Völgyzugoly

     Ha Szlovénia a megtestesült Középfölde, hát Bled hordozza Völgyzugoly örökségét. Ehhez kétség sem fért az első pillanattól fogva, hogy a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, befordultunk a kocsival a bledi tópartra.
     Bledhez közeledve egy jól meghatározható szakasztól kezdődően megváltozott a táj, a dombokból kinőttek az Alpok felhőbe vesző csúcsai, a gyomromban pedig megjelent egy furcsa szorító érzés, ami a hegyek között fog el, hogy menten agyonnyom valami hatalmasság. Ám ahogy az esti szürkületben a súlyos hegyek közül kikanyarodtunk a tó körül vezető útra, és szemünk elé tárult a rezzenetlen víztükör, bennem szakadt a lélegzet, mintha varázslat igézett volna. Úgy lebegett a vízen a sziget és rajta a templom, mint itthagyott lakhelye egy régi istennőnek, aki merő jóságból egykori híveinek adományozta szépsége egy darabját a kegyhelybe zárva.  Nincs az a filmes díszlet, cirádásra épített kastély, ami a bledi tóvidéknél hűbben idézné azt az emberfeletti, tekintetet babonázó, meg nem érinthető szépséget, amit Tolkien a tünde népbe sűrített. El tudnám hinni, hogy tündék lépkednek a bledi tó körüli fákon, csak tartósan itt kéne élnem, elhinném, hogy itt ül Arwen és Galadriel, láthatatlanul, türelemmel figyelve az emberi ténykedést. Milyen szerencse, gondoltam parkolás után, mielőtt a kempingben nekifogtunk a sátorállításnak, hogy a sziget és egy kanyar eltakarják előlünk a tó szemközti partvonalát, ahol a sok grand hotel kapott helyet.

     Nem mondhatnám, hogy április végén melegünk lett volna a Júlia-Alpok lábánál  a sátorban. Mégis jóval kevésbé fáztunk - sőt, semennyire, hisz két test melege képes legyőzni az éjszaka hidegét -, mint egy évvel korábban, egy esős éjszakán Szlovéniában, ahol mások jóindulatán múlt, hogy lett fedél a fejünk fölé. S reggel, mielőtt kinyitottam a szemem, ismét eszembe idéztem sok év tapasztalatát, hogy az élet legyőzi a fázást és a rettegést.

     Persze az embernek aligha jut eszébe a hidegtől borzongani, ha olyan hajnal kellős közepén fekszik, ami a bledi kempingben jutott osztályrészünkül: a fákon élő rengeteg madár köszöntötte egymást és az életet, küldte az éterbe, ami a torkán kifért. Madárdallal takaróztunk, szemünk csukva, éreztük, hogy Gaia beburkol és őriz. Míg végül talpra állított minket a kíváncsiság. A sátorból kilépve kerülgettük a vadkacsapárokat, akik nem zavartatták magukat az emberek láttán, sőt kitartóan, már-már szemtelenül koldultak; minden bizonnyal sok juttatáshoz szoktak a természetélményt értékelő turistáktól.
     Pár lépésre a sátortól terült el a tó. Víztükrét csak néha csapkodta madárszárny vagy egy szívós úszó, aki a hideg áprilisi vízben végezte a reggeli tempózást. Szinte hallani lehetett, ahogy lélegzik a víz, mint önálló élőlény, aki hagyja, hogy felszínén történjen mind e játszadozás, egyébként csak van, létezik, fennmarad, tündelényéből ember nem vesz el, és nem is ad hozzá. Mindazonáltal hálát adtam az égnek, hogy az előszezonban érkeztünk, egészen biztosan nehezebben férkőztem volna az élmény mélyéhez, ha körös-körül egymást tapossák a turisták. Így se rajongtam azért, hogy a madárzenét hamarosan túlüvöltötte a part menti kávézóból a '80-as évek német popzenéje.

     Csónakot béreltünk és beeveztünk - jobban mondva a srác evezett, aki száz százalék, hogy a nagy Ő - a bledi szigetre a kis barokk templomhoz. A tó partján jó pár helyen bérelhetünk csónakot, sőt evezőst is a csónak mellé; az evezősjelöltek unottan, könyökölve várják, hogy lecsapjon rájuk egy lelkes kiránduló. Csónakázás közben tágra nyílt szemmel ittuk a látványt, a pogány istennő hagyatékát. Közeledett a sziget, a templom, néhány esőcsepp hullott, és nem messze a csónakunktól egy hattyú úszott méltóságteljesen, ránk se rántva, mint egy faluban a beköltözőkre az őslakosok. A szigeten szerencsére sikerült elkerülni egy csoport ázsiai turistát, fényképezőgépeket táskákba süllyesztve épp akkor tértek vissza csónakjukra, amikor kikötöttünk. Meglestük, ahogy a hattyú építi fészkét, egy padon ülve hallgattuk a harangszót. Hagytuk, hogy bekebelezzen minket az örökkévalóság.
 

 

     Várt még egy vár is a tó partján, egy sziklás kiszögellés tetején, ahova békés ösvény vitt a hegy oldalán kanyarogva. A várat kikerültük, és a sziklán ülve kandikáltunk ki, szlovén sört kortyolgatva. Szemünk előtt a rezzenéstelen bledi tó és a tavat körülölelő hegyek, a hegyoldalon házak és utak cikkcakkos vonala, a tóról pedig felszól hozzánk, idemosolyog a sziget és a pogány istennő szentélye, ami barokk templommá vedlett át. Eszményi mesedíszlet. Járnak itt tündék, egészen biztos, hogy ülnek a sziklán, csak már nem hiszünk bennük.

     Másnap elkocsiztunk a Júlia-Alpok belsejébe, a Triglav Nemzeti Parkba. Lenyűgöző ormok, zsenge zöld lombkoronák és friss vizű patak, alpesi táj, ahogy a nagykönyvben megírták. Felmásztunk a Slap Savicához, Szlovénia híres vízeséséhez. Egy helyütt az ösvény szélén egy sikló falta épp zsákmányát. Néhányan, több náció arra járó tagja, néma ámulattal figyeltük a természet e mindennapos közjátékát, szinte lábujjhegyen osontunk tovább. Följebb két kislány kapargatott valamit az avarban; magyarul beszéltek. Figyeltem, vajon kiszúrom-e a magyar szülőket a kirándulók színes özönéből; rövidesen szembejött egy férfi és egy nő, arcukon a sajátos nyomorúság. Már azelőtt tudtam, hogy szavaik elértek volna hozzám. A célnál, az ösvény végén nagy robajjal zúdult alá a vízesés, hideg vízpermettel telítve a levegőt, mi is kaptunk belőle a kilátóban lihegve az emelkedő után. Kószáltunk a hegyoldalban egy félreeső ösvényen, utunkat minduntalan kidőlt fák keresztezték vastag törzsekkel, földből kifordult vaskos gyökérzettel; átmásztunk felettük, átbújtunk alattuk - nem hiányzott az emberi kéz rendezőereje.
     
     Már hazafelé hajtunk, amikor a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, és aki nagyon ért hozzá, mikor kell lefordulni a tervezett útvonalról, fékez, és lehajt egy tó mellé, ami fák védelmében terül el. A tó vize valószínűtlenül tiszta, áttetszik minden kavics. Hegyek óvják, ember nem rondít bele, nem akaszkodik rá vendéglátóegység. A távolban egy emberpár fúj fel épp egy gumicsónakot, csónakázni akarhatnak a lassan közelgő estében. Csak a víz felszínét érintjük meg, épphogy belelépünk. A tó fodrozódik, szembenéz az éggel, magára veszi az élénkzöld lombkoronák tükörképét. Önmagában táplálja a teljességet. Hallani és érezni, hogy körülöttünk motoz rengeteg élőlény. Üldögélünk, és hálát adunk ezért a vendégségért.
     A bledi tónál a fiú, aki (tudjátok...) elvéti a kanyart a kemping felé, ezért a másik irányba iramodunk a tó körül. Éppen a megfelelő szögből látunk, hogy még kapjunk pár percet a naplemente ciklámen vonalaiból.

     Utolsó tóparti reggelizésünket megzavarta egy hattyú. Lassan úszott a part felé, és mi szándékairól mit sem sejtve összekészítettük a szendvicsünket. Kíváncsian figyeltük, ahogy kimászott partra, ám eztán felpörögtek az események, mert egyenesen felénk tartott, én hitetlenkedve álltam fel a padra, hogy mi lesz itt, harci helyzet?, a hattyú meg elkapta a párom lábát, rendesen harapdálni kezdte. A száz százalékig nagy Ő nem volt rest, lerázta magáról a hattyút, és visszavonultunk az autó fedezékébe, molesztáljon mást a mohó madár. Az eset óta - mi tagadás - megcsappant rajongásom a hattyúk iránt.