Kitérő

     Szlovénia vonzereje nemcsak "középföldeségéből", hanem "csöppségéből" is adódik; az ember egyik pillanatban még a hegyi tavak szépségében merül el, a másik pillanatban már a tengerpart felé zúz, és azon töri a fejét, Olaszország vagy Horvátország felé hopponáljon-e. Mivel mostanság - még mindig - elfogult vagyok Itália iránt, nem az úticél volt kérdés, hanem azon tanakodtunk a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, vajon megéri-e kitérőt tenni Trieszt felé, ha már ilyen szépen kitáblázták, hol Trieste, hol meg szlávosan Trst (!!!) névvel. Elbóklászni az autópályán még csak-csak, de mire bebóklászunk a városba, kiigazodunk, leparkolunk, ki tudja, talán már indulhatunk is vissza. Hamar kiderült, nem is a logisztika miatt lenne a páromnak ellenvetése, egyszerűen antipatikusnak érzi az olaszokat: bárhol beléjük botlott eddig, pökhendi alaknak tűntek számára a hangoskodásukkal és a flancos napszemüvegükkel, olyannyira, hogy még a lábát sem tette olasz földre, pedig respektálja az olasz gasztronómiát.
      Nem kellett sok bátorítás, hogy a nagy Ő belássa, itt az idő, most vagy soha. Diplomatikusan rábíztam a döntést - és önként le is kanyarodott Trieszt felé. Kíváncsi lennék, szándékosan vagy óvatlanságból, de a városig vezető olasz autópályaszakaszon egyetlen kapu sem tűnt fel, ahol intézni kellett volna a jegyet és a fizetést, csak mentünk, mentünk, amerre az út vitt, mígnem költségtérítés nélkül elértük a város határait. Nem mondhatnám, hogy repesztettünk, amerre az út vitt, mert a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő száz százalékban komolyan vette a Trieszt körül kanyargó sztrádaszakaszon kitett 50-es táblákat, és ténylegesen 50-nel hajtott. Célozgattam ugyan, szándékaim szerint udvariasan, hogy "hát a többi kocsi nem 50-nel megy", anyósüléses pozícióm nem hagyott választási lehetőséget.
     Bearaszolgattunk hát Triesztbe a város körül, felett és érzésre leginkább mindenhol kacskaringózó sztrádán. Nem győztem elnyomni a mosolyt, ahogy húztak el mellettünk a kocsik, hogy képtelen vagyok normálisan abszolválni az olasz autópályát, és hogy akárhányszor jövök, a sors újabb komikummal lep meg. Közben a sok ipari létesítményt látva mellbe vágott az érzés a szlovén kistelepülések után, hogy nagyvárosba érkeztünk, és ez már a rút, bűzlő és önmagát túlnőtt civilizáció. De máris következett  a feledhetetlen élmény, a gyárkémények mögül feltáruló tenger... A kocsisort és a táblákat követve megtorpanás nélkül elértük a mólót, a kikötőt, a tengerparti sétányt, egyszóval a belvárost. Gurultunk a hosszú sugárutakon a part mentén, felettünk békebeli villanyoszlopok, furcsán ismerős formák.

 

    Le kéne már parkolni, néztünk egymásra a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő. De akármerre mentünk, felfelé evickélve a trieszti dombokon a kölcsönterepjáróval, majd feszülten ügyeskedve lefelé, valahogy nem bukkantunk alkalmas helyre. A belvárostól nem messze, régi kőkapuzatok táján aztán megtaláltuk a megoldást: behajtottunk egy fedett parkolóházba, és mivel nem nyomott a kezünkbe bilétát se gép, se ember, köröztünk picit, mire rájöttünk, hogy egy közeli szupermarket parkolójában cövekeltünk le. Ahonnan - úgy láttuk - gond nélkül ki lehet hajtani, senki nem kéri a blokkot.

      Imígyen megoldva a parkolást, visszasétáltunk a belváros felé, szemünket legeltetve a Bar Arnoldo, Café Giorgio és ehhez hasonló nevű vendéglátó egységek cégérén, ahol majd falunk egy jót, és iszunk egy kávét. Egyelőre azonban korzóztunk a trieszti tengerparton, ittuk a látványt, fényképezkedtünk a híres mólón, kerülgettük az olasz kirándulókat, akikből aznap valahogy különösen sok jutott Triesztre. Barangoltunk a szűk utcákon, a nagy Ő-nek tetszettek az erkélyekre, ablakok elé, házak közé teregetett mosott ruhák, a mediterrán színek és a pálmák, az utcákon parkoló robogók, a kilátás a tengerre és a házakkal telezsúfolt dombokra. Nem látott, csak egy darab pöffeszkedő olaszt - ennyi pöffeszkedő minden városra jut -, egy agyonszoláriumozott, aranyszandálos, sötét napszemüveges nőt, de a többiek mind hétköznapiak, mosolygósak és jókedvűek voltak. Olvastak a padokon, pecáztak a mólón, élték az élet egyszerű epizódjait. Sokszor botlottunk kéregetőkbe, vagy botlani se kellett, mert nyújtották felénk a kezüket - bizony magyar szemnek is feltűnt, hogy sok koldus őgyelgett a pályaudvarnál és a frekventáltabb részeken, akárcsak Magyarországon.

  
      Triszt a Monarchiától örökölte patináját. Mi mástól... hiszen a 2004-es EU-bővítés előtt zsákutca volt csak Olaszország végén, sarokba szorulva a szláv oldalon. Egy porfészek lenne csak, ha a Habsburg Birodalom anno nem telepített volna ide a legfontosabb kikötővárosnak kijáró kastélyt és reprezentatív épületeket, amik ugyanazt a "boldog békeidők" bukét sugározzák, amit az egész egykori Habsburg vonzáskörzet. A tengerparti korzót szegélyező lámpaoszlopoknak is a monarchikus hatás kölcsönözte a déjávu-élményt.
     Megkordult a gyomrunk a nagy sétában, ütött hát az óra, hogy felkeressük a Bar Arnoldót és társait egy hamisítatlan olasz kulináris élményért. Jó nagyot koppantunk azonban, merthogy még bőven tartott a szieszta; valamiért én délután 2 és 5 közé kalibráltam a sziesztát, e vidéken azonban inkább 3 és 6 közé ékelődik, éttermek esetében 7-ig is elhúzódik. Fél órán keresztül járkáltunk a kiszemelt helyek közt, de zárva volt Café Giorgio, Trattoria Luca és minden ehhez hasonló. Én már visszafordultam volna, dobjunk be egy fagyit, és vacsorázzunk Szlovéniában, de a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, nem szokta feladni. Visszabattyogtunk a belváros felé, ami ugyan kevésbé autentikus, de a helyi igények helyett a turistákéhoz igazodik. Egy Canal Grande névvel felruházott kis beszögellés, nyúlfarknyi csatorna mellett találtunk egy ígéretes helyet, ringatózó csónakok szomszédságában.

     Megrendeltük a pizzát, és helyet foglaltunk kint, a csatorna mellett, ahol épp kajakpolo zajlott, kajakosok csapkodták a labdát evezőikkel a kosár felé. A csatorna körül a város apraja-nagyja, sok turista, kicsit és nagyot lázba hozott a mérkőzés. Mi is nyújtogattuk a nyakunk, pláne miután magyar szó vegyült a tömegbe: "Gyerünk, gyerünk!" No lám, magyar csapat következett, épp akkor játszották a meccsüket, mialatt mi a pizzánkat ettük a "lelátón". A (be)vonzás törvénye, úgy tűnik, az egy nációhoz tartozók találkozására is kiterjed, legalábbis ami engem illet, mert többször megesett már velem hasonló. A pizza élvezetéből mit se vont le, hogy a magyarok 10:1-re vesztettek.
     Beszaladtunk még egy szieszta közben is nyitva tartó cukrászdába, mert a párom, ha már átvészelte az olasz kultúrsokkot, megérdemelt egy hamisítatlan olasz fagyit és egy olasz espressót. Ücsörgünk a cukrászda előtt egy forgalmas út mentén. A mellettünk ülő asztaloknál idős olasz urak, inkább bácsik, kopott kabátban, rejtvényt fejtve, újságot olvasva szürcsölik a feketét. A párom is elégedetten szürcsöli a magáét; szereti az ilyen életképeket, főleg, ha mi is beletartozunk. És az idős olasz urak cseppet sem tűnnek flancosnak, egyszerű kisemberek ők, akiknek arcát telekarcolták az idő és az események.
      Nem maradt más hátra, felszedni a kocsit a szupermarket parkolóházából. Ott is várt szépen, ahol pár órája letettük, a sorompó is szabad utat engedett, csak az okozott némi izgalmat, hogy kihajtáskor a párom a harmincfokos lejtőn nehezen vette be a kanyart a terepjáróval, és majdnem megkoccintottuk a falat. De az őrangyalunk ezúttal sem hagyott cserben, és rövidesen már a sztrádán hajtottunk, ezúttal nem 50-nel, hanem 60-nal. Miközben képzeletben búcsút intettem Olaszországnak, elégedetten nyugtáztam, hogy Itália még mindig szeret, nem kicsinyeskedik holmi parkolási és autópályadíjjal, csak elém teszi a szívderítő élményeket.
     A tengerpart mentén, kis üdülőfalvakon vezetett át az út Szlovéniába. Jobbunkon a nap lassan ereszkedett a tenger felé. Áthajtottunk egy tündéri kisvároson, Muggián, mediterrán színek, kék zsalugáterek, kedvünk lett volna megállni, de a következő pillanatban már feltűntek a szőlőtőkékkel teletűzdelt szlovéniai dombok. Bárhol tartottunk az úton, körülölelt a tenger.

Völgyzugoly

     Ha Szlovénia a megtestesült Középfölde, hát Bled hordozza Völgyzugoly örökségét. Ehhez kétség sem fért az első pillanattól fogva, hogy a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, befordultunk a kocsival a bledi tópartra.
     Bledhez közeledve egy jól meghatározható szakasztól kezdődően megváltozott a táj, a dombokból kinőttek az Alpok felhőbe vesző csúcsai, a gyomromban pedig megjelent egy furcsa szorító érzés, ami a hegyek között fog el, hogy menten agyonnyom valami hatalmasság. Ám ahogy az esti szürkületben a súlyos hegyek közül kikanyarodtunk a tó körül vezető útra, és szemünk elé tárult a rezzenetlen víztükör, bennem szakadt a lélegzet, mintha varázslat igézett volna. Úgy lebegett a vízen a sziget és rajta a templom, mint itthagyott lakhelye egy régi istennőnek, aki merő jóságból egykori híveinek adományozta szépsége egy darabját a kegyhelybe zárva.  Nincs az a filmes díszlet, cirádásra épített kastély, ami a bledi tóvidéknél hűbben idézné azt az emberfeletti, tekintetet babonázó, meg nem érinthető szépséget, amit Tolkien a tünde népbe sűrített. El tudnám hinni, hogy tündék lépkednek a bledi tó körüli fákon, csak tartósan itt kéne élnem, elhinném, hogy itt ül Arwen és Galadriel, láthatatlanul, türelemmel figyelve az emberi ténykedést. Milyen szerencse, gondoltam parkolás után, mielőtt a kempingben nekifogtunk a sátorállításnak, hogy a sziget és egy kanyar eltakarják előlünk a tó szemközti partvonalát, ahol a sok grand hotel kapott helyet.

     Nem mondhatnám, hogy április végén melegünk lett volna a Júlia-Alpok lábánál  a sátorban. Mégis jóval kevésbé fáztunk - sőt, semennyire, hisz két test melege képes legyőzni az éjszaka hidegét -, mint egy évvel korábban, egy esős éjszakán Szlovéniában, ahol mások jóindulatán múlt, hogy lett fedél a fejünk fölé. S reggel, mielőtt kinyitottam a szemem, ismét eszembe idéztem sok év tapasztalatát, hogy az élet legyőzi a fázást és a rettegést.

