Gondolatok az utazás demokratizálódásáról

Sok szempontból szerencsés embernek tarthatom magam. Ha listát írnák arról, mi mindenért vagyok hálás, előkelő helyen szerepelne az, hogy a lehető legjobbkor jártam egyetemre: az EU-csatlakozás idején voltam gólya, és a gazdasági válság kirobbanásának környékén hagytam el az egyetem óvó karjait (nos, ez utóbbi nem épp a legjobb időzítés volt). Ez azt jelenti, hogy akkor szakadt rám az egyetemisták szabad élete (értsd, sem a munkahelyi kötelezettségek, sem a család nem szólt bele a dolgaimba), amikor Magyarország határai átjárhatókká váltak, és elindult a fapados boom. Vagyis könnyedén és tényleg olcsón lehetett az EU-ba és vonzáskörzetébe utazni (az olcsóságból később lefaragott a gazdasági válság). Annyira könnyen és olcsón, hogy végigpörgetve akkori ismeretségi körömet, azokban az években mintha az utazás lett volna az egyetemisták első számú hobbija (diákmunkából remekül lehetett finanszírozni ezeket az utakat). Mindig akadt valaki, aki épp külföldön töltött egy szemesztert valami jó kis ösztöndíjjal, és akit persze meglátogathattunk; tavasszal Amszterdam, nyáron Szicília, ősszel Párizs – ez egy egyetemista átlagos évi utazási terve volt akkoriban, nem túlzok; persze kis költségvetéssel, semmi luxus. (A gazdasági válság első éveiben nem engedhettem meg magamnak, hogy annyit utazzak, mint egyetemistaként, most pedig már időm nincs sokat utazni – alighanem ezért is jelentik az egyetemista évek számomra az aranykort.)

Nem hiszek a kiváltságokban. Nem hiszem, hogy világot látni csak a kiváltságos és tehetős kisebbségnek lenne joga. Hálás vagyok az életnek, hogy akkoriban bejárhattam Európát, még ha „fapadosan” is (ismerek néhány most egyetemre járót, őket már nem csábítják ilyen remek lehetőségek). Ugyanakkor látnom kell azt is, éppen az útjaim során, hogy az, hogy az utazás a tömegek számára is elérhetővé vált, hozza létre a „turistafürtöket”, vagyis hogy lassan egymás lábát tapossuk és egymás utazását tesszük kellemetlenné. Hogy szó szerint nem férünk el Sintra és a többi tündéri kisváros terein, sőt lassan a legmenőbb nagyvárosok terein sem, amilyen Firenze, Barcelona vagy Prága (igaz, Prágában vagy hét éve jártam utoljára – vajon még mindig nem lehet egy tűt sem leejteni a főtéren?).

 Mozaik a Délről

S ez csak a kisebbik gond. Mert több utazó = még több repülőjárat = még több környezetszennyezés (autóval, busszal ugyanez). Több turista = több szemét, mert nyilván sokszor műanyag pohárból isszuk a kávét, napi többször pékségben eszünk (több zacskó), és persze a szemét gyakran a járdaszélen landol. Stb. Több százezer turista = több százezerszer ugyanez. „Fedezzük fel a világot!” mozgalom izgalmai ide vagy oda, az utazás demokratizálódása oda vezetett, hogy még egy lapáttal ráteszünk egyébként is hosszú környezetszennyezési bűnlajstromunkra.

Ugyanakkor tény az is, hogy aki épp kirándul, felfedez, az nem egy irodában terheli az elektromos hálózatot… Talán éppen az utazás demokratizálódása segít abban, hogy elkezdjük megkurtítani azt a bizonyos lajstromot. Sok utazó blogger írt arról, hogy éppen az utazásaik vezették rá őket a zöldebb életmódra, az elengedésre és a fogyasztói lét addiktív kényelmének hátrahagyására. Egyrészt annak érdekében, hogy lefaragják a költségeiket (igen, a tömegek utazásainak ez része maradt), lemondtak néhány, a környezetet terhelő luxusról. Vannak, akik lemondanak a repülésről, vagy igyekeznek kevesebbet repülni; inkább vonattal utaznak, akár keresztül egész Ázsián, tartson tovább az út, többet látnak a vonatablakból (persze ez nem a szűkre szabott szabadnapok műfaja). Kevesebb cuccot vásárolnak össze (például nők nem tömik többé a gardróbjukat) – mert minek? Nem visznek magukkal tízféle kozmetikumot tízféle műanyag tégelyben, és tízféle elektromos kütyüt sem.

Másrészt az ember előbb-utóbb elvetődik olyan helyre is, ahol a környezetszennyezés következményei nyilvánvalók, ami felérhet egy sokkterápiával.

A felkiáltás sokszor magában hordja a megnyugtató feleletet.

Snitt.

Szokták mondani, hogy nincs új a nap alatt, és a történelem ismétli önmagát. Ám ez a fene nagy utazási kedv mégiscsak amolyan 21. századi korszellemnek tűnik, furcsa modern hóbortnak, ahogy arra Yuval Noah Harrari szellemesen rávilágít Sapiens című könyvében:

„Vegyük például a külföldi nyaralás népszerű vágyát… Egy csimpánz alfahím sosem használná a hatalmát arra, hogy a szomszédos csimpánzhorda területén üdülhessen. Az ókori Egyiptom elitjének tagjai vagyonokat költöttek piramisok építésére, vagy a holttestük bebalzsamozására, de egyikük sem gondolt arra, hogy vásárolgatni menjen Babilonba, vagy síelni Föníciába.”

Ám az utazós blogokat olvasva olyan érzésem támad, hogy ez a furcsa, modern hóbort valami olyasmihez vezet, ami valóban nem új a történelemben: a kevésbé helyekhez és tárgyakhoz kötött, nomádabb életformák visszatéréséhez. De erről – talán – majd máskor.

Az idézet forrása:
Yuval Noah Harrari: Sapiens. Az emberiség rövid története. Animus, Budapest, 2015.