Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében - / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap - / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2017. március 15., szerda

A portugál armada egyhetes pihenője, ami utólag nagy jelentőséget nyert

Az óceán már a partról szemlélve is lenyűgöző – akár ezüstösen kacsint össze a szürke felhőkkel, akár fénylő, telt kék színben a napfénnyel, a rendíthetetlen, fölénk kerekedő és uralom alá nem hajtható erőt testesíti meg. S a part menti sziklákon állva – hiába tépáz elképesztő erővel a szél – ez az erő biztonságos távolban van tőlünk, mintha egy védelmet adó bástyáról kémlelnénk. Ám nem így azok, akik hajóval vágnak neki, pláne vágtak, bő 500 éve, az ismeretlennek, a „ki tudja, hol lyukadunk ki” félelmetes és bizsergető érzésének.

Sokat gondolkodom mostanában a földrajzi felfedezőkön. Azokon is, akiknek fennmaradt a neve, például mert parancsnokai voltak az expedíciós flotta valamelyik hajójának, és azokon is, akik talán már az első hetekben elenyésztek a matróz mesterség foglalkozási ártalmainak köszönhetően. Eszembe jut, micsoda kalandorvér hajthatta őket, az újdonság és kiszámíthatatlanság szirénes húzóereje; nyilván a becsvágy is, a nagy remények, főleg ha úgy érezték, ahhoz képest, amennyijük van, csak nyerhetnek az úton. Talán úgy érezték, előttük az úttörés (és áttörés) soha vissza nem térő alkalma, hírnökei lesznek egy új világnak (mint mostanság a startupperek, bár ők inkább megálmodói). Gondolom, az ő hátuk mögött is állt egy asszony, aki összecsapta a tenyerét: „Atyaég, ugye nem gondolod komolyan, hát itt van vetett ágyad, biztos betevőd! Csak nem akarsz kihajózni?!” (A „kihajózás” a jelenkorban szabadon behelyettesíthető vállalkozásalapítással, backpackinggel, freelancer életmóddal stb.)

A második portugál armada az 1500-ban tett expedícióban –
ábrázolás a
Livro de Lisuarte de Abreu könyvből
(csak imádkozhatott az ember, hogy valamelyik szerencsés hajón legyen...)
forrás: Wikipedia.org

A zseniális Yuval Noah Harari érdekes adalékkal szolgál a földrajzi felfedezések mögötti motivációhoz Sapiens című könyvében: ahhoz, hogy a felfedezések olyan távolságokra és olyan óriási kampányokban történjenek, amekkorákra és amilyenekben történtek, először is annak felismerése kellett az európaiak részéről, hogy nem tudnak mindent. Hogy fehér foltok vannak a térképen. Pontosabban a felismerés, miszerint itten még fehér foltok vannak, csak az után következett be, hogy Kolumbusz nekiütközött egy földdarabnak, amiről azt hitte, India, pedig nem, de erre csak Amerigo Vespucci jött rá. S ekkor kaptak löketet Európa tengeri nemzetei, hogy te jó ég, a világ tele van kiaknázatlan lehetőségekkel! Európán, Afrikán és Ázsián kívül elképesztő távok léteznek még, amikről a Biblia mit sem tud (ami elég furcsa, miért nem szólt erről az Úr?), és ha már így, akkor ne hagyjuk ezeket parlagon heverni. (Ugyan a kiaknázás elég tőkeigényes, mert hát ilyen felfedező flottákat felszerelni csak a király meg egy-két nagy vagyonú nemes tudott – de volt annyi pénzember, amennyi kellett.) S az a felismerés, hogy fehér foltok vannak a térképen, s jó lenne ezeket kitölteni, már a modern ember fejéből pattantak ki – annak az embertípusnak a fejéből, aki a felvilágosodás során letaszította az Urat a piedesztálról (hát hogy képzelte, hogy nem szólt a Bibliában a többi földrészről?), a tudásbeli hiányosságok pótlására kidolgozta a tudományos módszertant, és a rengeteg kísérletezéssel egészen a Holdig jutott (hja, a konkvisztádor szellem csillapíthatatlan).


De előbb még az arany volt. Még nem esett le senkinek a tantusz, hogy korszakalkotó felfedezés zajlott le, és hogy nyomás, feltérképezni mindent!, amikor már végigsöpört a hír, hogy rengeteget lehet kaszálni odaát. S a portugálok sem maradhattak le a spanyolok mögött, a kereskedelmi bummban való részvétel mindenkinek jár. I. Mánuel portugál király 1500 környékén felszerelt és India felé küldött több flottát, amik ugyan többnyire viharvert állapotban érkeztek vissza, de bőven megrakodva áruval ahhoz, hogy összességében az egeket verje a profit. A második flotta olyan szerencsés útvonalon járt India felé tartva, hogy „felfedezte” Brazíliát. Végül is útba esett. A szóban forgó flotta élén Pedro Álvares Cabral állt, akinek 13 hajó, valamint összesen 1500 ember tartozott a keze alá. A rakomány részét képezték drága ajándékok, és a parancsnok titkos fiókjaiban diplomáciai levelek várták a kézbesítést – ezekkel kívántak a portugálok jó benyomást tenni a keleti hatalmasságokra, és lehetőleg facilitálni előnyös kereskedelmi szerződések létrejöttét (ez sajnos nem jött össze, helyette később komoly háborúba bonyolódtak Indiában).


Pedro Álvares Cabral
forrás: Wikipedia.org

Brazília nem volt tervben. Mondhatni, csak úgy megtörtént. Igaz, egyes források szerint a portugálok szerettek volna lehasítani maguknak valami földdarabot abból a területből, ahol a spanyolok már cirkáltak egy ideje – de ebben nem lehetünk biztosak.

Ha hihetünk ez enciklopédiának, 1500. április 21-én, a Cascaisból való kihajózás után 44 nappal szárazföldet észlel a Cabral vezette flotta. A lassú előrehaladás során egyre határozottabb körvonalat ölt egy domb, mígnem április 23-án elérik a mai Frade folyót. Nincsenek egyedül: a parton egy csapat helybéli figyel, a tupiniquim népcsoport tagjai. A felfedezők egy kis csoportja, Nicolau Coelho vezetésével, partra evez egy csónakban. Coelho elcseréli a maga sisakját egy tollas fejdíszért az egyik helybélivel, de a torkolatnál túl erős a hullámverés ahhoz, hogy a portugálok kikössenek és komolyabb diskurzusba kezdjenek (legalábbis hevenyészett jelnyelven, nyilván).

Április 23–24-én a portugál armada 45 km-t hajózik északnak erős szélben. Egy Lopes nevű kapitány felderítőútra indul egy csónakban; észrevesz egy bennszülött kenut, foglyul is ejt két bennszülöttet, és a hajóra viszi őket. Vélhetően nemcsak a nyelvi akadályok miatt marad el a nagy összeölelkezés a látogatók és a helybéliek között, de annyira azért nem véres a szitu – a bennszülötteket welcome drinkkel kínálják, pontosabban mézzel és süteménnyel, amit fújolva kiköpnek, és döbbent szemekkel nézik a fedélzeten járkáló csirkéket. A cultural (és ecological) exchange röpke epizódja.

Az első szentmise Brazíliában. Victor Meirelles alkotása
forrás: Wikipedia.org

Április 25-én végre partra száll Nicolau Coelho és Bartolomeu Dias a két bennszülött kíséretében. A parton már gyülekeznek a délceg tupiniquim férfiak, fegyverben, de két társuk intésére leengedik az íjaikat, és a csata elmarad. A portugálok békében vizet vehetnek (ilyen materiális okok miatt voltak fontosak ezek a szárazföldi kikötések, amikből később kinőtt a gyarmatbirodalom). Április 26-án Henrique Soares ferences rendi atya misét celebrál a szárazföldön, 200 nyakát nyújtogató tupiniquim kíváncsi pillantásától kísérve. Az elkövetkező napokban a portugálok egyre többet érintkeznek a bennszülöttekkel, és számos kereskedelmi ügylet megköttetik, portugál részről vasszögek, feszületek és ruhaanyagok kerülnek elcserélésre helyi amulettekért, lándzsákért, majmokért és papagájokért. Május 1-jén Cabral kiadja a parancsot az Afrika déli csücske, majd keleti partja mentén Indiába történő továbbhajózás előkészületeinek megkezdésére.


Ennyi volt. Farkasszemet nézés, majd mutogatással lebonyolított cserekereskedelem. Néhány napnyi elidőzés egy nagy földdarab szélén. S mégis, az eredője volt nagyerejű folyamatoknak, amelyek során egyre nagyobb kolóniák jöttek létre a földdarab part menti, majd belső területein, s amelynek következtében az eredetileg népes tupiniquim törzsből mára valamivel több mint 2000-en élnek, s a megmaradtak is elfeledték már eredeti anyanyelvüket, és csak a portugált beszélik.

S ez a röpke állomásozás, habár a történelemírás utólag kiemelt fontosságot tulajdonít neki, csak egy volt a sok hasonló közül, amelyek a fehér hézagok kitöltésére, megrajzolására szolgáltak.

E terjeszkedés nyomán nyíltak a kereskedelmi utak, ömlött az áru és dőlt a lé, I. Mánuel pedig a többletbevételt flancos épületekre költötte. A mánuelita stílusban emelt építményekről fürtökben lógnak az egzotikus formájú épületszobrok, furcsa termések és virágok lenyomatai, amelyek távoli vidékek hírét hozták el a portugál népnek, és harsogva hirdették, hogy az európai kontinens szélén beköszöntött az aranykor (e stílus egyik gyöngyszeméről, a Belém-toronyról már volt szó a blogon).

A mánuelita stílusban épült Szent Jeromos-kolostor Lisszabonban

Ám az aranyáramlat nem tartott soká. (Harari könyvében szó esik arról is, hogy a felfedezéseket követő gyarmatosítást miért a hollandok, majd a britek vitték már-már művészi szintre, és az ibériai népek csillaga miért áldozott le oly hamar. Ezt most nem részletezem; a történetben szerepet játszik az állam eladósodása, az abszolutista uralkodói rendszer, továbbá a fékek és ellensúlyok hiánya.) Gigaprojektek tető alá hozása szempontjából annyira gyorsan apadtak el a források, hogy egy mánuelita stílusú, grandiózus kolostorról például lemaradt a tetőzet, mert nem volt miből befejezni (volt szerencsém fotót látni róla, de sajnos a nevére nem emlékszem). A hajó jött és ment, mindenféle értelemben.


Bizonyos szempontból a felfedező hajók utasai szerencsés korba születtek, azt hiszem (nyilván nem az odaátról idehurcolt bennszülöttekre gondolok itt); talán maguk nem voltak szerencsések, de a kor szerencsés volt. Szerencsés, mert az a kor volt, amelyen átsöpört a prosperálás reménye, és nem az a kor, amelyben a dugába dőlt remények kudarcát kell feldolgozni (mint amilyen a mostani). Azért is, mert adódtak új életpályamodellek („fogom magam, és felcsapok felfedezőnek”); és mert létezett „ismeretlen”, amibe beleborzonghatott az ember (a posztmodern filozófia azóta kiírta az ismeretleneket az egyenletből). (Oké, bevallom, kétszer is meggondolnám, hogy elcserélném-e a mostani összkomfortot egy kabinért egy felfedező hajón, szóval nem vagyok az irreális nosztalgia híve.)

Nekünk marad, hogy odaálljunk a sziklára az óceán partján – bármelyik oldalán.


Távolodó sziklák az európai kontinens legnyugatibb pontjánál,
a Cabo da Rocánál Portugáliában

A bejegyzéshez felhasznált források:

2017. január 20., péntek

Óceán


Hoppá, most döbbenek rá, hogy az óceánhoz még nem sikerült megérkezni… eljutottunk a lisszaboni Rossio pályaudvartól Sintráig, ahol megcsodáltuk a tündérmesékbe illően színes és kupolás kastélyokat, ám aztán letértünk megkezdett utunkról, és másfelé kanyarodtunk. Térjünk vissza hát Sintrába, és folytassuk a megkezdett utat, egy tömött buszon, ami az óceán felé tart, pontosabban a Cabo da Rocához (Szikla-fokhoz), az európai szárazföld legnyugatibb pontjához.

A busz zsúfolásig megtelt kirándulókkal, akik jellemzően Cascaisba, az óceánparti üdülővárosba akartak eljutni Sintrából. Dimbes-dombos vidéken kanyargott az út, a domboldalakon villák, házak bukkantak fel, mandulafenyők terpesztették szét lombkoronájukat – rokon lélek ez a vidék az olasz tájjal. Egyre nyugatabbra és nyugatabbra haladtunk a busszal, kis falvakon hajtottunk át, szinte a szárazföld peremén (vajon milyen érzés lehet a kontinens végén élni, buja növényeket nevelni egy szép családi ház teraszán, kilátással az óceánra?). Vajon nem hagytuk még el a Cabo da Rocát? – a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő aggódott kissé, idegesen nyújtogatta a nyakát, ez már annyira a széle, hogy itt kell lennie, biztos ez a falu. Megnyomta a jelzőgombot, megállt a busz, és mielőtt átverekedtük volna magunkat a tömegen (a busz közepén voltunk), a biztonság kedvéért odakiáltottunk a sofőrnek, hogy ez-e a Cabo da Roca. No, no. Ment tovább a busz, körülöttem egy olasz család ült, és éppen annyira értek olaszul, hogy kihámozzam a mellettem ülő nő telefonálásából, hogy épp kelletlenül válaszol az anyjának, „igen, mindenkivel minden rendben, mindenki jól érzi magát a nyaraláson, a gyerekek főleg” (az olasz anyukák és nagymamák pont olyan aggodalmaskodók lehetnek, mint a magyarok…). Közben továbbra is nyugatnak tartottunk, holott már elképzelni sem lehetett, hogy van ennél nyugatabbra, a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő egyre idegesebben tekintgetett körbe, de szerencsére valaki megszánt minket, és szólt, hogy most jön mindjárt a Cabo da Roca. Jeleztünk, a busz nemsokára fékezett az út szélén egy megállóban. Az óceán nem látszott, csak érezhető volt a jelenléte.
– Is this Cabo da Roca?
– No, no.
Kicsit elpirultunk, a busz ajtaja becsukódott, mentünk tovább. Végül is az interneten a fotókon egy piros világítótornyot láttam, biztos felismerjük róla… S valóban, elénk magasodott a vörös torony, a busz bekanyarodott egy isten háta mögötti helyre, eltéveszthetetlen volt: ez tényleg a kontinens vége…
– This is Cabo da Roca! – kiáltott fel jó hangosan a sofőr a félreértések elkerülése végett, mi ketten – a többi utas jó szándékú nevetésétől kísérve – lekászálódtunk a buszról, és elénk tárult. Végre.

Felhős ég fogadott, fénypászmákkal gyéren teleszórt, kékesszürke, felfoghatatlan víztömeg, és erős szél. Tekintélyes sziklák magasodtak a víztömeg fölé, vadul csapkodta őket a habos víz; minket meg a szél cibált; sirályok vitorláztak a széláramlatokon fel és le. Parányi pontok voltunk csupán, mi és a turistabuszokkal érkező kirándulócsoportok, de különösen a szikla szélén szelfiző szőke lány, a természet gigászi játszóterén.



Apró vitorlás remeg a víztömegen

Keresztülverekedte magát a nap a felhőkön, szétkergette őket, pár perc leforgása alatt kitisztult az ég, szétömlött a fény nyugaton, és azúr színűvé festette az imént még kékesszürke víztömeget, végigterült a sziklákat beborító réten, a furcsa növényeken, amelyek levelei aloe verára emlékeztettek, virágaik sárga és rózsaszín árnyalatokban tarkították az élénkzöld dombokat (hogy miféle növény, nem jöttünk rá).
Aztán járkáltunk a sziklákon (nem mentünk annyira a szélére, mint néhányan). Üldögéltünk. Szemlélődtünk, mint a lisszaboni macskák. Hordozott a szikla, megrettentett a víztömeg. Tartalmaztak minket.

Az európai szárazföld legnyugatibb kiszögellése

Hogy milyen volt számomra az óceán? Felfoghatatlan. Végeláthatatlan. (Beláthatatlan a Földközi-tenger is, ám mégis tudni, hol van vége. Az óceánnak tulajdonképp sehol sincs; csak az emberek címkézték fel.) Hív, de még nem tudom, mire. Egyszerre invitál romantikus naplementenézésre, gyönyörködni abban, ahogy a bevörösödő napkorong beleolvad a végeláthatatlan vízhalomba; és arra, hogy belevessem magam, minden mást elvetve magamtól. Megborzongató; a sejtmagjaim közepéből indul a borzongáshullám.

A természet gigászi játszótere

Aztán elindultunk (az élet már csak ilyen banális); folytattuk utunkat Cascaison át Lisszabonba, elhúztunk az Április 25. híd alatt, Arroios, „a lisszaboni Nyolcker” felé tartva, ahol a szállásunk volt. Nem lehet a végtelenségig nyújtani a nagy pillanatokat; még azokat sem. Kár, hogy nem hoztunk egy üveg bort – mondtam; ki tudja, talán csak húsz év múlva járunk erre megint; vagy soha többet.

