Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében - / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap - / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2016. szeptember 26., hétfő

Sintra

A Lisszabontól félórányira fekvő (vagy inkább hegyoldalakra felkaptató) Sintra helyén már a 8. században is település állt, csak akkoriban még a mórok lakták. Az évszázadok során keresztény és mohamedán vallásúak jól megfértek itt egymással és egymás mellett, ha hihetünk a krónikáknak. A város számára a 19. században érkezett el a felvirágzás, amikor a portugál király – és vele együtt néhány arisztokrata – ide helyezte nyári székhelyét, talán azért, mert amikor Lisszabonban 25 fok fölé emelkedik a hőmérséklet, Sintrában akkor is kellemes – 15–20 fokos – hűs idő van, és a 19. századi protokoll szerinti, súlyosabb kelmékből készült öltözethez jobban illeszkedett ez a klíma – feltételezem. Sintrában a királyi palotán kívül számos főnemesi villa és palota díszíti szanaszét szórva a települést körülvevő magaslatokat, sőt az egyik csúcson még egy mór erőd romjai is kísértenek. Egyediek, merészek és formabontók ezek a kastélyok, mintha egy mesekönyv lapjairól elevenedtek volna meg; még csak hasonlókat sem láttam sehol.

 Sintrai villák, felettük a mór erőd romjai

A legtöbb turista (akik – magunkat is beleértve – fürtökben lógnak minden sarkon, járdán, úttesten) autóval vagy helyi járatos busszal közelíti meg a kastélyokat; gyalog is neki lehet vágni, de csak strapabíróknak. Miután leszálltunk a  vonatról a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, a belváros felé indultunk, tétován, hogy merre tovább. Rövid séta után kiszúrtunk egy parkolót, ahol elektromos járgányokat lehetett bérelni. Autószámba nem mennek ezek a kis kocsik; leginkább azokhoz a szerkezetekhez hasonlítanak, amikkel a Margit-szigeten szoktak furikázni. Nosza, béreltünk egy ilyet egy órára; kaptunk térképet, az üzletet lebonyolító srác bejelölte, merre menjünk, hol álljunk meg a legjobb kilátásért; továbbá a járgányban GPS is volt, amihez audioguide járt – aszerint, hogy hol jártunk, lökte a kísérőszöveget (az audioguide-tól tudom, hogy mohamedánok és keresztények békésen éltek egymás mellett évszázadokig, hogy a domboldalakon szívós parasztok művelték meg a földet, hogy Lord Byron is imádta Sintrát, és hogy napjainkban virágzik a helyi kézművestermékek piaca, kóstoljuk meg mi is, biztatott az audioguide az út végén). De ne szaladjunk előre.

 Egy sintrai „elvarázsolt kastély” – Quinta da Regaleira (az eco-carból fotózva)

Nekilódultunk a kis eco-carral, és a nagy Ő becsületére legyen mondva, jól vette a kanyarokat, az emelkedőket és a lejtőket; nem is ezzel volt a gond, hanem a rengeteg mögöttünk és szemből jövő autóval, busszal, a turistafürtökkel (ezeknek mi is része voltunk, persze), amiktől ideges lettem, hogy mikor kaszálnak el vagy mikor kaszáljuk el mi őket, és amik felébresztették a tömegiszonyomat (evolúciós örökség). Imbolyogtunk az ingatag járgányban, de nem vicces-hullámzósan, mint a lisszaboni villamossal, hanem hajmeresztő mélységek felett és lenyűgöző magasságok alatt (na jó, ez túlzás, de ösztönösen féltem). No és persze az egy óra is pergett lefelé, vajmi kevés idő ez bejárni a sintrai magaslatokat, még ha nem is váltunk a kastélyokba belépőt, csak nézelődni szeretnénk a legszebb kilátóhelyekről – amelyek közül csak egyet találtunk meg. Az egyik kastély parkjából az óceánig láttunk (igen, az óceán, végre!), az ég alján elmosódó, sötétebb árnyalatú sáv, nem vitás, hogy az az óceán. A hátunk mögött, a fejünk felett pedig a cifra Pena Palota és a mór erőd romjai emelkedtek.

 A homályos sáv az ég alján...


De akkor se volt ez így az igazi, hogy nem találtuk meg a legjobb rálátást a mór erődre és a Pena Palotára! – ahogy lefelé gurultunk a hegyről, istenesen elkapott a duzzogás (legyünk őszinték: a női hiszti), de azért hadd legyek olyan megértő magammal, hogy ezt elsősorban a nagy tömeg váltotta ki (ami mindenhol jelen volt továbbra is), és csak másodsorban az, hogy nem kaptam meg, amit akartam… De a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő nemhiába kapta a titulusát. Mivel amúgy sem értünk vissza egy órán belül a parkolóba, javasolta, hogy menjünk még egy kört, ha már úgyis ki kell fizetnünk még egy órát – ennyit megér a jókedvem és a lelki nyugalmam, mindkettőnknek. Csak menjünk vissza a parkolóhoz, és adjuk le a kocsit, mert menten lemerül az aksi. (A bérbeadó ránk is pirított, hogy már igencsak a végét járta, irgum-burgum.)

 Egy újabb sintrai kastély, a teraszáról gyönyörű panorámával

Beszálltunk hát egy másik elektromos járgányba, és újra átvágtunk a belvároson és a hömpölygő tömegen át, meghallgattuk az audioguide sztorizását az egyes stációkon, dülöngéltünk a kanyarokban, amiket ezúttal nyugodtabban vettem (így, hogy megkaptam a vigaszkört), és persze ezúttal meglett a legjobb kilátópont a mór erődre (trükkös volt, mert beljebb kellett sétálni az úttesttől, én ismét elszalasztottam volna, de a nagy Ő, a vargabetű-érzékű mondta, hogy nézzük meg, mi van arra), és meglett a legjobb rálátás a cifra Pena Palotára is, ami építészeti stílus tekintetében olyannyira behatárolhatatlan számomra, hogy még azt se mondanám rá, hogy eklektikus.

 Pena Palota

Mire leadtuk végre az eco-cart, szinte kívülről fújtuk az audioguide egyes részleteit (a kétórás tekergés során volt néhány hátraarc és útvonal-módosítás, így egy-két stációnál 3-4-szer is meghallgattuk a vonatkozó szöveget). Elindultunk gyalog a belváros felé, ami ugyan tömeg szempontjából a legbrutálisabb, ám szerettük volna közelről látni a királyi palotát, a városházát, a mór stílusú kutat, amik mellett eddig csak elhúztunk a járgánnyal. Gyönyörű épületek, gyönyörű fekvés – meseszép ez a Sintra, tényleg, nemhiába a világörökség része. Mentünk, mendegéltünk, fotókat lőttünk kedvünkre. Egyszer csak, valahol a királyi palota körül, olyannyira megnőtt az embersűrűség, hogy csak akkor tudtunk volna továbbmenni, ha felvesszük a furakodós módit. Na, ehhez nem volt kedvünk, így Sintrát csak addig néztük meg, amíg utunkat nem állta a tömeg. Inkább visszafordultunk az állomásépület felé, megnézni, mikor indul a busz Európa legnyugatibb pontjához.

 A királyi palota a legmeghökkentőbb kupolákkal, amiket valaha láttam

Snitt.

Az én ötletem volt, hogy nézzük meg Sintrát. S valóban, kevés hely van, ahol ennyi építészeti stílus és tervezői merészség gyűlik össze egymás mellett ilyen közelségben, ám ha megkérdeznétek, javasolnám-e úti célul, azt felelném, csak akkor, ha bírod a tömeget, mert túl kis helyen túl sok az ember. Én magam egyre kevésbé bírom; ez talán annak köszönhető, hogy a korral több nyugalomra vágyom. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt megesett már, hogy egy gyönyörű kisváros atmoszféráját nem tudtam élvezni, mert nyűgös lettem a tömegtől: ez Aix-en-Provence-ban történt. S most jut eszembe, jó pár évvel ezelőtt egy Bruges-ben töltött nap után is az a benyomás maradt bennem, hogy káprázatosan szép, de a sok turista olyanná teszi, mint egy skanzen; a sok turista nem életet lehel a városba, inkább még hangsúlyosabbá teszik, hogy valójában eljárt felette az idő, és már csak hírnöke a múltnak. S felhozhatnátok hasonló példaként, kedves Olvasók, ötven másik híres-neves kisvárost, amerre még nem vitt az utam.

Ha szóba kerül Bruges, Aix és társai, sokan távolba révedő tekintettel sóhajtanak fel: „Ó, Bruges…”, „Ó, Aix…” (Ó, Sintra…” stb.), mintha ezek a kisvárosok az elsüllyedt aranykor szépségét őriznék, mintha Európa elsüllyedőfélben lévő Atlantiszai lennének. Furcsa, de fiatalabb koromban többre tartottam őket, mint ma, érettebb fejjel; bár vérezne a szívem, ha bántódásuk esne, az az érzésem, hogy e történelmi városkák utcáit járva csak a kirakat, a bazár virít a szemünkbe, s azt, amit valóban elmondhatnának a múltról, nem mesélik el (az audioguide is legfeljebb utal rá), s így valóban élettelenné válnak utcaköveik és épületszobraik. Legyenek bármily gazdagok és szépek, a Bruges-ök, Aixek, Sintrák már nem indítják meg a szívemet; azt hiszem, többet kapok a szépségükből és értékükből, ha megnézek róluk egy szépen fényképezett dokumentumfilmet egy jól képzett építész vagy történész narrálásával, mint ha a kirándulótömeg között nyújtogatnám a nyakam a tereiken. S így legalább eggyel kevesebb ember tapossa a többiek lábát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése