Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében - / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap - / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2013. február 19., kedd

Michelangelo és a pápa

     Előző bejegyzésemmel talán olyan képet sugalltam Olaszországról, mintha ott népszokás lenne a hivalkodás, a talmi csillogás kergetése, a külcsín tupírozása a belbecs rovására. Ilyesmiről szó sincs, és hogy ezt belássuk, - némi önellentmondással - elég csak körülnézni, szemrevételezni az ország területén több évezrede halmozódó és porladó (attól függően, hogy az adott alkotás szerencsés vagy peches) műkincseket, amik semmiképp sem üresfejű magamutogatók keze nyomáról árulkodnak, hanem a szépség (a mélyből táplálkozó szépség) (szak)avatott ismerőiről, átélőiről, létrehozóiról. Olaszország Janus-arcú ország, mint említettem: megél egymás mellett a rongyrázás és a magasesztétika.
     A Vatikán, mint vérbeli palota különösen roskadozik a pazarabbnál pazarabb relikviáktól. A pápák - korábban mindenképp - inkább uralkodni szoktak, mintsem híveik lelki üdvét szolgálni. A pápai udvar anno roppantul hasonlított egy királyi udvarhoz, csak épp néhány fedőintézményt kellett bevezetni, hogy lehetőség nyíljon a hatalom vér szerinti örökítésére ott, ahol elvileg a vér szerinti leszármazásnak útját állja a cölibátus. Ilyen volt például az "unokaöccs-bíboros" (cardinalis nepos) cím, ami lehetővé tette, hogy bíborost lehessen kreálni nemcsak a pápák (zsenge korú) unokaöccseiből, de fiaiból, sőt unokáiból is. Mai szemmel nézve egy reneszánsz pápa földi királyhoz hasonlatos, akkori szemmel nézve más szférák küldötte - ugye a fedőintézmények pont a látókör csökkentésére jöttek létre.
      A pápákat érthető módon hajtotta a vágy (miért ne hajtotta volna, hisz ők is csak emberek, emberi hajlamokkal), hogy ragyogó tárgyakkal demonstrálják uralmuk nagyszerűségét, emléket állítsanak önmagukról az utókor számára, mindezzel természetesen közvetítve és interpretálva Isten dicsőségét az egyszerű halandók felé. A mai kor egyszerű halandói (mint csekélységem) számára annyi maradt, hogy mire végigjárja mindeme pompát, és odaér a Sixtus-kápolnába, ami elvileg a csúcspontot jelentené, egyszerűen kifárad, ráadásul az észlelőrendszerét sokkolja a körös-körül egymás hegyén-hátán nyüzsgő számtalan alak (értsd: élők és élettelenek egyaránt). A zümmögő, lökdösődő, a tiltás ellenére fényképező tömegben nem sok tere marad az áhítatnak. Szóval csekélységem nem fakadt könnyekre a meghatottságtól, bár talán erőm utolsó morzsáit felhasználom arra, hogy kiszorítsam tudatomból a többi izgő-mozgó turistát, felépüljek a freskók látványa okozta sokkból, és megpróbáljam befogadni a Művet, ha ottjártamkor ismertem volna a történetét, milyen vargabetűk és mennyi verejtékezés után került a plafonra és a falra.

Michelangelo: Utolsó ítélet
(a Sixtus-kápolna oltárképe)
forrás: wikipedia.org

     A szépséget létrehozni nem volt könnyű a napfényes Itáliában. Nem hiányzott ugyan a szépség iránt készséges mecenatúra, de ez nem párosult magától értetődően a művész iránti empátiával és bátorító, elfogadó attitűddel. Természetesen ezen állítás igazolására nem fogom akárhány itáliai művész életrajzát végigszemezve kigyűjteni az ide vonatkozó elemeket, epizódokat, és azokból statisztikát számolni. Helyette álljon itt Michelangelo és II. Gyula pápa tanulságos története.
    A források hangsúlyozzák, hogy a szóban forgó művész és pápa rokon lelkek voltak, ami a vérmérsékletet és a monumentalitás iránti vágyat illeti, ám e hasonlóságból nemcsak remekmű, de konfliktus is fakadt. Történt 1505-ben, hogy a frissen trónra került II. Gyula pápa, aki a cézárok és apostolok méltó utódjának tartotta magát, azt latolgatta, miként örökíthetné meg az utókornak uralma fényét (a pápák esetében számolni kellett az időszűkével, így e feladathoz érdemes volt rögtön a pápai trón elfoglalása után nekifogni). Rómába hívatta hát az épphogy harmincéves, neves firenzei művészt, Michelangelo Buonarrottit, és öt év alatt folyósítandó 10.000 dukát fejében leszerződött vele egy gigantikus mauzóleum építéséről, kifaragásáról, amit 40 szobor és számos féldombormű díszített volna. Michelangelo az üzlet megkötése után lelkesen utazott Carrarába márványt válogatni, hisz képességeihez méltó feladathoz öntheti formába művészetét és hagyhatja nevét az utókorra, nem is beszélve a kecsegtető anyagi haszonról. A márvány beszerzése nem ment egyik napról a másikra, és mialatt Michelangelo az alkalmas márványtömbre várt, II. Gyulának volt ideje átgondolnia terveit. Mire Michelangelo visszatért Rómába, a pápa már egy új, kolosszális Szent Péter-székesegyház építését vette tervbe, és ejtette a mauzóleumot. Michelangelo természetesen a szívére vette a dolgok ilyen irányú fordulását, hát még azt, hogy amikor felkereste a Vatikánt addigi munkájának költségeit behajtandó, a pápai hivatalnokok juszt se fogadták. Közben a márvány úton volt Carrarából, ez a számla is kiegyenlítésre várt, így hát Michelangelo szembenézett a realitásokkal, és az új Szent Péter-bazilika alapkőletétele előtti napon elszelelt Rómából haza, Firenzébe.
     Aki a hatalom hálójába gabalyodott, ne számítson arra, hogy egyszerűen kikászálódhat onnan. II. Gyula pápa időközben - 1506 őszén járunk - hadjáratot indított Bolognába; fel kellett tölteni a pápai kincstárat a székesegyház-építéshez, aminek a háborúzás volt a legegyszerűbb módja. Annak rendje és módja szerint leigázta Bolognát, és Firenze jogosan tartott attól, hogy a pápa számára meg is van a következő célpont, ha egy firenzei művész kenyértörésre viszi vele a dolgot. II. Gyula ugyanakkor a realitások embere lévén tisztában volt vele, hogy szüksége van Michelangelóra a mega-giga stb. elképzelései megvalósításához. 1506 novemberében Bolognába hívatta Michelangelót, akinek az aggódó firenzei előkelők nyomását érezve nemigen maradt választása. Bolognába utazott hát a háborús diadal gyümölcseit épp learató pápához, de volt annyi önérzete, hogy nem jelentkezett azonnal Őszentségénél, hanem megvárta, míg a pápa emberei megjelennek, és odakísérik. A kortársak feljegyezték, hogy Michelangelo nem várt mást, csak némi tiszteletet, azaz emberhez méltó bánásmódot - ez azonban elrugaszkodott óhajnak és indulatokat korbácsoló kivagyiságnak számított akkoriban egy főméltósággal szemben.

Michelangelo: Mózes
(szobor II. Gyula pápa soha el nem készült síremlékéhez)
forrás: wikipedia.org

     Kettejük találkozását ekképp írja le George Bull Michelangelo-életrajza: képzeljük el az erőviszonyait ama jelenetnek, ahol a fiatal Michelangelo megjelenik az apja korabeli pápa, a földi és lelki ügyek teljhatalmú ura előtt. A pápa dühös tekintettel annyit szólt: "Önnek kellett volna felkeresnie Minket, de várt, amíg Mi találjuk meg önt." Michelangelo e szavakra rögvest térdre esett, és Isten földi helytartójának bocsánatáért esedezett. Ne feledjük, habár a középkori isten- és mennyközpontúság addigra leszállt a humanizmus emberi fókuszára, még sehol sincs az egyház hatalmát megkérdőjelező felvilágosodás - Michelangelo tehát nemcsak az életével, de a lelki üdvével is játszott. A művész beismerte Őszentségének, hogy a haragja sarkallta a balga távozásra, és kész ismét Őszentsége szolgálataiba helyezni magát, Őszentsége pedig megígérte, hogy ezentúl több tiszteletet tanúsít a művész személye iránt. Ezen megbékélés következtében valósulhatott meg II. Gyula gigászi bronzszobra, ami azonban sajnos elveszett az évszázadok hányattatásaiban.
     II. Gyulának további tervei is voltak Michelangelóval. 1508-ban ismét Rómába rendelte a művészt, aki odautazásakor mit sem sejtett a rá bízandó feladatról, legfeljebb annyival volt tisztában, hogy nincs ellenvetés. A pápa a Sixtus-kápolna mennyezetének kifestését szánta neki, amihez Michelangelónak nemigen fűlt a foga, lévén ő szobrász, nem piktor. Gondoljunk bele: először minden idők leggrandiózusabb síremléke, míg végül egy kápolna mennyezetét kénytelen pingálni - rettentően megalázó. Mit volt mit tenni, Michelangelo lenyelte a keserű pirulát, és négy évet áldozott erre a kápolnaplafonra. Itt jegyzem meg, hogy Michelangelo vatikáni bukdácsolásai a Kúriában keringő intrikák és cselszövések szerint alakultak. A kellemetlen megbízást gyaníthatóan Bramante, a pápa művészeti tanácsadója és főépítésze javaslatára osztották rá, Bramante ugyanis arra apellált, hogy főhősünk majd belebukik. Michelangelo később attól tartott, hogy miután nagyon is jól állta a sarat, a félkész freskó befejezését még másnak játssza át Bramante, nehogy ő túlságosan brillírozzon.
     Mennyezetfreskót festeni nem sétagalopp. Gondos tervezést igényelt az állványozás is, majd az állványzat elkészültével cirka 24 méter magasban zajlott a napi munka. Por, félhomály (még ma, a mesterséges világítás korában is sötéten hat az a terem), és a sötét lyuk bevilágítására használt rengeteg gyertya keltette hőség voltak Michelangelo átlagos munkakörülményei négy egész éven át. Megesett, hogy becsapott az északi tramontana szél, a falakon pedig kiütött a só, máskor meg a penészt kellett kapargatni. A pápai pénzforrások is elég gyéren érkeztek (sokat elszívott az új székesegyház), Michelangelónak arra se telt, hogy a családját meglátogassa Firenzében. A művész nem szerette, ha festés közben zavarják, a legkevésbé pedig azt állhatta, hogy a pápa belekotnyeleskedjen az alkotásba, pedig II. Gyula többször felajánlotta segítségét, és hogy maga is felállna a létrára; jó diplomáciai érzék kellett egy ilyen ajánlat kikosarazásához.