 A vörös torony és a megfejthetetlen fajtájú virágok


2017. január 19., csütörtök

Sirályok


 Fénypászmák közül kibukkanó sirály
(a görögországi Thassos szigete felé tartó kompról fotózva)

Tengermenti és óceánparti vidékeken óhatatlanul tanújává válunk a sirályok mindennapjainak. A napi kávénkat szürcsölve a teraszon nemcsak az emberek jövés-menését szemlélhetjük, hanem a sirályokét is. Ahogy megjelennek egy romos, elhagyatott házban, alaposan körbejárják, hol ennél az ablaknál, hol annál az erkélynél bukkannak fel, feltérképezik, talán hogy akad-e ott étel, vagy alkalmas otthonként szolgálhat-e felnevelni a következő sirálygenerációt.
Miközben a vízben vagy a vízparton elmerülünk a hullámok határtalanságában (a testünkkel vagy a szemünkkel), ornitológiai megfigyeléseket teszünk a sirályok ebédszerző körútjairól. Ami számunkra pancsolás, lebegés, vagy épp a belső béke kifejeződése, az számukra gürcölés a betevőért.
Szeles partokon, magas sziklán állva rájövünk, hogy a sirályok is kedvelik a kényelmet, és kerülik a felesleges energiabefektetést: a szél erejével lifteznek fel és le, kitárt szárnnyal ráfekszenek a széláramlatra, és utaznak messze, elfelé... Ki tudja, talán óvatlanul egy ragadozó karmaiba.
A sirályoknak ugyanúgy rutinjaik, életciklusaik vannak, mint nekünk. És sorsuk is van, alighanem.

2017. január 16., hétfő

Paradicsom

    
Giorgio de Chirico: Piazza d'Italia

Toscana az idővel olyanná vált számomra, mint egy álomkép. Fel tudom idézni a színeket, az illatokat, a fényt, és táplálnak ezek a jelenetek. S ezzel nem vagyok egyedül... Alighanem a több tízezer turista, aki a toscanai dombokat, a kővárosok utcáit rója, és elragadtatott élménybeszámolókat ír blogokra, úti magazinokba és útikönyvekbe, hasonlóan érez.

Amikor megvettem a repülőjegyet a "szomszéd városba", nemcsak egy fizikai helyszínre vettem jegyet, hanem egy mitikus helyre is, amelyet behálóznak a Toscanával, az olasz vidékkel kapcsolatos asszociációk, az előttem itt járók benyomásai, amelyekkel festményeken és regényekben találkoztam. Az élmények rengetegébe vettem jegyet, amelynek hívószava: Itália. Amikor érvényesítették a beszállókártyámat, a tiszta fény vidéke és a szépség hőforrásai felé lépkedtem.

Minden lépéssel eltávolodtam attól a fizikai helytől, ahol a hétköznapjaimat élem. Eltávolodtam a hétöznapok érzésétől... az esős ősztől vagy épp a téli fagytól (épp hol jár az év kereke), az utcákon és utakon siető, nyűgös és dühös emberektől, a napi bosszúságoktól. Arra, hogy éreztem magam Toscanában, vajmi kevés hatással bírt az, hogy történetesen Firenze tele volt egymás lábán taposó turistákkal, vagy ott is értek bosszúságok, például hogy késett a vonat. Mert, valahol mélyen, semmi sem rendíthetett meg abban a meggyőződésemben, hogy én most a Dél magasztos, ragyogó (varázslatos, festői stb.) paradicsomában járok. S ennek a hitnek és érzéshalmaznak a forrása én magam voltam, nem az olasz táj – és vagyok azóta is.

2016. december 28., szerda

Mit néznek olyan elmerülten a lisszaboni macskák?

Talán a végtelent…

Kerítés tetején, ablakpárkányon, lépcsőfordulóban, elhagyatott házakból kinövő fűcsomókban… Rezzenetlen egykedvűséggel ülnek vagy hevernek, szemükkel nem is előre vagy oldalra tekintenek, inkább egyszerre minden irányba… Tanyáznak. Vannak. Részei a portugáliai tájnak.

 Nem csak engem bűvöltek el a színes lisszaboni dombok...

A portugáltanárom egyik órán azzal viccelődött, hogy az egyik tanítványa nagy macskakedvelő, tart is otthon vagy öt cicát. És ha ő megérkezik hozzá, és elkezdődik a portugál karattyolás, hát mind odagyűlnek köré, csak figyelnek, figyelnek… Mert a portugál nyelv valamelyest úgy hangzik, mint a macskadal. Sok a nyávogósan ejtett „m”. Komolyan. Akkor kezdett javulni a kiejtésem (egy csöppet), amikor nyávogósra vettem a beszédet. (Egyes nyelveknél felfedezhető ilyen furcsa-vicces karakterisztikum. A dán például bokákolósan hangzik. Ez vicc is, meg nem is.)

Talán a macskák a portugál nyelvhez vonzódnak ösztönösen Portugáliában, és ami számomra nyugodt merengésnek tűnik, az a macskák élményvilágában valójában fülhegyezés és a portugál beszéd zenéjének élvezete.

 Mimikri – macskák ejtőznek egy romos házban

Mindenesetre ahogy ráérősen nézelődnek, ránk emelve nagy szemüket, miközben elhaladunk előttük, a türelem bölcsességét vélem felfedezni bennük. Felesleges moccanniuk, mert az élet úgyis arra jár. Elhozza eléjük ezer részletét, arcát, változását, történetét. Tanúk; jelen vannak, de nem vesznek részt.

2016. december 15., csütörtök

Csodavárás

Toscanában igazán gazdagon mérik az egy városra, pardon, városrészre jutó díszes templomokat, grandiózus dómokat, katedrálisokat. Ahogy Pisában csodáltam a tágas, füves téren álló dómót, a keresztelőkápolnát és a ferde tornyot, majd Firenzében csillogó szemmekkel sétáltam a lakóházak közé szorított, ám a pisainál nem kevésbé méretes szakrális épületegyüttes körül (a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő csak poénkodva jegyezte meg, "Nicsak, megint micsoda objektumok"), elmerengtem azon, hogy a késő középkor, kora renenszánsz embere micsoda várakozással, lelkesedéssel, kíváncsisággal sétálhatta körül az épülőfélben levő, már akkor a város jelképévé váló központot.

A legjobb selfie nyomában a pisai dóm előtt

Megszületett az illető Pisában vagy Firenzében, és talán első emlékei közt szerepelt az, hogy festett a remek épület, amikor háromévesen körültotyogta, és mekkora változások történtek, mennyit haladt előre a munka, mire néhány évtizeddel később élete alkonyához ért. Talán gyakran felidézte magában, milyen volt a dóm, mennyi híja volt, mikor utoljára arra vitt az útja, mondjuk a piacra menet. S látta ugyan, hogy a végét ő már nem éri meg (hisz az ilyen gigaprojektek megvalósítása több mint száz évbe telt rendszerint), sőt, az is kétséges, akad-e egyáltalán építész, aki ekkora teret kupolával vagy bármi módon befed (ez a kérdés a firenzei dóm esetében merült fel), de talán halad annyit előre a világ, a mesterek tudása, leleményessége, hogy a gyerekei meglátják, hogy Isten dicsőségének eme földi megnyilvánulása teljes pompájában, befejezve áll. Vagy hősünk talán a vidéki Toscanában élt, távolabb Firenze metropoliszától, egy kisebb városban. Időről időre a nagyvárosban akadt dolga, és mindig úgy intézte, hogy látogatása során útba ejthesse a készülő remekművet, és listázta magában, mennyit haladt előre a megvalósítás. S otthon is kíváncsian leste a híreket ismerőseitől, mi hír a dómról, beszélnek-e arról, hogy nemsokára az utolsó tégla, az utolsó szobor is a helyére kerül? Feszengve aggódott ő is, hogy ne adj' isten előbb szólítja magához az Úr, mint hogy megláthatná ezt a csodát. Nemhiába keresztelték a Campe dei Miracoli, azaz Csodák tere névre azt a tágas füves teret Pisában – a kor embere számára szinte felért egy csodavárással, ahogy évről évre több látszott a gigantikus, díszes objektumok szépségéből.

Mintha egy parkban üldögélnének-sétálgatnának az emberek,
nem pedig a pisai dómban

Ma meg... ha egy évig nem járok egy korábban jól ismert városnegyedben, ismét arra kanyarodva azt látom, épületek nőttek ki ott gombamódra. Többnyire magas, meglepő geometriájú üvegpaloták, talán nem az örökkévalóságnak, de bizonyosan reprezentatív igénnyel a jelenkor számára. A csoda – elmarad. Igaz, ma már a csoda Firenzében és Pisában is kisebb, ahogy turistatársaim gyűrűjében sétálom körbe a díszes "objektumokat". Nemhiába emlékeztet sok nagy gondolkodó, hogy a célhoz vezető út izgalmasabb, mint maga a beteljesülés.

 A firenzei dóm egyszerűen nem fért bele a képbe...

Snitt.

Vajon modern emberként átélhetem-e még a csodavárást? Láthatom-e, ahogy a szemem előtt megvalósul egy különleges építmény, ami fizikai valójában képes tükrözni a transzcendenciát? Igen. Barcelonában még pár évig, évtizedig épül a Sagrada Família, immár 1883 óta rendületlenül zajlik a gyönyörű terv aprólékos részleteinek formába öntése. S ma Barcelona repülővel nincs messzebb Budapesttől, mint Firenze metropolisza a toszkán kisvárosoktól a reneszánsz korában. Szinte a szomszéd város. Ha párévente arra visz az utunk, csillogó szemekkel járhatjuk körbe, vagy be is térhetünk, ha sikerül jegyet vennünk, befurakodva a turistahad közé, hogy mi minden készült el legutóbbi ittlétünk óta. Hány újabb alma-, citrom- és egyéb gyümölcsforma került fel a templomtornyokra, követve Gaudí és a modernizmus játékos szellemét? Vajon hogyan fog elférni ez a grandiózus építmény a téren – tényleg le kell bontani néhány házat, hogy a főkapuzat beférjen, ahogy a városi legendák állítják? Piszkálhat belülről sok-sok kérdés, hiszen nem látjuk a jövőt, még nincs itt a finis, amikor minden letisztul és eléri végleges formáját. Még vár ránk száz és száz meglepetés.

Csak semmi retusálás – az épülőfélben lévő Sagrada Família néhány évvel ezelőtti állapota
 

2016. december 4., vasárnap

Arroios

A portugáliai utazás során esténként, a kirándulások, így az Almada környékén tett vargabetű után az Arroios negyedbe tértünk vissza, Lisszabon egy a belvároshoz közeli kerületébe, ahol a szállásunk volt. A szállásokat kínáló weboldal azzal a szlogennel hirdette a kis arroiosi hotelt, hogy „foglaljon szállást Lisszabon új üzleti negyedébe”. Ehhez képest megérkezésünk estéjén azt az igen zavarbaejtő élményt éltem át, hogy sikerült szállást foglalni a lisszaboni Nyolckerbe. A talponállóban, ahol az első estén bedobtunk egy szendvicset vacsorára, zavartan pillantgattam körbe, diszkréten fürkészve a ráncos arcokat és megfáradt tekinteteket, a görnyedt vállakat, az öltözékeket, amelyek nem voltak jobb szabásúak azoknál, amiket pl. a budapesti Nyolckerben lehet látni.

Bevallom, megszeppentem. Hova kerültem…? Csak ki ne raboljanak az első sarkon… (Lisszabon kapcsán egyre-másra figyelmeztetésekbe botlottam a zsebeseket illetően.) Ám mivel korábban 3 évig éltem ama bizonyos budapesti Nyolcker különböző részein különböző albérletekben, pár óra múlva megleltem a stabilitásom az Arroios negyedben is. Arroiosban is szakasztott olyan idős nénik cipelték a szatyraikat, és ugyanazt a nyomorúságot láttam az emberek szemében, mint „a Nyolcban”. Igaz, nem úgy festettek a járókelők, mintha egy divatlapból húzták volna őket elő, és láthatóan többször kirándultak már az élet nyomasztó oldalára – de ugyanúgy emberek, mint bárki más, mint én magam, aki szintén kirándultam már az élet nyomasztóbb oldalára és nem követem a divatot sem. S talán rólam sem az üde középosztálybeli lét jut eszébe egy ismeretlennek.

