Toszkán utam fonalát Pisában tettem le, és azzal veszem fel, hogy a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, megérkeztünk Firenzébe, M. barátnőmhöz látogatóba (míg ide megérkeztünk, a fiútól, aki... többször útba igazítást kértek a turisták a vasúton, Pisában, ahol épp jártunk, mert hogy olasznak nézték, még akkor is, amikor épp egy térképbe mélyedt bele, és nyilvánvaló volt, hogy nem helybéli).
Pisából vonattal utaztunk Firenzébe, majd a pályaudvarról a délutáni csúcsidőben elnyomorogtunk egy iszonyatosan tömött buszon a belváros széléig, ott leszálltunk (végre), és elsétáltunk a díszes épülethez, ahol M. barátnőm lakást bérel. A ház ajtaja, pontosabban két ajtaja önmagában véve szociológiai tanulmány. Az egyik apró, belesimul a falba, mögötte keskeny és magas lépcsőház vezet fel a lakásokhoz, amelyek a belső udvarra néznek, és igen kevés fény éri őket. A másik ajtó impozáns, díszesen faragott, súlyos faajtó, elképzelni sem tudom, hogy egy hozzám hasonló filigrán nő külső segítség nélkül kinyissa. Az ajtó mögötti lépcsőházban nem jártunk, ám gond nélkül el tudom képzelni, mi pompát sugározhat az előtér és a lépcsősor.
Ugyanis épp elég hasonló nagypolgári házban laktam és jártam már Budapesten, jól kiismertem már őket abból kifolyólag, hogy szobát béreltem valamelyik régi, nagy belmagasságú, nagypolgári lakásban, vagy épp a Százéves házak Budapesten éves programján kukkantottam be egy-egy épületbe, összehasonlítva a díszüveges, Zsolnay-csempével kirakott elülső lépcsősort a lépcsőház hátsó végében futó, szűk, csigaként tekeredő egykori cselédlépcsővel.
Számtalanszor szíven ütött ez a különbség. A tágas, több mint 3 (4, 5...) méter magas, a széles ablakokon át fénnyel elárasztott egykori szalonok és a lakás végében eldugott, fénytelen, pár négyzetméteres, száz évvel ezelőtt cselédeknek fenntartott lyukak kiáltó ellentéte. Fény még a konyhát sem éri egyébként ezekben a lakásokban, mert a főzéshez nem kell fény, csak a tágas, reprezentatív ebédlőkbe. Amikor régi nagypolgári lakásokban béreltem szobát, vagy épp látogatóban jártam ismerősök belvárosi albérletében, nem tudtam nem gondolni a szerencsétlen cselédekre, Édes Annára és a többiekre. Emlékszem, pszichoanalitikus szempontból elemeztük irodalomórán, miért ölt Édes Anna a regény végén. Nem kell ehhez pszichológusnak lenni, elég felszaladni a legfelső emeletre az elegáns egykori bérházak hátsó felében a szűk csigalépcsőn, hogy megleljük a választ a kérdésre. Felszaladni a félhomályban a második és harmadik emeleten át, figyelve, nehogy megbotoljunk, mert itt végzetes egy megbicsaklás, arra gondolva, hogy szerencsétleneknek még lift se járt, és napi ki tudja hányszor szaladtak itt fel-le, majd felérni a negyedik vagy ötödik emeletre, attól függően, hogy milyen magasra terjed a ház, és felnézni a tiszta, kék égre, ki a sötét házból, vagy a szélfújta felhők furcsa alakját kémlelni, végigtekinteni a belvárosi házak szabálytalan tetőerdején, ellátni a legközelebbi templomtoronyig, ami innen, a magasból szinte karnyújtásnyira tűnik. És lélegezni, csak pár percet.
Anyám és apám családja meghozta a maga áldozatát a kommunizmusban, igaz, mindkét család masként. Maguk anyám és apám talán nem jártak épp rosszul, mert társadalmi osztályukból kiszakadva tanulhattak, és olyan pályán indulhattak el, amely családjuk kötelékeiben maradva elképzelhetetlen lett volna. Mindenesetre a családtagjaim vegyes véleménnyel vannak és voltak a szocializmusról, anyai és apai oldalon egyaránt, és én is megkönnyebbülten sóhajtok fel, hogy kimaradtam belőle. De ahogy végigmegyek a régi nagypolgári házak lépcsősorain, az egyiken és a másikon is, vagy beleolvasok Fehér Klára valamelyik könyvébe, kétségem sem marad afelől, hogy miért történt meg, és hogy törvényszerű volt a bekövetkezése. (Nem elsősorban a világpolitikai realitások jutnak most eszembe, hanem a francia forradalom előestéjéval való hasonlatosságok.)
Kérdeztem M. barátnőmet a szépen berendezett, ám félhomályos garzonlakásában Firenzében, mit gondol minderről. Neki is feltűnt, persze; nyitott szemmel járó és gondolkodó lény ő is. Az általa bérelt lakás tulajdonosainak otthona a másik lépcsőházból nyílik, csak az igények (és a társadalmi osztályok, erről lásd Thomas Piketty Tőke a 21. században c. könyvét) megváltozásával a régi cselédrészt elkülönítették, önálló lakássá alakították; a két lakóegység közt még mindig látni az egykori átjárót. Az is eszünkbe jutott mind a kettőnknek, hogy ellentétben a belvárosi lakások cselédszobáival, az elit nem tűnt el, csak továbbköltözött, a városok hegyes-dombos kerületeibe; magas kerítések mögé rejti jólétét, nem teszi közszemlére. A történelem ismétli önmagát (továbbra is).
Pisából vonattal utaztunk Firenzébe, majd a pályaudvarról a délutáni csúcsidőben elnyomorogtunk egy iszonyatosan tömött buszon a belváros széléig, ott leszálltunk (végre), és elsétáltunk a díszes épülethez, ahol M. barátnőm lakást bérel. A ház ajtaja, pontosabban két ajtaja önmagában véve szociológiai tanulmány. Az egyik apró, belesimul a falba, mögötte keskeny és magas lépcsőház vezet fel a lakásokhoz, amelyek a belső udvarra néznek, és igen kevés fény éri őket. A másik ajtó impozáns, díszesen faragott, súlyos faajtó, elképzelni sem tudom, hogy egy hozzám hasonló filigrán nő külső segítség nélkül kinyissa. Az ajtó mögötti lépcsőházban nem jártunk, ám gond nélkül el tudom képzelni, mi pompát sugározhat az előtér és a lépcsősor.
Észreveszitek a kisebbik ajtót?
Ugyanis épp elég hasonló nagypolgári házban laktam és jártam már Budapesten, jól kiismertem már őket abból kifolyólag, hogy szobát béreltem valamelyik régi, nagy belmagasságú, nagypolgári lakásban, vagy épp a Százéves házak Budapesten éves programján kukkantottam be egy-egy épületbe, összehasonlítva a díszüveges, Zsolnay-csempével kirakott elülső lépcsősort a lépcsőház hátsó végében futó, szűk, csigaként tekeredő egykori cselédlépcsővel.
Számtalanszor szíven ütött ez a különbség. A tágas, több mint 3 (4, 5...) méter magas, a széles ablakokon át fénnyel elárasztott egykori szalonok és a lakás végében eldugott, fénytelen, pár négyzetméteres, száz évvel ezelőtt cselédeknek fenntartott lyukak kiáltó ellentéte. Fény még a konyhát sem éri egyébként ezekben a lakásokban, mert a főzéshez nem kell fény, csak a tágas, reprezentatív ebédlőkbe. Amikor régi nagypolgári lakásokban béreltem szobát, vagy épp látogatóban jártam ismerősök belvárosi albérletében, nem tudtam nem gondolni a szerencsétlen cselédekre, Édes Annára és a többiekre. Emlékszem, pszichoanalitikus szempontból elemeztük irodalomórán, miért ölt Édes Anna a regény végén. Nem kell ehhez pszichológusnak lenni, elég felszaladni a legfelső emeletre az elegáns egykori bérházak hátsó felében a szűk csigalépcsőn, hogy megleljük a választ a kérdésre. Felszaladni a félhomályban a második és harmadik emeleten át, figyelve, nehogy megbotoljunk, mert itt végzetes egy megbicsaklás, arra gondolva, hogy szerencsétleneknek még lift se járt, és napi ki tudja hányszor szaladtak itt fel-le, majd felérni a negyedik vagy ötödik emeletre, attól függően, hogy milyen magasra terjed a ház, és felnézni a tiszta, kék égre, ki a sötét házból, vagy a szélfújta felhők furcsa alakját kémlelni, végigtekinteni a belvárosi házak szabálytalan tetőerdején, ellátni a legközelebbi templomtoronyig, ami innen, a magasból szinte karnyújtásnyira tűnik. És lélegezni, csak pár percet.
Anyám és apám családja meghozta a maga áldozatát a kommunizmusban, igaz, mindkét család masként. Maguk anyám és apám talán nem jártak épp rosszul, mert társadalmi osztályukból kiszakadva tanulhattak, és olyan pályán indulhattak el, amely családjuk kötelékeiben maradva elképzelhetetlen lett volna. Mindenesetre a családtagjaim vegyes véleménnyel vannak és voltak a szocializmusról, anyai és apai oldalon egyaránt, és én is megkönnyebbülten sóhajtok fel, hogy kimaradtam belőle. De ahogy végigmegyek a régi nagypolgári házak lépcsősorain, az egyiken és a másikon is, vagy beleolvasok Fehér Klára valamelyik könyvébe, kétségem sem marad afelől, hogy miért történt meg, és hogy törvényszerű volt a bekövetkezése. (Nem elsősorban a világpolitikai realitások jutnak most eszembe, hanem a francia forradalom előestéjéval való hasonlatosságok.)
Kérdeztem M. barátnőmet a szépen berendezett, ám félhomályos garzonlakásában Firenzében, mit gondol minderről. Neki is feltűnt, persze; nyitott szemmel járó és gondolkodó lény ő is. Az általa bérelt lakás tulajdonosainak otthona a másik lépcsőházból nyílik, csak az igények (és a társadalmi osztályok, erről lásd Thomas Piketty Tőke a 21. században c. könyvét) megváltozásával a régi cselédrészt elkülönítették, önálló lakássá alakították; a két lakóegység közt még mindig látni az egykori átjárót. Az is eszünkbe jutott mind a kettőnknek, hogy ellentétben a belvárosi lakások cselédszobáival, az elit nem tűnt el, csak továbbköltözött, a városok hegyes-dombos kerületeibe; magas kerítések mögé rejti jólétét, nem teszi közszemlére. A történelem ismétli önmagát (továbbra is).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése