Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében - / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap - / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2014. június 15., vasárnap

Emlékszem

     Még a dátumot is vissza tudom keresni, amikor itt jártam legutóbb, 2013. május 13. Emlékszem, ahogy Tónival, az országokon átívelővel, az égből alászállóval, a tíz ösvény ismerőjével dekkoltunk ugyanennél a benzinkútnál; mialatt megtankolja a kocsit a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, én azt a sarkot nézem, amelynek támaszkodva vártam, mikor kanyarodik be végre egy jármű, ami a megfelelő irányba tart, a magyar határ felé. Szuggerálom a sarkot, mintha kócos, csapzott alakom sziluettjét keresném. A töltőállomás kávézója melletti zugot ugyanúgy beborítja az árnyék, csak nem torlaszolják el a csomagjaink, mint akkor, tavaly májusban. Ahogy elhajtunk, szemem a benzinkút játszóterén lóg, ahol egy műanyag pónin ringattam magam anno, mialatt Tóni próbált járgányt levadászni; a pónit most senki nem zabolázza épp. Hullámzik a dombokon a fű, örökkön örökké.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése