális variációm tükörképe. Egy korábbi énemből elágazó lehetséges fejlődésvonal későbbi pontját tükrözte vissza: amikor egy szépen kibontakozott alkotói pálya (ami nálam még alig szökkent szárba) sorvadni kezd. Szinte éreztem, min emészti magát, mi hajtja, milyen szempontok vezérlik egy-egy döntéshelyzetben - egyszerűen, mert én is hasonlóan építettem fel a világomat. Csak az enyém, lévén én később fogtam hozzá, nem hozott még annyi hajtást, így a veszteséget is könnyebben viseltem.
      Persze egy idő után jobbnak láttuk témát váltani, mert minek görcsöltessük magunkat a rossz kilátásokon. A grafikus lány elmesélte azt is, milyen mókás nyelvi helyzetek állnak elő egy kis országban, ha az annyi ország mentén fekszik, mint Szlovénia (ráadásul a szomszédok meglehetősen dominánsak). Szlovénia Európa egészéhez viszonyítva ugyan apró, mint a kisujjam körme a tenyeremhez képest, de ahhoz elég nagy, hogy a két szélén élők már ne értsék egymás beszédét a szomszédos nyelvek befolyása miatt. Itt bizony szinte falvanként változnak a nyelvjárások, de járásnyi területenként biztosan. Ő például az osztrák határ mellől, nagyjából 30 kilométerre a lakóhelyétől kezdett iskolába járni, és a tanára olyan kifejezést használt pl. a reggelire, amit hallva ő csak pislogott, hogy miről is van szó. Máskor pedig a tanár azt kérte tőle, hogy fordítsa le ezt vagy azt a németes szót szlovénre – az osztrák határvidéken sok német kifejezés keveredett a szlovén beszédbe, és mivel a grafikus lány onnan származott, képben volt ezekkel, a tanára számára azonban kínaival értek fel. És persze a magyar határhoz közel magyar szavak, az olasz határon olaszok keverednek a szlovén szavak közé, hogy már alig lehet kibogozni, hol kezdődik és végződik a szlovén nyelv... talán felesleges is kibogozni; a nyelveket és a kultúrákat sem igen lehet határvonalak mentén leírni; ahogy a színkörben, úgy itt is előfordul, hogy fokozatosan történnek az átmenetek.
      Mesélte még a lány, hogy egyetemista volt, mennyire dívott Szlovéniában a stoppolás. A városok szélén futó autópályák építése még gyerekcipőben járt, és az autósok a szocializmusban épített, egyik várost közvetlenül a másikkal összekötő, a városokon is áthaladó főúthálózatot használták. Az egyetemisták - leleményesen kezelve a gyatra távolsági közlekedési opciókat - a városokból kivezető utak mentén stoppoltak, egy táblán hirdetve az úti célt. Várakoztak szépen egymás után, és egyik sem álldogált ott az idők végezetéig, mert előbb-utóbb mindet elvitte egy kocsi, hazajutott mind a batyujával, vagy épp a tengerhez, ha oda kívánkozott. Volt egy íratlan szabály: mindig a várostól legtávolabb levőt kell felvenni, mert ő állt ott a legrégebb óta... És a legtöbb autós átérezte annak felelősségét, hogy az egyetemistáknak valahogy haza kell jutnia...
       Hát ilyeneket mesélt a szlovén grafikus, miközben olasz párja az autópályát rótta Ljubljana felé. És ennyi mese, érdekesség fért ebbe a szakaszba, mert időközben bekanyarodtak velünk a Ljubljana előtti utolsó benzinkúthoz, és sok sikert kívántak a határátkeléshez.

     8 és 9 óra között járhatott vasárnap este, amikor szétnéztünk a benzinkút környékén. Láttunk egy hajszálnyi esélyt arra, hogy még aznap hazajussunk, mondjuk egy fuvar Mariborig, és onnan esetleg egy további késői fuvar kis hazánkba, vagy egy még nagyobb szerencsével egyenesen innen hazafelé tartó honfitárssal. Figyeltük a benzinkúthoz kanyarodó kocsik rendszámát: a szlovén rendszámokban feltüntetik a város betűit, ahol a kocsit regisztrálták, így megállapíthattuk, kik mehetnek Maribor felé. A legtöbben persze lekanyarodtak Ljubljanába, de néhány maribori azért akadt, csak minket nem akarózott elvinniük, sokaknak tele is volt az autója. Sötét volt már, persze hogy nem akarózott stoppost felvenni. Akadtak magyar rendszámú kocsik is, akik "Olaszból mentek haza", de szintén mind tele. Azért kitartóan szerencsétlenkedtünk a benzinkúton, őriztük a reményt, mint a lángot. Közben tömött buszok kanyarodtak be egymás után, szállították a vendégmunkásokat keletről nyugatra; ahogy egy zsák krumplit, egy vagon szenet juttatnak egyik állomásról a másikra, úgy vitték a járművek az emberanyagot, hogy szétosszák őket a gépek közé; másnap majd a gépek közül egyéb járművek élelmiszert és különféle eszközöket juttatnak el az üzletek polcaira, ahonnan továbbkerülve e sok termék ismét az emberanyagot szolgálja egy rövid időre, nem sokra, hogy hamar átadhassa helyét a gépeken és polcokon átáramló matéria újabb generációjának. Isten ments, hogy bármi megakassza a precízen kiagyalt, olajozott körforgást.
     Irgalmatlanul fáztunk. Felmásztunk a pár méterrel feljebb (Szlovénia ezer dombja közül az egyiken) levő étteremhez melegedni. Riadtan láttuk, hogy már 10-kor zárnak (esetleg 11-kor?) - mindenesetre olyan hamar, hogy alig marad időnk felengedni a fagyoskodásból. Nagyon hiányzott Szlovéniából az olasz autogrill-hálózat, az, hogy emberek jönnek-mennek, isznak egy kávét, bekapnak egy szendvicset, jól érzik magukat, és közben el lehet őket csípni, hátha jókedvükben elvisznek. No meg legfőképp az hiányzott, hogy egész éjjel nyitva tartson az étterem... A pincérekhez fordultunk, ugyan mik a lehetőségeink. Nagyon kedves és együttérző arcot vágtak, de persze nem engedhették, hogy az étteremben töltsük az éjszakát... volt már rá példa, hogy átutazók aludtak az étterem teraszán a székeken, és már hozták is bentről a plédet, a párnát, de ez a tízfokos szlovén éjszakában aligha lett volna kivitelezhető, hisz előző éjjel elázott és odalett a zuhéban a sátrunk, annyira pedig nem volt meleg, hogy a szabad ég alatt éjszakázzunk... Pedig milyen remekül átvészelhettük volna az étterem teraszán az éjt, nyugiban, titokban... Sajna nem ezt dobta az élet.
      Van itt valami egyáltalán, ami nyitva tart egész éjjel? A benzinkút boltja. Lesomfordáltunk hát a bőröndökkel, miután az étterem bezárt. Tóni itt is beszédbe elegyedett a személyzettel, és sajna kiderült, hogy hivatalosan csak fél órát lehet a boltban tölteni egyhuzamban, aludni pedig végképp nem lehet ott. Tanácstalanul néztünk, mi lesz most. A bolt belső sarkában dülleszkedett egy kávéautomata, mellette a falnál pult, előtte gagyi bárszékek. Oda húzódtunk be, a pult alá toltuk a csomagjainkat. Gondoltuk, ha valakit zavarunk, majd szól és kitessékel, esetleg visszajövünk egy idő után. Reggel fél 8-kor nyit majd az étterem. Addig még 9 óra, egy örökkévalóság.
     A boltban volt wifi, gondoltam, megragadom az alkalmat egy gyors e-mail-csekkolásra. Már vagy négy napja nem néztem a postaládámat, és mondanom se kell, jött pár fontos e-mail, mikor máskor. Példának okáért írtak egy cégtől, ahol Marseille-be indulásom előtt voltam állásinterjún, hogy várnának második körre - sajnos telefonon nem értek utol -, az ügyvezető igazgató úr szívesen találkozna velem még egyszer, hétfőn délelőtt 11-kor vagy kedd reggel 9-kor. (Tavasszal ugyanis elérkezettnek láttam az időt, hogy a szabadúszást, ami hol dagadó vitorlákkal, a habokat büszkén szelve, hol hánykolódva és arra vetődő farönkökbe kapaszkodva zajlott, kikötőre cseréljem egy időre, megállapodjak valahol - vesztegeljek?). Udvariasan megírtam, hogy hétfő délelőtt sajnos nem lesz érkezésem, de kedd reggel örömmel befáradnék... Majd fogat mostam a benzinkút mosdójában, elvégeztem a stoppoláskor is (sőt és pláne) elengedhetetlen minimál toalettet, és közben figyeltem, ahogy az utolsó vendégmunkásbuszok is továbbhaladnak rakományukkal nyugat felé.
