Egy kérdés, amit a globalizáció segített megválaszolni

Budapesten a reptéren volt még negyed óra, hogy kinyissák a kaput, és besétálhassunk a repülőgéphez. Meglátogattam már a mosdót, vettem vizet, mivel üssem el az időt? A fiút, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, a csomagokkal a váróteremben hagytam, és bekukkantottam egy-két üzletbe. A Victoria's Secret boltjából dőlt kifelé az illat, vaníliát, barackvirágot, orchideát egyaránt beleéreztem, tömény volt, megcsapta az orrom; a bolt felé vettem az irányt. Hálószoba hangulatú megvilágítás, ciklámen táskák, arany színű parfümök, csipkés szélű bugyik. Szép darabok voltak, bíbor, türkiz, fűzöld színben pompáztak, csíkosak, pöttyösek egyaránt, meg is tapintottam őket, a kezembe simult az anyag. Biztosan műszálból, gondoltam, és ott is hagytam a boltot, mert eljött az idő, elindulni a géphez.

Aztán csak eszembe jutott: mi van, ha nem műszálból készültek azok a bugyik, hanem mondjuk szaténból? Igazán megnézhettem volna a címkét… befészkelte magát a fejembe a kíváncsiság, milyen anyaggal dolgoznak darabonként húsz euróért. S ahogy Lisszabonban kifelé haladtunk a reptérről a terminál épületén át, odavirított felém a Victoria's Secret cégére. Bementem juszt is; hasonló illat, ugyanolyan szabásminták, talán csak a bugyik színe volt más, bár a pöttyös és csíkos design itt is élt. Siklott a kezemen az anyag; megnéztem a címkét, tényleg műszálból varrták, ha jól láttam a feliratot, valahol Indiában.

 Lisszabon és a Tejo folyó torkolatának látképe a repülőgépről

Nekirugaszkodás

„…ahol kifelé indultunk az úton, ott fogunk megérkezni lényünk legbelső magjához…” – írja Joseph Campbell. Számomra az utazások, a kulturális találkozások a megismerés eszközét jelentik, ablakot a világra; az élmények szövegbe öntése pedig a feldolgozást. Amikor átlépek egy országhatárt, önmagam határait is meghaladom; s miközben különböző helyszíneket választok úti célul, valójában a belső középpontomhoz szeretnék odatalálni.


Majdnem két éve, hogy e blog (eddigi) legutolsó bejegyzésében azt írtam, úgy érzem, távolodom a Déltől, pedig az azt megelőző két évben (sőt már sokkal korábban) minden alkalmat megragadtam, hogy tiszteletem tehessem nála. S miután számot vetettem azzal, mi mindent kaptam a Mediterráneumba tett utazásoktól, amelyek jellemzően hektikusra sikerültek, elköszöntem az olvasóktól, magam sem tudva, hogy lesz-e még bejegyzés, legfeljebb csak bízva benne.

Azt is írtam, hogy érzem, az élet nem afelé terel, hogy elérjem az óceánt, ami a szívem vágya volt – ehelyett az apró szlovéniai tengerszemeknél találtam meg a lelki békémet. Majd visszaindultam oda, ahonnan elindultam…

Ám én olyasvalaki vagyok, aki befejezi, amit elkezdett. S ahogy akkor a távolodást, most ismét a közeledést érzem, valami nálam nagyobbhoz, és azt, hogy az élet nagy társasjátékában dupla hatost dobhatok végre.

Most tehát új fejezet kezdődik a blogban, és ebben a végére érek annak, amit elkezdtem, évek halogatása és várakozása után elmegyek Európa nyugati sarkáig – ám, ahogy megszokhattátok, kedves Olvasók, nálam sehova sem visz egyenes út, csak vargabetűk. S míg az óceánig eljutok, tekergek itt-ott, nyitott szemmel, hátha az élet elém vet egy-két megízlelni való lehetőséget.



Éberen figyelek, mert minden, amivel találkozom, új, váratlan felfedezéseket nyithat meg, és bízom abban, ahogy négy éve is (atyaég, hova tűnt az idő?), hogy számos meglepetésben lesz részem – hogy megtalál majd az átütő, minden várakozást felülmúló serendipity. Remélem, hogy belé botlok, mint már annyiszor, és felismerem.

S főképp bízom abban, hogy végre megértem rá.