Michelangelo: Ádám teremtése
(Sixtus-kápolna, mennyezet)
forrás: wikipedia.org

    Sok küszködés után végre elkészült a Mű, és 1512. november 1-jén, mindenszentek napján egész Róma a nyakát nyújtva "olvasta" a "képes Bibliát", és alighanem az akkori nép észlelőrendszere is sokkot kapott a ragyogó színek, az erőtől lüktető formák kavalkádjától. Ha hinni lehet George Bullnak, újszerű teológiai fejtegetéseket és kreatív bibliaértelmezéseket inspiráltak a mennyezetet beborító, csakis szuperlatívuszokkal leírható, és szuperlatívuszságukban emberalakból isteni jelenéssé lényegülő... mik is? Fogalmazzunk szabatosan: figurák.
     II. Gyula teljesen odáig volt, jó értelemben. Igaz, először szemrevételezvén a kész freskót változtatásokat javasolt, nevezetesen több arany és ultramarin használatát, mert jelenlegi formájában a Mű kissé szegényes. Michelangelónak esze ágában sem volt újraépíteni a komplett állványzatot a pápa skrupulusai miatt, de szerencsére nem hagyta cserben a lélekjelenléte, már-már hetykén (addigra meglehetősen közvetlen hangot ütött meg a pápával) annyit válaszolt a felvetésre, hogy "de Uram, ezek [a freskó szereplői] valóban szegények voltak!". Miután imígyen sikerült humorba fordítani a vitát, a Mű megmaradhatott a Művész szándékai szerint, akinek alighanem az Életműve végére a nyelve is beletört, annyiszor ismételte el a különböző pápáknak - bár haladó szellem lévén a szokásosnál kevesebb alázattal - a ciao szó akkori formáját az összes konnotációval: "Alászolgája".


Ui.: II. Gyula halála után Michelangelo a pápa örököseivel 1515 körül újra szerződést kötött egy az eredeti terveknél kevésbé gigantikus, de azért még elég gigantikus síremlék elkészítéséről. Ennek azonban nem mauzóleum, csak pereskedés lett az eredménye. Michelangelo nem tudott zöld ágra vergődni a művel, így az örökösök 1522 táján pert indítottak, hogy a művész fizesse vissza a munkáért addig felvett díjakat. A források megemlítik, hogy az örökösök még 1542-ben is kitartóan pereltek.
     A Sixtus-kápolna mennyezetfreskójának készítése idején a Vatikánban dolgozott Raffaello is híres stanzáin. A történetírók véleménye szerint időnként ihletett merített Michelangelo munkájából, bár - részben a vatikáni intrikusok hatására - egymás riválisainak számítottak. A II. Gyulát a pápai trónon követő X. Leó jobban kedvelte Raffaello tiszta, harmonikus művészetét Michelangelo dinamizmusánál, így az utóbbi ki is esett a pápai kegyekből, csak egy kápolna kiegészítését bízták volna rá, amit Michelangelo sértődötten utasított vissza. Mindeme fejleményekben nem hangsúlyozhatjuk eléggé az udvari intrikusok szerepét! A Vatikán kapui csak 1520, Raffaello halála után nyíltak meg ismét Michelangelo előtt, és az 1523-ban trónra lépő VII. Kelemen pápa elhalmozta megbízásokkal, mint például X. Leó és az ő, VII. Kelemen síremléke stb. Ekkoriban kezdődött a per a soha el nem készülő II. Gyula-síremlék miatt, és amikor Michelangelo arra kérte a pápát, mentse fel egy időre egyéb feladatai alól, hogy végre pontot tehessen e régi megbízás végére, Őszentsége kerek perec nemet mondott, megparancsolta, hogy tessék mindent elvégezni (és jobban beosztani az időnket).
      Michelangelónak a későbbiek során is alkalmazkodni kellett a pápánként változó széljáráshoz. A humanizmust elutasító és az inkvizíciót megerősítő IV. Pál pápa alatt például megvádolták azzal, hogy lutheránus, de szerencsére IV. Pál időben elhunyt, az őt követő, botrányos fényűzéséről híres IV. Pius pedig ismét sok megrendelést biztosított. Így csordogáltak az évtizedek, évszázadok a napfényes Itáliában, közben pedig egyre születtek és gyűltek a műalkotások az életrevaló, ügyesen lavírozó művészek keze alól.

Forrás:
  • George Bull: Michelangelo. A Biography. Penguin Books, 1995.
  • a képek forrása: wikipedia.org

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése