Magyarokkal bárhol, bármikor

Lisszabonban a Rossio pályaudvar jegyautomatájánál sorban álltunk a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, hogy jegyet váltsunk a Sintrába induló vonatra. A következő járat negyed óra múlva futott ki, és ugyan félóránként jár vonat Sintrába, mi mégis roppantul szerettük volna elérni, csak mert megszoktuk, hogy elérjük a korábbi vonatot. Persze amikor kicentizett az idő, akkor hosszú sor.

Sorra kerültünk végre, és már nem volt ismeretlen a jegyautomata működése, mert a lisszaboni tömegközlekedéshez vásároltunk korábban úgynevezett Viva Viagem kártyát, amire különböző összegeket lehet feltölteni, majd utazni vele metrón és egyéb járatokon; a vasúti és a városi közlekedés automatái egységesek, a Viva Viagem kártya használatát néhány hónapja vezették be Lisszabonban és környékén. Sietve kezdtük az automatánál a vásárlási-pötyögési folyamatot, közben már alig tíz percünk maradt indulásig, és persze ilyenkor kérdezi meg (tart fel a kérdésével) a mellettünk éppen sorra kerülő pár férfitagja, hogy itt lehet-e Sintrába jegyet venni. Ezt portugálul kérdezte meg, és épp annyi ismeretem van a latin nyelvekkel kapcsolatban, hogy megértettem, mit akar portugálul, de válaszolni már nem tudtam, és a beállt két másodperces szünetben a férfi feltette a kérdést angolul is, amire válaszoltam is, hogy igen, itt, majd visszafordultam az automata felé.

 A Rossio pályaudvar homlokzata

Forrás: pixabay.com

A következő percekben teljesen belemélyedtünk a jegyvásárlásba, mert kiderült, hogy a vasútra külön Viva Viagem kártyát kell venni, nem jó ugyanaz, amit Lisszabonban használtunk; nem nagy költség, egy euró talán, de persze bosszankodtam ezen egy sort. S akkor valami megütötte a fülem. A mellettünk álló, szintén nagy sintrai jegyvásárlásban levő pár, akikkel az imént angolul kommunikáltam, magyarul beszéltek egymással. S a pár nőtagja ugyanazon bosszankodott, amin én: hogy miért kell a vasútra újabb Viva Viagem kártyát venni, amikor már vettek egyet a tömegközlekedéshez. Abban a pillanatban kijött a jegyünk az automatából, és siettünk is a vonat felé (még elértük); percekig tartott, mire napirendre tértem az eset felett.

Többször tapasztaltam, hogy bárhol a világon belebotolhatunk magyarokba, illetve hogy mi, magyarok úgyis belebotlunk egymásba, még ha egyébként nem is vagyunk sokan. Két példa jut hirtelen eszembe. Az egyik, amikor pár éve egy napot Triesztben kirándultunk, és éppen ott és akkor vívott kajakpóló meccset a magyar és az olasz csapat, ahol és amikor mi pizzát ettünk (jól elkalapáltak minket az olaszok, de a lelkes magyar buzdítás ennek ellenére sem halkult el). A másik eset, amikor pár évvel korábban Barcelonába érkeztem másodmagammal egy baráti látogatásra, és érkezésem napján cipelte fel szuszogva, kínkeservesen a bőröndjeit egy magyar turistacsapat a sokadik emeletre a bérházban, ahol vendéglátó barátnőnk is lakott. Emlékszem, zavartan köszöntünk egymásnak a lépcsőházban.

Arra gondoltam a sintrai vonaton ülve, atyaég, mi lett volna, ha az automata mellett hangosan – és magyarul – teszek egy epés megjegyzést, hogy „persze hogy a legjobbkor tartanak fel minket”? Nagy égés, igen; nyilván egyáltalán nem kéne ilyen gondolatokkal reagálnom egy egyszerű érdeklődő kérdésre akkor sem, amikor sietek. A másik, még élesebb tükör az volt, hogy a magyar feleség/barátnő ugyanazon pampogott, mint én, pedig az egyeurós utazási kártya nem éri meg a bosszankodást. Olyan lettem, mint a (sztereo)tipikus magyar háziasszony, aki mindenen spórolni igyekszik? Jó sokat kapott az énképem tíz másodperc alatt, bevallom.

Snitt.

A történet második felvonása néhány nappal később egy irgalmatlanul tömött belémi villamoson játszódott le, ahol már egy tűt sem lehetett volna leejteni, mégis felfurakodott a következő megállóban egy pár egy babakocsival. Levegő után kapkodva, izzadtan utaztam a villamoson, fohászkodva, hogy kibírjam a célállomásig (a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő kicsit odébb állt), és ekkor ismét magyar szó kapta meg a fülem. „Olyan jó, hogy már több napja vagyunk itt, és csak egyetlenegyszer hallottunk magyar szót, azt is a reptéren.” Pár perc erejéig fejtegette még a kis magyar társaság, hogy milyen jó nyaralás közben egy magyarral sem találkozni, és én közben azon morfondíroztam, hátraszóljak-e, hogy nem eszik olyan forrón ezt az „egy magyar sincs a környéken” témát, vagy csak elkezdjem lóbálni feléjük a táskám, amin nagy felirat hirdeti, hogy „Budapest”. De mivel olyan tömött volt a villamos, hogy nemhogy táskát lóbálni, de megfordulni sem tudtam, meghagytam őket kellemes illúziójukban.

De ti ne feledjétek, kedves Olvasók, hogy bárhol jártok a világon, mindig akad a közelben egy-két magyar, még akkor is, amikor gyanún felülinek tűnik, hogy egy sincs, és pontosan érti, miről folyik köztetek a szó.