Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében - / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap - / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2016. december 4., vasárnap

Arroios

A portugáliai utazás során esténként, a kirándulások, így az Almada környékén tett vargabetű után az Arroios negyedbe tértünk vissza, Lisszabon egy a belvároshoz közeli kerületébe, ahol a szállásunk volt. A szállásokat kínáló weboldal azzal a szlogennel hirdette a kis arroiosi hotelt, hogy „foglaljon szállást Lisszabon új üzleti negyedébe”. Ehhez képest megérkezésünk estéjén azt az igen zavarbaejtő élményt éltem át, hogy sikerült szállást foglalni a lisszaboni Nyolckerbe. A talponállóban, ahol az első estén bedobtunk egy szendvicset vacsorára, zavartan pillantgattam körbe, diszkréten fürkészve a ráncos arcokat és megfáradt tekinteteket, a görnyedt vállakat, az öltözékeket, amelyek nem voltak jobb szabásúak azoknál, amiket pl. a budapesti Nyolckerben lehet látni.

Bevallom, megszeppentem. Hova kerültem…? Csak ki ne raboljanak az első sarkon… (Lisszabon kapcsán egyre-másra figyelmeztetésekbe botlottam a zsebeseket illetően.) Ám mivel korábban 3 évig éltem ama bizonyos budapesti Nyolcker különböző részein különböző albérletekben, pár óra múlva megleltem a stabilitásom az Arroios negyedben is. Arroiosban is szakasztott olyan idős nénik cipelték a szatyraikat, és ugyanazt a nyomorúságot láttam az emberek szemében, mint „a Nyolcban”. Igaz, nem úgy festettek a járókelők, mintha egy divatlapból húzták volna őket elő, és láthatóan többször kirándultak már az élet nyomasztó oldalára – de ugyanúgy emberek, mint bárki más, mint én magam, aki szintén kirándultam már az élet nyomasztóbb oldalára és nem követem a divatot sem. S talán rólam sem az üde középosztálybeli lét jut eszébe egy ismeretlennek.

Arroiosi pillanat

Díszcsempével kirakott régi házak, fehér utcakő, sok-sok kávézó és étterem – Arroios ugyanúgy fest, mint Lisszabon belvárosi részei, a részben benne van az egész, mondhatjuk. S itt sem tudnak a helyiek öt szónál többet angolul (többnyire még annyit sem), ahogy Lisszabon többi részén sem, bár roppant segítőkészek. Reggelente a péknél rámutatással jeleztük, hogy melyik péksütit szeretnénk – hogy milyen töltelék van benne, az lutri –, a második napon már ismerősként köszöntöttek, miután első alkalommal kifaggattak, honnan érkeztünk; láthatóan ritka madár a külföldi arrafelé. Arroios abban is tükrözi Lisszabon kvalitásait, hogy öt perc vagy kevesebb alatt lehetne a nyílt utcán füvet szerezni, odajönnek és kínálgatják kedvesen, rábeszélősen; ami igazán meghökkentett, hogy jóval Arroioson túl, a belváros legfrekventáltabb részén, a Tejo partján ugyanez lejátszódott, egy indiai úriember jött oda hozzánk és kínálgatta a portékáját, és a párperces beszélgetés során elárulta azt is, mi szél repítette ide Indiából: a jobb „üzleti lehetőségek”, természetesen.

Csempéből sosem elég

Az arroiosi épületek közt igazi kincsekre bukkanni – ahogy a budapesti Nyolckerben is. Díszes ajtók, erkélyek, gyönyörűen mintázott azulejok – van köztük olyan ház, amelyikről süt, hogy nemrég renoválták, és akad olyan, amelyiknek a kopottsága mögül kandikál ki az egyedisége, de akkor is kikandikál. A lényeg az olyan részletekben rejlik, mint hogy a bérházban, ahol a néhány szobás hotel volt, a lépcső és a lépcsőkorlát is fából készült, a fokok recsegtek a lépteink alatt, és a tetőablakon át reggeltől késő estig bőségesen áradt a természetes fény a lépcsőházba.

A fény vándorol, de reggeltől estig betér

Utolsó reggelünkön kezdtük kapiskálni, miért merészelte a szálláshirdető weboldal azt írni Arroiosra, hogy „Lisszabon új üzleti negyede”. A helyi dimbes-dombos utcákon sétálva egész elegáns környékre értünk, igényes boltok és kávézók követték egymást – ittunk egy jó presszót és ízléses ajándékokat vettünk egy kézműves termékeket árusító boltocskában, amilyet sehogy se találtunk a belvárosban –, és mintha az emberek arcán is több vidámság tükröződött volna itt; talán csak azért, mert napos és langymeleg hétfőre virradtunk. Nem tudtam megállni a hasonlítgatást, és olyan érzésem támadt, hogy talán ezeket az utcákat szánják Arroios azon részének, ahonnan kiindulhat a „menősítés”, a városrész-márkázás (és – ne adj' isten – az, amit pestiesen dzsentrifikációnak neveznek), ahogy Budapesten a 8. kerületben is a Palotanegyedet szánják a turisták szemének. Hasonlóan ahhoz, ahogy egy nő arcának bizonyos részeit elfedi, másokat pedig kiemeli a sminkkel – mert úgy érzi, csak így lehet vonzó. Mígnem jön egy férfi, aki – jó esetben – meggyőzi arról, hogy smink nélkül is szép, hogy arcának az ideáltól való eltérései, a ráncok és az ősz hajszálak hordozzák regényességét. Ahogy Arroiosban is a kisemberek hol bús, hol kíváncsi pillantásai bírnak a legkifejezőbb erővel.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése