Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében - / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap - / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2017. június 2., péntek

Részt veszünk egymás alkotásaiban

Egy korábbi bejegyzésemben említettem Fernando Pessoa költőt, a portugál modernizmus megteremtőjét, aki több heteronim alakot költött ki magából (minden értelemben). Ezek egyike Ricardo Reis orvos, egyben epikureista költő. Mint minden heteronimnek, Pessoa neki is önálló írói stílust, személyiséget és értékrendet kölcsönzött, valamint saját élettörténetet épített fel: Ricardo Reis konzervatív neveltetést kapott a jezsuitáknál (legalábbis Pessoa képzeletében), majd meggyőződéses monarchistává cseperedett, és mivel nem tudott együtt élni a ténnyel, hogy Portugália immár nem királyság, hanem köztársaság, 1919-ben kivándorolt Brazíliába (igaz, ott is köztársaság volt már akkor, viszont Brazíliában éltek a portugál királyi család leszármazottai). Pessoánál itt kanyarodik az ismeretlenbe Ricardo Reis sorsa, hogy a karakter aztán ismét felbukkanjon José Saramago Nobel-díjas író regényében, a Ricardo Reis halálának évé-ben. Saramago regényében Ricardo Reis másfél évtizedes brazíliai távollét után visszatér Lisszabonba, mert hírét veszi Pessoa halálának (1935 környékén járunk). Ám Reis ahelyett, hogy tisztes orvosi praxist nyitna, azt csinálja, amivel maga Pessoa foglalatoskodott: egy hotelben üti fel a rezidenciáját, egész nap újságot olvasi és figyeli a lisszaboniak jövés-menését. Lát mindenfélét, például a spanyol polgárháborúból érkező menekülteket, és magát Pessoa szellemét is, akivel baráti beszélgetéseket folytat olyan témákról, amiket csak a vájt műveltségű irodalmárok tudnak teljes ízében kiélvezni.

Nem olvastam a Ricardo Reis halálának évé-t, de megragadott az alapmotívuma: hogy az egyik ember alkotása, sőt maga az alkotó léte (hisz Pessoa szelleme is szerepel a könyvben) folytatódik másvalaki alkotásában, és ezzel újjáalakul és önálló életre kell.


A színes lisszaboni házak tükröződnek egy toronyház üvegfalán

Hasonló benyomásom támadt a Lisszaboni történet c. film kapcsán a Madre Deus zenekarral. A Lisszaboni történetről annyit, hogy egy német filmrendezőt Lisszabonba hív operatőr barátja, akinek a rendező csak hűlt helyét találja Lisszabonban, és a város utcáin mindenfelé kódorogva próbálja fellelni. Nagyon-nagyon lassú és szemlélődésre hívó film – a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő legalább háromszor elaludtunk rajta, mire végignéztük, de annyira megfogta őt a lisszaboni utcák hangulata (talán éppen ez az elandalítás), hogy a film hatására egyezett bele, hogy eljöjjön velem. (Egyszer azt olvastam valahol, hogy az ügyes nők az emberük orra elé lógatják hátulról a mézesmadzagot, és hagyják, hogy az emberük eldöntse szépen magától, hogy mit akar – az asszony. Ez esetben sikerült a belógatás; más esetben meg nem.) Bár azt hiszem, a legfőbb meggyőző erőt a Madre Deus jelentette, aminek zenéje szinte belesimult a lisszaboni utcaképbe (ottjártunkkor el is mentünk egy fado bárba, ahol egy olyan csudapofa pincér szolgált ki minket, aki akár Hrabal-hőssé is válhatott volna, ha néhány évtizeddel korábban Prágába születik). A Madre Deus nemcsak elénekel a filmben néhány dalt, de tulajdonképpen főszereplővé válik, persze Lisszabon mellett – ki tudja, a zenéjük nélkül talán végig se nézzük a filmet, és a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, rá se bólint Lisszabonra.

Ebben a blogban sokan részt vettek életem szereplői közül – remélem, nem vették zokon, hogy beleírtam őket (már ha tudomást szereztek róla). Köszönettel tartozom a közreműködésükért, időrendi sorrendben:

És persze külön köszönöm nektek, kedves Olvasók, a figyelmet, az olvasószámláló hűen értesített a jelenlétetekről, köszönöm, hogy velem tartottatok virtuálisan, és követtétek az eszmefuttatásaimat. Nélkületek pusztába kiáltott szavakból állna ez a blog. De még nem búcsúzom – a végszó hátravan.

3 megjegyzés:

  1. Elsőnek a fotóról. Szenzációs! Összetört és mégis egész.
    És hogy búcsúzol, most bennem törik össze valami.
    Megtisztel a megemlítés, mindig élvezettel olvastam a gondolataidat, a leírásaidat, amelyek odavittek, ahol jártál! Couchtravel :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Élőben még ütősebb a látvány :) Én köszönöm a közreműködést. Azt is, hogy néha kifejezted, ha nem értettél teljesen egyet, ha máshogy gondoltad/érezted/láttad. Sokszor éreztem, hogy egész kis párbeszéd alakul köztünk a blogon :).
      És hát igen, ezt a platformot, úgy érzem, kinőttem, kellett "egy saját hely".
      ...Couchtravel – zseniális!!!

      Törlés