     Persze az embernek aligha jut eszébe a hidegtől borzongani, ha olyan hajnal kellős közepén fekszik, ami a bledi kempingben jutott osztályrészünkül: a fákon élő rengeteg madár köszöntötte egymást és az életet, küldte az éterbe, ami a torkán kifért. Madárdallal takaróztunk, szemünk csukva, éreztük, hogy Gaia beburkol és őriz. Míg végül talpra állított minket a kíváncsiság. A sátorból kilépve kerülgettük a vadkacsapárokat, akik nem zavartatták magukat az emberek láttán, sőt kitartóan, már-már szemtelenül koldultak; minden bizonnyal sok juttatáshoz szoktak a természetélményt értékelő turistáktól.
     Pár lépésre a sátortól terült el a tó. Víztükrét csak néha csapkodta madárszárny vagy egy szívós úszó, aki a hideg áprilisi vízben végezte a reggeli tempózást. Szinte hallani lehetett, ahogy lélegzik a víz, mint önálló élőlény, aki hagyja, hogy felszínén történjen mind e játszadozás, egyébként csak van, létezik, fennmarad, tündelényéből ember nem vesz el, és nem is ad hozzá. Mindazonáltal hálát adtam az égnek, hogy az előszezonban érkeztünk, egészen biztosan nehezebben férkőztem volna az élmény mélyéhez, ha körös-körül egymást tapossák a turisták. Így se rajongtam azért, hogy a madárzenét hamarosan túlüvöltötte a part menti kávézóból a '80-as évek német popzenéje.

     Csónakot béreltünk és beeveztünk - jobban mondva a srác evezett, aki száz százalék, hogy a nagy Ő - a bledi szigetre a kis barokk templomhoz. A tó partján jó pár helyen bérelhetünk csónakot, sőt evezőst is a csónak mellé; az evezősjelöltek unottan, könyökölve várják, hogy lecsapjon rájuk egy lelkes kiránduló. Csónakázás közben tágra nyílt szemmel ittuk a látványt, a pogány istennő hagyatékát. Közeledett a sziget, a templom, néhány esőcsepp hullott, és nem messze a csónakunktól egy hattyú úszott méltóságteljesen, ránk se rántva, mint egy faluban a beköltözőkre az őslakosok. A szigeten szerencsére sikerült elkerülni egy csoport ázsiai turistát, fényképezőgépeket táskákba süllyesztve épp akkor tértek vissza csónakjukra, amikor kikötöttünk. Meglestük, ahogy a hattyú építi fészkét, egy padon ülve hallgattuk a harangszót. Hagytuk, hogy bekebelezzen minket az örökkévalóság.
 

 

     Várt még egy vár is a tó partján, egy sziklás kiszögellés tetején, ahova békés ösvény vitt a hegy oldalán kanyarogva. A várat kikerültük, és a sziklán ülve kandikáltunk ki, szlovén sört kortyolgatva. Szemünk előtt a rezzenéstelen bledi tó és a tavat körülölelő hegyek, a hegyoldalon házak és utak cikkcakkos vonala, a tóról pedig felszól hozzánk, idemosolyog a sziget és a pogány istennő szentélye, ami barokk templommá vedlett át. Eszményi mesedíszlet. Járnak itt tündék, egészen biztos, hogy ülnek a sziklán, csak már nem hiszünk bennük.

     Másnap elkocsiztunk a Júlia-Alpok belsejébe, a Triglav Nemzeti Parkba. Lenyűgöző ormok, zsenge zöld lombkoronák és friss vizű patak, alpesi táj, ahogy a nagykönyvben megírták. Felmásztunk a Slap Savicához, Szlovénia híres vízeséséhez. Egy helyütt az ösvény szélén egy sikló falta épp zsákmányát. Néhányan, több náció arra járó tagja, néma ámulattal figyeltük a természet e mindennapos közjátékát, szinte lábujjhegyen osontunk tovább. Följebb két kislány kapargatott valamit az avarban; magyarul beszéltek. Figyeltem, vajon kiszúrom-e a magyar szülőket a kirándulók színes özönéből; rövidesen szembejött egy férfi és egy nő, arcukon a sajátos nyomorúság. Már azelőtt tudtam, hogy szavaik elértek volna hozzám. A célnál, az ösvény végén nagy robajjal zúdult alá a vízesés, hideg vízpermettel telítve a levegőt, mi is kaptunk belőle a kilátóban lihegve az emelkedő után. Kószáltunk a hegyoldalban egy félreeső ösvényen, utunkat minduntalan kidőlt fák keresztezték vastag törzsekkel, földből kifordult vaskos gyökérzettel; átmásztunk felettük, átbújtunk alattuk - nem hiányzott az emberi kéz rendezőereje.
     
     Már hazafelé hajtunk, amikor a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, és aki nagyon ért hozzá, mikor kell lefordulni a tervezett útvonalról, fékez, és lehajt egy tó mellé, ami fák védelmében terül el. A tó vize valószínűtlenül tiszta, áttetszik minden kavics. Hegyek óvják, ember nem rondít bele, nem akaszkodik rá vendéglátóegység. A távolban egy emberpár fúj fel épp egy gumicsónakot, csónakázni akarhatnak a lassan közelgő estében. Csak a víz felszínét érintjük meg, épphogy belelépünk. A tó fodrozódik, szembenéz az éggel, magára veszi az élénkzöld lombkoronák tükörképét. Önmagában táplálja a teljességet. Hallani és érezni, hogy körülöttünk motoz rengeteg élőlény. Üldögélünk, és hálát adunk ezért a vendégségért.
     A bledi tónál a fiú, aki (tudjátok...) elvéti a kanyart a kemping felé, ezért a másik irányba iramodunk a tó körül. Éppen a megfelelő szögből látunk, hogy még kapjunk pár percet a naplemente ciklámen vonalaiból.

     Utolsó tóparti reggelizésünket megzavarta egy hattyú. Lassan úszott a part felé, és mi szándékairól mit sem sejtve összekészítettük a szendvicsünket. Kíváncsian figyeltük, ahogy kimászott partra, ám eztán felpörögtek az események, mert egyenesen felénk tartott, én hitetlenkedve álltam fel a padra, hogy mi lesz itt, harci helyzet?, a hattyú meg elkapta a párom lábát, rendesen harapdálni kezdte. A száz százalékig nagy Ő nem volt rest, lerázta magáról a hattyút, és visszavonultunk az autó fedezékébe, molesztáljon mást a mohó madár. Az eset óta - mi tagadás - megcsappant rajongásom a hattyúk iránt.

Középfölde

      Ha tavasz, akkor utazom. Ugyan nem fut olyan régóta ez a blog, hogy a kedves Olvasó ismerhesse a tavaszi utak évente ismétlődő ritmusát az életemben, de évtizednyi utazói naptárom bizony azt sugallja, hogy nálam tavasszal történik a "nyaralás". Vagyis az év e szakában gyűjtöm be a hétköznapokból való kiszakadás pozitív töltését, és ha ez elmarad, meglátszik az összévi hangulatomon.
     Számomra a lelki egészség záloga évi két külföldi út, ebből egy a tengerhez. Az imént említett fiktív utazási naptárt végignézve azt mondhatom, hol több lett, hol kevesebb, és a tenger sem jött mindig össze. A mérleg összességében nem rossz, szerencsére, és időnként öniróniával jegyzem meg, "mi sem bizonyítja jobban, hogy a középosztály oszlopos tagja vagyok, mint a külföldi túrák". Persze a kedves Olvasó, aki kapott egy kis ízelítőt az utazási körülményeimből, rögtön vágja az önirónia okát; ha végigolvasnám a fiktív utazási naptárba írt jegyzeteket, rögtön kitűnne, hogy nem az egzisztenciális nívó, hanem a vendéglátók meleg invitálása, néhány szerencsés körülmény és a bennem munkáló elaltathatatlan mehetnék tette lehetővé az eddigi felfedezéseket.

    Amikor a lehetséges úti célokon töprengtünk a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő (igen, igen), szem előtt tartva, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon (jut is, marad is a büdzsében), egy kolléganő javaslata eszembe idézte Szlovéniát. És ezzel együtt felidézte azt is, hogy úti élményeim épp Szlovéniában maradtak abba, ahol a dombokon érett zölden hullámzik a fű, és ahol egész jól ismerem már a benzinkutakat. Talán arra a pontra kellene visszamennem, ahol épp egy éve tartottam - morfondíroztam.
     Hamar rájöttünk a fiúval, aki száz, százalék, hogy a nagy Ő, hogy Szlovénia lesz számunkra a tökéletes, ahol kis távolságban törnek az égnek valódi magas hegyek és nyújtózik, tágul a tenger a horizont felé. Az ország kisugárzása nyugodt, kedélyes. Hagy lélegezni.
    Persze kölcsön kellett kérni kocsit, hogy a távolság valóban könnyen áthidalható legyen, hogy bízvást eljussunk minden helyre, ahova a szívünk húz. Biztos írtam már valahol, hogy magyar turista árérzékeny, én (mi) továbbra is, ezért az április végi időszakban megkockáztattuk a kempingezést. Ennél több döntésre, tervezésre, szervezésre nem volt szükség, fejben az útiterv, kesztyűtartóban az autóstérkép, meg persze összeszedve az úti kellékek - a csomagtartó mindent elvisz -, és húzhattunk is. S Lentinél, ahol a táj "szlovéniásra" vált, ahol megjelennek a dombok és ölelésükben a falvak, rajtuk pedig a kanyargó utak indái, érezni kezdtem, hogy mélyebben, szabadabban lélegzem. Fel se tűnt, hol maradt el az országhatár.

    Nem régóta szeltük Szlovéniában az autópályát a kocsival, ami valójában egy kisebb terepjáró, amikor a srác, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, megjegyezte, olyan, mintha Középföldén vándorolnánk. Valóban, helyeseltem, ez a metafora írja le leghűbben ezt a vidéket, a zölden hullámzó országot, ahol minden domb el tudna regélni egy életbölcsességet. Ahol a látóhatárt nem mezőgazdasági kultúrtájak töltik be, legfeljebb a lankán legelő tehenek és a dombokon sorakozó szőlőtőkék juttatják eszünkbe a termelő tevékenységet (na jó, gyárkémények azért akadnak). Barátságos, csendes ország, nem próbál lenyűgözni, bizonygatni a létjogosultságát, örül, ha arra jársz, utánad int, visszavár, de nem igyekszik tartóztatni.
     A zöld dombokat és a rajtuk pihenő településeket figyelve feltettük magunknak a kérdést, mit tud ez a hely? Honnan ez a Középfölde-élmény? Nem csak a domborzat tehet róla, nyilván. Talán onnan, hogy itt úgy tűnik, mintha az ember nem akarná magához ragadni az irányítást. Vagy kevesebb dominanciával.

 

     Ahogy egyre beljebb értünk az országban, szemünket legeltetve a zöld hullámokon, elindult az emlékvetítés a belső mozivásznomon: mintha duplán hullámzott volna a fű a szélben, mintha duplán ringatott volna az autósülés, egyszer a jelenben, és egy másik, egy évvel korábbi jelenetben.
    Gyakran merengek azon, hogy bizonyos események, helyszínek mintha bevésődnének az elmémbe, mintha a közben átélt érzések átütő ereje beleégetné őket. Miközben az eseményben reagálok, intézkedek, döntök, kapcsolatba lépek egy szó, mondat által, ez a hatás még nem tetten érhető. Olyanok ezek az emlékek, mint a kiégetett kerámiák: születésük pillanatában, az élet sodrásában nyersnek, már-már rútnak tűnnek, ám hő hatására fényessé, tartóssá válnak, színeik, díszeik a kémiai átalakulásban érik el intenzitásukat. Mintha az égés konvertálná őket értékké.
    Megnéztük Maribort. Sétáltunk a Dráva-parton, az ódon, szűk utcácskákon és a szélesebb sétálóutcán. Felkerestük a 400 éves szőlővesszőt, ami a tőből kiindulva felmászik és hosszan végigfut a házfalon, szívósan kapaszkodva a favázba. Vásároltunk helyi termelői bort, hasonló a hazaihoz, esténként azt kortyolgattuk aztán. Mariborban őgyelegve felidéztem magamban annak a szlovén nőnek az alakját (már amennyire sikerült), aki a Ljubljana előtti benzinkútnál felvett a kocsijába egy kilátástalan reggelen, és Mariborig hozott. Sírni lett volna kedve, mert a kedvese aznap hajnalban hajózott ki Triesztből, hónapokra. Ott álltam ismét, egy évre rá, immár nem a szélén, hanem a város belsejében, fogtam a kedvesem kezét, és eszembe jutott, vajon az ő kedvese visszatért-e, együtt vannak-e még? Ha őszinte akarok lenni, alakjában több a mítosz, mint a tény... ha szembejönne velem az utcán, fel sem ismerném.