Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében - / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap - / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2017. január 20., péntek

Óceán


„Ahol a föld véget ér és a tenger kezdődik.” /Luís de Camões/

Hoppá, most döbbenek rá, hogy az óceánhoz még nem sikerült megérkezni… eljutottunk a lisszaboni Rossio pályaudvartól Sintráig, ahol megcsodáltuk a tündérmesékbe illően színes és kupolás kastélyokat, ám aztán letértünk megkezdett utunkról, és másfelé kanyarodtunk. Térjünk vissza hát Sintrába, és folytassuk a megkezdett utat, egy tömött buszon, ami az óceán felé tart, pontosabban a Cabo da Rocához (Szikla-fokhoz), az európai szárazföld legnyugatibb pontjához.

A busz zsúfolásig megtelt kirándulókkal, akik jellemzően Cascaisba, az óceánparti üdülővárosba akartak eljutni Sintrából. Dimbes-dombos vidéken kanyargott az út, a domboldalakon villák, házak bukkantak fel, mandulafenyők terpesztették szét lombkoronájukat – rokon lélek ez a vidék az olasz tájjal. Egyre nyugatabbra és nyugatabbra haladtunk a busszal, kis falvakon hajtottunk át, szinte a szárazföld peremén (vajon milyen érzés lehet a kontinens végén élni, buja növényeket nevelni egy szép családi ház teraszán, kilátással az óceánra?). Vajon nem hagytuk még el a Cabo da Rocát? – a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő aggódott kissé, idegesen nyújtogatta a nyakát, ez már annyira a széle, hogy itt kell lennie, biztos ez a falu. Megnyomta a jelzőgombot, megállt a busz, és mielőtt átverekedtük volna magunkat a tömegen (a busz közepén voltunk), a biztonság kedvéért odakiáltottunk a sofőrnek, hogy ez-e a Cabo da Roca. No, no. Ment tovább a busz, körülöttem egy olasz család ült, és éppen annyira értek olaszul, hogy kihámozzam a mellettem ülő nő telefonálásából, hogy épp kelletlenül válaszol az anyjának, „igen, mindenkivel minden rendben, mindenki jól érzi magát a nyaraláson, a gyerekek főleg” (az olasz anyukák és nagymamák pont olyan aggodalmaskodók lehetnek, mint a magyarok…). Közben továbbra is nyugatnak tartottunk, holott már elképzelni sem lehetett, hogy van ennél nyugatabbra, a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő egyre idegesebben tekintgetett körbe, de szerencsére valaki megszánt minket, és szólt, hogy most jön mindjárt a Cabo da Roca. Jeleztünk, a busz nemsokára fékezett az út szélén egy megállóban. Az óceán nem látszott, csak érezhető volt a jelenléte.
– Is this Cabo da Roca?
– No, no.
Kicsit elpirultunk, a busz ajtaja becsukódott, mentünk tovább. Végül is az interneten a fotókon egy piros világítótornyot láttam, biztos felismerjük róla… S valóban, elénk magasodott a vörös torony, a busz bekanyarodott egy isten háta mögötti helyre, eltéveszthetetlen volt: ez tényleg a kontinens vége…
– This is Cabo da Roca! – kiáltott fel jó hangosan a sofőr a félreértések elkerülése végett, mi ketten – a többi utas jó szándékú nevetésétől kísérve – lekászálódtunk a buszról, és elénk tárult. Végre.

Felhős ég fogadott, fénypászmákkal gyéren teleszórt, kékesszürke, felfoghatatlan víztömeg, és erős szél. Tekintélyes sziklák magasodtak a víztömeg fölé, vadul csapkodta őket a habos víz; minket meg a szél cibált; sirályok vitorláztak a széláramlatokon fel és le. Parányi pontok voltunk csupán, mi és a turistabuszokkal érkező kirándulócsoportok, de különösen a szikla szélén szelfiző szőke lány, a természet gigászi játszóterén.



Apró vitorlás remeg a víztömegen

Keresztülverekedte magát a nap a felhőkön, szétkergette őket, pár perc leforgása alatt kitisztult az ég, szétömlött a fény nyugaton, és azúr színűvé festette az imént még kékesszürke víztömeget, végigterült a sziklákat beborító réten, a furcsa növényeken, amelyek levelei Aloe verára emlékeztettek, virágaik sárga és rózsaszín árnyalatokban tarkították az élénkzöld dombokat (hogy miféle növény, nem jöttünk rá).
Aztán járkáltunk a sziklákon (nem mentünk annyira a szélére, mint néhányan). Üldögéltünk. Szemlélődtünk, mint a lisszaboni macskák. Hordozott a szikla, megrettentett a víztömeg. Tartalmaztak minket.

Az európai szárazföld legnyugatibb kiszögellése

Hogy milyen volt számomra az óceán? Felfoghatatlan. Végeláthatatlan. (Beláthatatlan a Földközi-tenger is, ám mégis tudni, hol van vége. Az óceánnak tulajdonképp sehol sincs; csak az emberek címkézték fel.) Hív, de még nem tudom, mire. Egyszerre invitál romantikus naplementenézésre, gyönyörködni abban, ahogy a bevörösödő napkorong beleolvad a végeláthatatlan vízhalomba; és arra, hogy belevessem magam, minden mást elvetve magamtól. Megborzongató; a sejtmagjaim közepéből indul a borzongáshullám.

A természet gigászi játszótere

Aztán elindultunk (az élet már csak ilyen banális); folytattuk utunkat Cascaison át Lisszabonba, elhúztunk az Április 25. híd alatt, Arroios, „a lisszaboni Nyolcker” felé tartva, ahol a szállásunk volt. Nem lehet a végtelenségig nyújtani a nagy pillanatokat; még azokat sem. Kár, hogy nem hoztunk egy üveg bort – mondtam; ki tudja, talán csak húsz év múlva járunk erre megint; vagy soha többet.

 A vörös torony és a megfejthetetlen fajtájú virágok


2 megjegyzés:

  1. A nap visszatértekor visszatértek a csodás színek is! Bámulatos tud lenne az az átlátszó víz tömegétől és megvilágításától függően. :-) Csak hozzá kell képzelnem a szelet, az óceán illatát és már ott is vagyok a hottentottafügéktől tarkállt partokon... <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Valóban :) Azért szeretek blogolni, mert így még egyszer átélhetem az élményt :) Szóval hottentottafüge... magamtól sosem jöttem volna rá, köszönöm :)

      Törlés