Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében – / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap – / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2014. március 30., vasárnap

A nő illata

"Amit Petrarcától d'Annunzio Gabriele-ig tudott a világ a szerelemről, az egészen magába foglalja ennek az örökös emberi idegbajnak az egész patológiáját. Ami az olaszokat illeti, akik ebben a járványos betegségben a legsúlyosabban terhelt százalékot szolgáltatták, az ő vérük legkevésbé tud megbirkózni a szerelem toxinjával, az ő agyvelejük rendes faktúrája zavarodik meg legjobban, amikor szerelmesek. Ez az ok, amiért a szerelem mestereinek az olaszokat kell tekintenünk." /Csáth Géza: Parasztszerelem, 1905/

    Itt a tavasz... Ezt onnan tudom minden évben, hogy az a bizonyos "emberi idegbaj", ami, már elnézést, de inkább férfiúi idegbaj, lépten-nyomon megnyilatkozik, utánam ered, megszólít, a telefonszámomat tudakolja. Nőként látom, de nem ismerem belülről a "járványt", csak annyit tudok, amennyit a velem intim közelségben levő férfi megoszt, megosztott, azaz nem túl sokat. Őszintén szólva, elképzelni sem bírom, milyen lehet ez belülről. Mármint a "nőt akarok" kattanása.
     Csáth Géza szerint a "szerelem toxinja" az olaszokat sújtja leginkább. Hát tény, hogy az ember bármerre jár a világban, mindig akad egy udvarlásra kész olasz a környéken. Értsd: a következő sarkon, egy kifőzdéből kilépve, vagy éppen a zebrán; mintha szüntelenül arra várnának, hogy arra járjon egy szép nő, és megszólíthassák. Pár éve még a fagyos Koppenhágában egy szökőkút mellett is sikerült összemosolyogni egy olasszal, pedig ott aztán nem vágtak vidám képet a járókelők. Szintén néhány éve történt, hogy egy régi barátnőmmel Rómába utaztunk egy hosszú hétvégére. "Latin lover hétvége" névre kereszteltük a kiruccanást, ami azt volt hivatott kifejezni, hogy most négy napon keresztül udvaroltatunk magunknak a latinokkal, és flörtölünk kifulladásig. A terv bejött, maradjunk annyiban. Emlegettük is aztán, hogy a római bulikban körülnézni sem jutott időnk a szemrevaló fiúkért, már tucatjával lebzseltek körülöttünk, Magyarországon meg a szemünket is kifolyathatjuk, akkor sem jönnének oda. Csak ha már lelazította őket a részegség.
    Ha végigpörgetem úti élményeimet, nem visszafogottabbak a spanyolok, görögök, törökök sem, sőt a roma fiúk mellett elhaladva sem lehet megúszni a füttyögést. Nagy hőség - forró vér; az ember lánya ismételheti ötször, hogy nem, aztán szedheti a lábát, hogy lerázza őket. Vagy meghívathatja magát egy italra, kockáztatva, hogy aztán még nehezebb lesz szabadulni, ha úgy dönt; már ha úgy dönt. Szó, mi szó a mediterráneumban tényleg kattantabbak a hímek, talán mert nincs tél, hogy lehűtse őket, és ott az ember lányát nemcsak tavasszal veszik fokozott ostrom alá, hanem egész évben. Hallottam egy lányról, aki azért költözött inkább haza Olaszországból, mert elege lett a nonstop udvarlásból.

Venus-ábrázolás Pompeii-ből
forrás: wikipedia.org

     Az ember lányát annyira akarják, mintha nem is ember lenne, akinek szuverenitása van, hanem valami különös lény, akibe bele lehet bújni, megmelegedni, szétvibrálni benne az idegrendszert. Betakarózni a NŐ illatával, mindenáron. Az ember lánya meg pislog, hogy a személyisége a sarokba téve, ő most hús, kéj, kipárolgás, valami különleges esszencia -  és a személyiségével együtt az önrendelkezési joga is oda.

    Mesélek egy történetet, nagyon megbízható forrásból, tehát nem csak pletyka. Öt magyar lány utazott Rómában a zsúfolt buszon, amire még akkor is szállnak fel utasok, ha magyar fejjel biztosak vagyunk benne, hogy itt már egy tűt se, de tuti hogy valaki még ilyenkor is beljebb taszigál az ajtóból. Kapaszkodott az öt magyar lány a római tömegközlekedésen, három szőke, kettő barna, sorban egymás mellett, mélyen beszívva a nyári hőségben a légkondis levegőt. Fékez a busz, leszállók és helyükre nyomulók, újabb átrendeződés, a lányok állnak szilárdan, még befér mögéjük pár ember, és amint zárul az ajtó, fix a tömeg, mindenki lecövekel, ahol épp áll, a három szőke mögött önkielégíteni kezd egy fiatalember. A lányok mozdulni se tudnak. Rejszol, matyizik, lihegve veri a pöcköt a gatya alatt, ha már idevetette a sors három szőke lány popsija mögé. A lányokat kiveri a víz, hányás tolul a torokba, iszony és riadalom bénultsága tartja fogva testet, különben valamelyikük megfordulna, még ha a szűkösség miatt fizikai képtelenség is, és képen törölné a taplót. Hosszú percek így. Új megálló, végre, zihálva menekül a járműről az öt magyar lány, a három szőke a megalázottságtól sír és kiabál, a két barna tartja bennük a lelket. Aztán továbbmennek, talán a Spanyol lépcső felé, mégiscsak várost nézni jöttek. A három szőke pedig egy életre megjegyzi, hogy egzotikumnak lenni nem mindig fenékig tejfel.
     Az alábbi eset persze történhetett volna Budapesten, New Yorkban, Rióban is akár. De Rómában történt, ezért úgy láttam jónak, hogy mint témába vágó passzust, itt elmeséljem.

2014. március 12., szerda

A múzsa

Erátó, a kilenc múzsa egyike, a szerelmi és erotikus költészet pártfogója
antik római szobor, 2. század, forrás: wikipedia.org

    A nő illata, mágikus pillantása, puhán betakaró hajfürtjei... mind ismerjük ezt, bár nőként mintha a saját mítoszunkat egy tőlünk független káprázatként élnénk meg, különösen amikor átszaladnak rajtunk a hangulatok, a tányértörés és a premenstruációs szindróma.
     Nőnek lenni - számomra - olyan belülről, mintha egy hullámvasúton száguldoznék fel-alá, és a vasúti pályát csapongó érzelmeim alakítanák. Tudom én, hogy vannak kiegyensúlyozott nők, de őszintén, ők biztos ügyesen kontrollálják magukat, és a mélyben bennük is előfordul érzelmi kilengés. Viszont ha kívülről nézem magam, mondjuk a párom szemével, vagy a szembejövő férfiak kitágult pupillájával, mintha valami éteri jelenés lennék, aki olyan érzelmi állapotokat csihol a másik nemben, aminőket nélkülem, az egyszeri nő nélkül nem élnének át. (E rövid eszmefuttatást nem dicsekvésnek szánom: a kedves nőnemű Olvasó is bizton csihol ilyeneket, még ha nincs is tudatában.)
     Mona Lisa, Madame Pompadour vagy Audrey Hepburn sokat mesélhetne arról, hogyan nyomja rá bélyegét egy férfi életére a nő. Ám legalább ilyen sokatmondó, ahogy a nőt magát átgyúrják, átlényegítik további célokra, míg végül a káprázat, ami nem is képezte szerves részét, testet ölt egy különálló formában.
      Nézzünk egy-két példát. Itt van például a közlekedési eszközök gyártása terén igényességükre kényes olaszok ismert bringamárkája, a Bianchi, minőségi gyártástechnológia, tartós és letisztult konstrukció, tudjuk, no meg a névjegyükké vált halvány türkizzöld szín (a celeste). Imhol következik a celeste és a Bianchi összefonódásának legendája...
     Eduardo Bianchi, aki kerékpár- és gépműhelyt nyitott a 19. század végén Milánóban, és néhány év leforgása alatt komoly elismerésre tett szert kerékpárok gyártása terén, szakmai pályafutásának egyik csúcsaként elkészíthette az olasz királyi pár drótszamarát. Sőt, a fenséges mama Signore Bianchira bízta lánya biciklióráit is, és miközben a gyáros tekerni tanította a királylányt, magában sokszor megcsodálta a drága gyermek különleges zöld szemszínét. Heuréka, mi sem kölcsönözne egyedibb varázst a termékeinek, mint ez a türkizes árnyalat! És lőn ötlet és márkaépítés.
     Vagy vegyük az olaszok likőrjét, a ki tudja milyen fák milyen gyümölcséből erjesztett vörös színű Camparit, ami az ízvilág kikísérletezése mellett világéletében nagy hangsúlyt helyezett a marketingre. A márka 150. születésnapjára 3 ismert kortárs képzőművészt (Avaf, Tobias Rehberger és Vanessa Beecroft) bíztak meg, hogy tervezzenek egyedi címkét a limitált számú ünnepi palackoknak. A három művészből kettő az italből kiszűrődő nőies tüzet kívánta a címkén megjeleníteni, és egyikük Nina Simone és Nefertiti alakjából kölcsönözve komponálta meg a rajzot, másikuk pedig a vörös színnel összhangban egy vörös loboncú hölgyben vélte kikristályosodni a Campari-esszenciát. A nő diadala, gondolhatnánk.



     De gondolhatjuk azt is, hogy a világtörténelem során örökösen kihasználnak minket, nőket, nem elég, hogy a testi adottságainkat, még a kisugárzásunkból is profitot nyernek, és nem létezik olyan passzus az emberi jogi törvényekben, ami alapján pert indíthatnánk, ha esetleg tolakodónak találjuk, hogy alapanyagot csinálnak belőlünk. És jogdíjat sem szedhetünk az ihletosztogatás után, a fene vigye el.
      A nő köszönje meg a méltatást, és sütkérezzen a kivételes figyelem sugaraiban - vághatnak vissza a művészek. Tulajdonképp egyetértek: az udvarlók és rajongók, habár legtöbbjük nem ismeri valójában szívük hölgyét, mert egy pillantásba igény és alkat szerint mindent belelátnak, a bennük gyúló érzésekért és inspirációkért cserébe fizetség gyanánt egy fontos dologgal ajándékozzák meg a múzsát: önbizalommal.
     Mit lehet tenni: a múzsa teljesítse kötelességét, vagyis létezzen továbbra is, ahogy eddig, és nyugtázza elégedetten a bókokat. Ha van egy kis ideje, gondolkozzon el arról, ki ő valójában a mélytűzű pillantás mögött. És ne adja fel a reményt, hogy élete során jön egy-két férfi, aki nem belelát a tekintetébe, hanem mögé.