Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében - / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap - / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2016. november 7., hétfő

A járt útról a járatlanra

Azzal kezdődött, hogy pisilnünk kellett. Ránk jött a szükség – egyszerre, rám és a fiúra, aki száz százalék, hogy a nagy Ő – a lisszaboni hajóállomáson, ahonnan a Transtejo fut ki, a hajó, ami a tömegközlekedés részeként cirkál oda-vissza a Tejo folyó két partja, Lisszabon és Almada között. Nem volt mit tenni; ha lekéssük a hajót, hát le; óránként kétszer-háromszor jár, lesz másik. Lefordultunk a hajóállomás melletti vendéglátóegység felé – amolyan civilizált, restijellegű létesítmény.

Mielőtt igénybe vennénk a mellékhelyiséget, illenék fogyasztani. Odaálltunk a pulthoz; mellettünk éppen hajóskapitányok itták a felest. Valami vörös, likőrnek tűnő italt. Mint lélekerősítőt az indulás előtt; bár ha ők viszik a Transtejot, az legfeljebb negyed órás fuvar, nem túl strapás. Vegyültünk, legalábbis próbáltunk. Felénk fordult a pult mögül a kiszolgáló, a felesekre mutattunk, hogy mi is olyat kérnénk. Erre a hölgy nem abból az üvegből töltött, amiből a hajóskapitányoknak, hanem elővett egy másikat, cirádásabb címkéjűt, flancosabbnak tűnőt, és abból. Szóvá is tették a hajóskapitányok, pontosabban szóvá tettek valamit, kisebb perpatvar kezdődött, de nem értettük az okát. Hallgattuk; hallgatóztunk volna kíváncsian, ha értjük a portugált. Miután a kapitányok odébbálltak, csak megkérdeztük angolul, mi volt a szóváltás oka; a kiszolgáló annyit árult el, hogy azt kifogásolták, nem olyan ízű volt a likőr, mint szokott. Minket nem érintett a dolog; amit nekünk öntöttek, ízlett, és a mellékhelyiség is korrekt volt.

Snitt.

A Transtejo tömve volt hozzánk hasonló kirándulókkal, akik a szürke időben a szürke folyón mosolyogva figyelték az előttük elnyúló vörös hidat, a színes legóépületekkel kirakott lisszaboni partot, és fél szemükkel a békés Almada felé kacsintottak. A Transtejo hajót bérlettel külön térítés nélkül lehet igénybe venni, egyébként 3 eurót kóstál egy út – a díjszabás baráti, hisz a Tejo-hajó arra szolgál, hogy tehermentesítse a két part közt átívelő Április 25. híd közlekedését, az úttest és a vonat zsúfoltságát. A Transtejon kívül még komppal is megközelíthető a túlpart (és onnan Lisszabon), a térkép szerint egymástól kis távolságra találhatók a kompkikötők.

 Szürke napra virradtunk Lisszabonban

Almadában a kikötő környékén sok turista kószál, és sok a feléjük kacsintgató, kockás terítős étterem; halszag terjeng, száll a füst a sütödékből. Ötpercnyi séta, és elmaradt mögöttünk a többi kiránduló.

Almada kellemes hangulatú, csendes kisváros, ahol jól megférnek egymás mellett a csempézett falú, patinás épületek, a modern társasházak (némelyikük szintén csempével díszített) és az omladozó, magukra hagyott régi házak. Akad itt a dombon vármaradvány is; néhány lépcső, és már fel is értünk (újabb szép kilátás a hídra és a Tejo-torkolatra, ami olyan szélesen terül szét, hogy könnyen összetéveszthető az óceánnal, de még nem az). Ahogy caplattunk a várhoz felfelé, az egyik ház ablaka felé fordulva, épp mellettünk, egy idős hölgy arcába botlottunk, amint bent a szobában támasztotta a párkányt és szemlélődött, figyelte a jövés-menést; összerezzentünk, mint a betolakodók; már nem emlékszem, hogy zavarunkban mi köszöntünk rá, vagy ő miránk, „boa tarde!”.

Elhagyatott ház Almada belvárosában

A főtéren kedélyes kávézók és éttermek, többükbe benéztünk, válogatva, hol költsük el az ebédet; a vendéglátóhelyek falán legalább egy kisebb festmény ábrázolja a főtér templomát, de az igazi dicsőség – és, gondolom, a „legnagyobb lokálpatrióta” kitüntetés – csakis nagyméretű csempeképpel vívható ki, amely a városka főterének minden szépségét megörökíti, miként a megrendelő lángoló érzelmeit is szülővárosa iránt. Az egyik étteremben a helyiek olívaolajban tocsogó tőkehalat ettek – rövidesen köztük ettünk mi is.

Majd' elfeledtem: Almadának azon a pontján, ahonnan a legszebb kilátás nyílik az Április. 25. hídra, kitárt karú Krisztus-szobor áll egy égbe nyúlóan magas, kaput formázó talapzaton; nem véletlenül idézi fel a Rio de Janeiró-i Megváltó Krisztus szobrát: bevallottan arról koppintották, pontosabban Salazar, a diktátor, akinek Rio de Janeiróba tett útja során gusztusa támadt az ottanihoz hasonlót emelni Portugáliában is. A Krisztus Király szobor Almada városának büszkesége; bár élek a gyanúval, hogy azért fordulnak be a mellette levő parkolóba egymás után a turistabuszok, mert különösen szép fotók készíthetők innen Lisszabonról, a Tejoról, a vöröslő hídról és főleg magunkról, amint az előtérben szélesen mosolygunk.

 Csak azért szúrtam be ezt a fotót, hogy legyen mi megtörje a hosszú szövegfolyamot...

Snitt.

– Ne a Transtejoval menjünk vissza, jár a közelben komp is – mondta a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő. Ráálltam. Letértünk a járt útról, és tettünk egy vargabetűt. S ennek köszönhetem, hogy láttam valamit az igazi Portugáliából.

Elindultunk; követtük a Google térképet; kisvárosi utcákon tekeregtünk Almadában. A három-négy emeletes, modern lakóházakkal szemben omlásnak indult régi épületek haldokoltak – mintha gazdátlanok lettek volna. A vakolatuk lepergett már, ajtó- és ablakréseikből fűcsomók bukkantak elő; már ha volt ajtajuk és ablakuk egyáltalán. Elhagyott házak mindenhol akadnak, nemcsak a külvárosban: Almadában a főtér mellett, a sétányon is. Nincsenek kivételezett helyek. Portugáliában nyilvánvalóvá válik, hogy az elmúlás az élet része.

A város szélén felújított, színesre vakolt, sokemeletes házakból álló lakótelepen haladtunk át; egy tábla tudósított, hogy uniós forrásokból történtek itt a fejlesztések; széles a választék Portugáliában is, hova lehet pumpálni az EU-s támogatásokat. A játszótéren gyerekek, egy árnyékos sarokban felnőttek gyülekeztek, valahol a közelben zenét bömböltettek. Mintha a helyet belengte volna a szombat esti bulira készülődés hangulata. Elhagytuk a lakótelepet, gyógyászati komplexum következett, kardiológiai központ, egyetem, egészségügyi intézmények, modern üvegfalak, tágas ablakok, csend – a rendelés alighanem szünetelt.

Közben estébe fordult a nap íve; a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő bátorított, hogy a megfelelő irányba haladunk. A kíváncsisággal együtt jár a lehetőség, hogy eltévedünk – tudom. Virágos réten birkák legeltek ráérősen.

Egy útbaeső falu – öreg és fiatal házak sormintája

Egy faluba értünk, az út mentén nagyra nőtt kaktuszok és vastag aloe verák. Egy-egy gazdátlanul maradt ház ékelődik a színesre vakolt családi házak közé – az előbbiből dús vadvirágcsomók hajolnak ki, az utóbbiból gyerekek. Lejtős út visz lefelé; festői a látkép, a falu, az esti rezzenetlenség; a nagy Ő biztat, ez már a célegyenes. Hiszem is, nem is; számít is, meg nem is. Örülök, hogy ott járunk, ahol; ebben a faluban, ahol senki nincs az utcán, és csak a semmi van; s hogy most ez lehet a minden.

Imhol látszik a kompkikötő és a vízpart; a nap ezüstpászmákat szór a vízre. Jegyet váltottunk; az állomáson a Porto Brandão nevet olvastam. A visszaút Lisszabon Belém városrészébe 1,5 eurót kóstált. A kompon a helyiek a korlátnak dőlve nézték, ahogy a Tejo folyó a lemenő nap fényében eléri az óceánt; köztük néztük mi is, egyedüli külföldiekként.

 Arrafelé az óceán...

2 megjegyzés:

  1. Amikor nálad Portugáliáról olvasok, tudom, hogy szertni fogom, ha látom.
    Kellemes vargabetűt tettem nálad, megint jártam Lissszabonban, Szlovéniában, főleg vissza az időben. :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, az ember valahogy egyszerre utazik térben és időben :)

      Törlés