Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében - / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap - / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2016. augusztus 2., kedd

Kapocs

A Lisszabont és Almadát összekötő Április 25. híd, amely nevét a vérontás nélkül lezajlott, egy cikk szerint találóan az egyik „legmeghatóbb katonai puccsként” jellemzett „szegfűs forradalom” dátumáról kapta (erről talán majd egyszer), olyan markánsan és piroslón köti össze a portugál fővárost a túlparttal, hogy a Golden Gate-nek is nézhetnénk, ha nem tartanánk számon, hogy Európában járunk, nem az Egyesült Államokban.

 Az Április 25. híd teljes pompájában

A hidat 1966-ban, tehát ötven éve adták át, és – úgy képzelem – olyan lehetett a környékbelieknek, mint konyhakertnek a trágya: nagy löketet adott a növekedésnek. Immár düböröghetnek a kereskedelmi, kulturális és mindenféle kapcsolatok a Tejo két partja közt; amit a folyó szétválaszt, a híd összeköti. A túlparton Almada városának lokálpatriótái számára ma már természetes, hogy a lisszaboni álláshirdetések közt is böngésznek, és egy zsíros fővárosi állásért nem kényszerülnek feladni a kisvárosi miliőt és identitást – míg több mint ötven éve alighanem válaszút elé kerültek, hogy na akkor költözés a zajos, szagos és hektikus városba, vagy megoldják valahogy mindennap az átkelést a folyón? Bár, ahogy olvastam, akkoriban, a diktatúra idején olyan ritka volt egy zsíros állás, hogy magának jót akaró ember nem gondolkodott kétszer, ráharapjon-e, különben más már elhappolta előle – igaz, a munkaadó kiléte (értsd: állami szerv, vagy sem) magával vonhatott további mérlegelést, de hát a szükség nagy úr, és a nincsben gyorsan foszlanak le az elvek, ahogy azt a magyar történelem során is számtalan lehetőségünk volt végigkísérni (uram bocsá': kipróbálni).

A híd ma már akkora terhelésnek van kitéve – buzog Lisszabon és az agglomeráció –, hogy a városvezetés az átjárási lehetőségeket kénytelen volt kiegészíteni egyéb opciókkal. A hídon átzúgó vonaton vagy egy puha üléses autón kívül igénybe vehetjük a Transtejo hajót is, amely menetrend szerint közlekedik oda és vissza a Tejo folyó két partja között, baráti áron szállít helyieket és turistákat egyaránt; továbbá a kompot is választhatjuk még jutányosabb áron, bár valamivel távolabbra kell jutnunk Almadától és a hídon átfutó főútvonaltól.

 Alattunk a vörös csík

Az Április 25. hidat minden oldalról szemügyre vettük ott tartózkodásunk alatt. Ahogy a repülővel bekanyarodtunk Lisszabon fölé, alattunk a híd vörös csíkot vágott a folyótorkolat kék tömegébe, hirdetve a technológia erejét a természet barikádja fölött (szándékosan nem diadalt írok – hol vagyunk attól, és jobb is így). Lisszabonban minduntalan a szemünkbe ötlött a vörös ív, ahogy a belváros fel-le hullámzó, fehér köves utcáin sétálva visszapillantottunk a folyóra a vállunk fölött. Amikor a dombra felkaptató színes házak közül letértünk a vízpartra, mindig látni lehetett – ötven év alatt beírta magát a városképbe, ahogy beírták magukat az afrikai bevándorlók is, akik a parton zenélnek-dobolnak végtelen lazasággal, időnként kisöpörve az arcukból rasztafürtjeiket; mintha együttesen átvezetnék az óvárost a jelenbe. Még mindig a lisszaboni oldal, de a híd másik arca, Belém felől nézve, egy másik napon: kikandikált a Felfedezések emlékműve mögül, eszembe idézve, hogy ami akkor, az 1500-as években elkezdődött, az mára a globalizáció végletes összekapcsoltságában tetőződik, amikor a mindenhova eljutó repülési, hajózási és egyéb útvonalaknak köszönhetően immár nincsenek összeköttetés nélkül maradt partok.

 Belém felől – előtérben a Felfedezések emléműve
forrás: Wikipedia (mert nem mindig érzek kedvet a fotózáshoz)

A Transtejoról szemünk elé tárult a híd teljes hosszában, egy következő alkalommal, ahogy végighajóztunk mellette; ám a legjobb kilátás a túlpartról nyílt rá, Almada azon dombjáról, amelyen az emelvényre emelt, kitárt karú Krisztus király szobor áll, ami egészen hajaz a riói Megváltó Krisztus szobrára – a szobrász bevallottan a riói szoborról merítette az inspirációt (miért is lenne ciki „másra hajazni”, másról inspirálódni – ami az egyik helyen bevált, jó eséllyel lenyűgöz majd máshol is). Minden alkotás vonásai felfedezhetők korábbi művekben, csak a legtöbben szégyelljük ezt bevallani – alighanem ez csak a korszellem, az egyediség és eredetiség illúziója; régen meg inkább másolni illett, és az elhajlás volt a ciki. (Innen a legérdemesebb panorámaképet készíteni a hídról; betársultunk hát a többi turistához.) Ezen a dombon állva éreztem magam legközelebb a hídhoz, felmorajlott hozzám a rajta átrohanó járműsorok zúgása, amelybe időről időre vonatzaj vegyült, mint kígyó suhant át a hídon; olyan volt innen a híd, mintha egymaga lenne a legvastagabb, szüntelenül pulzáló véna és artéria, amely minden pillanatban nagy tömeget szállít a szívhez és vezet el onnan.

 Almada – háttérben a Krisztus-szobor

Lisszabonba kerülővel tértünk vissza Almadából, komppal, egy kiadós séta után; átkerültünk a híd másik oldalára, és egy újabb arcát szemléltük meg; mire ide eljutottunk, estébe hajlott a délután, és a híd vörös színét ezüstösre színezte a lemenő nap – erre a sétára még visszatérek majd, mármint a blogban, bár ki tudja, talán földrajzilag is. S végül alulról is megszemléltük a híd impozáns szerkezetét: áthaladtunk alatta, ahogy Cascais üdülővárosa felől zakatoltunk vissza Lisszabonba az elővárosi vonattal – de ez a felütés már tényleg messzire vezet.

2 megjegyzés:

  1. Remek cikk! Igazán élvezetes a stílusod, nagyon tetszett, hogy egyszerre informatív és költői! Merre vagy mostanában, még mindig Lisabonban?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm :) Tulajdonképp pont ilyesmire törekszem (informatívnak és költőinek lenni egyszerre), bár még ennyire tisztán nem fogalmaztam ezt meg soha. Szóval ez most igazi visszatükrözés :)
      Már visszatértem Lisszabonból, Magyarországon, Budapesten élek jelenleg. Kicsit mintha ezzel a bloggal próbálnám végteleníteni az utakat a magam számára, ezért írok utólag, folyamatosan sok kis részletről.

      Törlés