Selfie

Pisa városképéhez nemcsak a meleg napszínekben játszó épületek, a „félárbócra eresztett” redőnyök, a csukott zsaluk, a határozott jelenléttel, de nem fojtogató tömeggel áramló turisták tartoznak, hanem az afrikai bevándorlók is, akik a belváros minden második sarkán eléd ugranak, és selfie-botot dugnak az orrod alá. „Vedd meg, vedd meg”, mintha enélkül a ferde torony közelébe se lenne érdemes menni.

Az úticikkíró, aki szerint Pisa a torony nélkül csak egy átlagos pont lenne a dicső toszkán városok térképén, nem tévedett nagyot. Árkádok, robogók, frissító közkutak, zöldség- és gyümölcspiac a tereken, közepesen rossz belvárosi éttermek, néhány szép középkori épületmaradvány – ez Pisa. Ám ahogy ráérős kódorgás után, a térképet lazán követve, egy kis térre érve a házak mögött megláttuk a ferdén égnek törő campanilét, az valami egészen nagy flash-ként hatott ránk. Mert ferde, és ezzel nemcsak Pisa egyik legdicsőbb, késő középkori korszakának állít emléket, hanem a kor emberének is, akire ráillik, hogy sokat akar a szarka, de nem bírja a farka. Vagyis nem bírták tudással a mérnökök a dicsőséget, amivel a városvezetés ékesíteni akarta a várost – ahogy Firenzében is komoly fejtörést okozott a dóm befedése, mígnem Brunelleschi előállt egy megvalósítható javaslattal.

Ha hihetünk a Wikipédia szócikkének, több lépésben épült a torony. Egyrészt mert Pisa a kor szokásainak megfelelően időről időre hadban állt a szomszéd városokkal, például Firenzével és Luccával (a 20. századi gigaháborúk képeinek és a modern korban összezsugorodott távolságnak köszönhetően nehéz elképzelnem két szomszéd kisváros csatározását), másrészt mert a torony harmadik emelete után vették észre, hogy ez bizony dől. Túl gyenge a talaj. Képzeljük el a riadalmat, hogy a város dicsőségét hirdető megaprojekt menten köznevetség tárgya lesz, meg hogy vajon mennyire volt már elferdülve, amikor észrevették, észre merték venni (a hitetlenkedő hárítás nagy úr) ezt a bakit. Teltek-múltak az évtizedek, és mikor beállt a háborús szünet, no meg kissé sziládabbá vált a talaj, a városvezetés úgy döntött, felhúznak további négy emeletet, olyan szögben, ami kiegyenlíti a dőlést. Hát, rosszul számoltak valamit a mérnökök, vagy a talaj volt hiper gyenge, mert a gravitáció győzőtt, és dőlt tovább a torony. Ugyan egy 20. század végi komoly restaurálás elvileg 300 évre stabilizálta a statikáját, de mint tudjuk, ember tervez...

Hát így. A hatalmas füves tér, rajta a campanilével, a dómmal és a harmadik figyelemreméltó objektummal, a keresztelőkápolnával igazi turistaparadicsom. Méghozzá fürtös paradicsom, mert az ösvényeken és a korlátokon fürtökben lógnak a turisták, kinyújtott karral pózolnak, társuk pedig instruál, hogyan tartsák a kezüket, hogy úgy tűnjön, mintha a tornyot támasztanák. Nekem is kellett egy ilyen fotó, naná. Sokak kezében előkerülnek a selfie-botok is – aki egyedül érkezik, annak csak a selfie marad –, és az ide-oda hajlongó, tekergőző turisták látványa tulajdonképp ugyanolyan érdekes – és aberrált –, mint maga a torony. Sic transit gloria mundi.

Pisa becsületére legyen mondva, a dóm ingyen látogatható, a jegyirodában kell jegyet igényelni a belépéshez. Egy órakor kértük a jegyet, három órára tudtak adni, addig elköltöttünk egy közepes színvonalú olasz ebédet és felhörpintettünk egy presszót. Majd belibbentünk a karcsú oszlopokkal, finom domborművekkel diszített épületbe, amelynek kitárt ajtaján dőlt be a fény, és mialatt a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő diszkréten sziesztázott az oldalhajó egyik padján, én fel-alá sétáltam a hűvös térben, szinte lebegve, mint az anyaméhben, megpróbálva elemezni a képek és szobrok szimbolikáját, a sast, az oroszlánt és a többi alakot. Bár ehhez keveset tudok, alighanem.

Kifelé menet még elkaptam pár szót egy idegenvező szavaiból, amint vehemensen magyarázott a csoportjának: „Nyugodtan kapjanak elő a dómban kamerát, okostelefont, csinálhatnak, amit akarnak, még a vakuzás is megengedett – itt semmi sem tiltott, ugyanis Pisában vagyunk, nem Firenzében”. Jót mosolyogtam, milyen apróságokban is megnyilvánulhat az identitás, az öndefinícó.

Forrás:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Pisai_ferde_torony