     Kuporgunk a bárszéken, mint az éj szelíd trónján. Amennyire tudtam, a hálózsák védelmébe burkolóztam. A külvilág homályos. Felesleges gondolkodni. Érezni nem tanácsos. Az idő lomhán araszol, de könnyebb viselni, ha üressé válok.
     Hideg és nyirkosság tör be minden ajtónyitáskor, ez a legnehezebb. Sokszor csináltam ezt már: kamaszként átbulizott éjszakák után hajnalban vártam a korai buszjáratot, ami hazavisz a falumba a vidéki Magyarországon; azok a hajnalok tűntek ilyen hidegnek és nyirkosnak, még nyáron is, amikor rajtam kívül talán senki sem fázott. Ültem a buszpályaudvar várójában, csigalassúsággal múlt az a fél óra, egy óra, amíg végre felszállhattam a buszra. Ha többedmagammal vártam, legalább volt kinek hisztizni. Nagyon rosszul toleráltam. Azóta eltelt tíz év, és engem megedzett az élet.
     A nyirkosság a bőröm alá kúszik, majd utat váj a csontjaimba... Belül fázom, és a hideget nem lehet kiűzni, a részemmé lesz; kísért; nem ereszt; újra és újra feléled, mint egy szorongató fantázia. Másnak talán semmi az egész, számomra: dermedtség. És ahogy ülök a bárszéken, néha elnyom a szendergés, majd hirtelen átfut rajtam a remegés, újra felriasztva. Összerezzenek. Elfogadom, hogy most ennek kell körülfognia.

     Lassan tudatosul a körülöttem levő világ. Valaki elnézést kér, kávét venne a dülledő gépből, de ehhez odébb kell ülnöm. A bolt személyzete még mindig talpon; gány meló ez is. Kettő helyett most már hárman serénykednek, alighanem a főnök futott be, de ránk nem szólt semmit; nem vettük volna a lelkünkre, ha miattunk rúgnak ki valakit. Óvatosan mozgatom elgémberedett tagjaimat; életben vagyok még mindig.
    Végre kinn a boltból; búcsúzóul egy összemosolygás az eladókkal, örök hála. Csípős a reggel, iszkolunk az étterembe; 9-ig engedélyezünk magunknak másfél óra alvást, Tóni úgysem aludt egy szemhunyást se - vajon mi a szent szart csinált, mialatt én a személyes poklomban kalandoztam? Ez már az ő titka, ha emlékszik egyáltalán. A nihilnek vége, végre egy kényelmes karosszék, senki se zargat. Bár ne kéne mozdulnom soha többet...
     9-kor jelez a telefon ébresztője, és kényszerítjük magunkat, vagy valami mély életösztön kényszerít minket... Beszaladok a mosdóba rendbe rakni magam, ilyen kifacsart arccal csak mindenki lepattant, várj meg elöl a bőrönddel. A mosdóban legalább egy hajszálnyit melegebb, mint kinn a didergető hűvösben - a francba, soha nem tudom már élvezni egy hajnal frissességét? Lassan mosom a fogam, alaposabban, mint szoktam, kikefélve minden rést és hepehupát. Lassan fésülöm a hajam, nagy gonddal gumizom össze, egy fürt se lógjon ki (jó benyomást kell tenni), még a vécét is lassan húzom le, hogy minél később kelljen kimenni. Mert érzem, hogy én ott egy percig sem bírom már. Hogy itt a vég, legyőzött egy olyan szimpla dolog, mint a hőmérséklet és a reggeli harmat, és ha egy percnél tovább kell ebben az érzésben lennem, akkor elszakad a cérna, és Tóni legégetőbb gondja nem a hazajutás lesz, hanem hogy kiborult az útitársa...

Snitt.