Arroiosi pillanat

Díszcsempével kirakott régi házak, fehér utcakő, sok-sok kávézó és étterem – Arroios ugyanúgy fest, mint Lisszabon belvárosi részei, a részben benne van az egész, mondhatjuk. S itt sem tudnak a helyiek öt szónál többet angolul (többnyire még annyit sem), ahogy Lisszabon többi részén sem, bár roppant segítőkészek. Reggelente a péknél rámutatással jeleztük, hogy melyik péksütit szeretnénk – hogy milyen töltelék van benne, az lutri –, a második napon már ismerősként köszöntöttek, miután első alkalommal kifaggattak, honnan érkeztünk; láthatóan ritka madár a külföldi arrafelé. Arroios abban is tükrözi Lisszabon kvalitásait, hogy öt perc vagy kevesebb alatt lehetne a nyílt utcán füvet szerezni, odajönnek és kínálgatják kedvesen, rábeszélősen; ami igazán meghökkentett, hogy jóval Arroioson túl, a belváros legfrekventáltabb részén, a Tejo partján ugyanez lejátszódott, egy indiai úriember jött oda hozzánk és kínálgatta a portékáját, és a párperces beszélgetés során elárulta azt is, mi szél repítette ide Indiából: a jobb „üzleti lehetőségek”, természetesen.

Csempéből sosem elég

Az arroiosi épületek közt igazi kincsekre bukkanni – ahogy a budapesti Nyolckerben is. Díszes ajtók, erkélyek, gyönyörűen mintázott azulejok – van köztük olyan ház, amelyikről süt, hogy nemrég renoválták, és akad olyan, amelyiknek a kopottsága mögül kandikál ki az egyedisége, de akkor is kikandikál. A lényeg az olyan részletekben rejlik, mint hogy a bérházban, ahol a néhány szobás hotel volt, a lépcső és a lépcsőkorlát is fából készült, a fokok recsegtek a lépteink alatt, és a tetőablakon át reggeltől késő estig bőségesen áradt a természetes fény a lépcsőházba.

A fény vándorol, de reggeltől estig betér

Utolsó reggelünkön kezdtük kapiskálni, miért merészelte a szálláshirdető weboldal azt írni Arroiosra, hogy „Lisszabon új üzleti negyede”. A helyi dimbes-dombos utcákon sétálva egész elegáns környékre értünk, igényes boltok és kávézók követték egymást – ittunk egy jó presszót és ízléses ajándékokat vettünk egy kézműves termékeket árusító boltocskában, amilyet sehogy se találtunk a belvárosban –, és mintha az emberek arcán is több vidámság tükröződött volna itt; talán csak azért, mert napos és langymeleg hétfőre virradtunk. Nem tudtam megállni a hasonlítgatást, és olyan érzésem támadt, hogy talán ezeket az utcákat szánják Arroios azon részének, ahonnan kiindulhat a „menősítés”, a városrész-márkázás (és – ne adj' isten – az, amit pestiesen dzsentrifikációnak neveznek), ahogy Budapesten a 8. kerületben is a Palotanegyedet szánják a turisták szemének. Hasonlóan ahhoz, ahogy egy nő arcának bizonyos részeit elfedi, másokat pedig kiemeli a sminkkel – mert úgy érzi, csak így lehet vonzó. Mígnem jön egy férfi, aki – jó esetben – meggyőzi arról, hogy smink nélkül is szép, hogy arcának az ideáltól való eltérései, a ráncok és az ősz hajszálak hordozzák regényességét. Ahogy Arroiosban is a kisemberek hol bús, hol kíváncsi pillantásai bírnak a legkifejezőbb erővel.

2016. november 17., csütörtök

Maradványok

Lisszabonban a Torre de Belém (azaz Belém-torony) előtt ülve azon morfondíroztam, hogy Portugália tele van maradványokkal. Persze más országok is dicsekedhetnek különféle maradványokkal, ápolják és épen tartják őket – ám Portugáliában meghagyják azokat a maradványokat is, amiket máshol inkább gyorsan ledózerolnának, még véletlenül se bántsák a szemet. Azokat, amiket megállíthatatlanul kikezdett az enyészet.


Kilátás a lisszaboni szállásunk ablakából (élőben azért egyenesen állt az épület)

Itt lépten-nyomon málló épületekbe botlani, Lisszabon központjának közelében, vagy a közeli kisváros, Almada belvárosában, a város- és faluszéli helyeken meg végképp. Megszokott látvány, hogy az újépítésű társasház mellett egy régi bérház halad az elmúlás felé a maga lassú tempójában. Az elhagyott házak ablak- és ajtórésein fűcsomók buggyannak ki, emlékeztetve arra, hogy a természet végül minden maradványt bekebelez és visszaszerez. Ha bekukkantunk az ablakréseken, szakadt gerendákat, csupasz falakat látunk bent; macskák és madarak vették birtokba ezeket az épületeket az emberek után. A helybéliek hagyják, hogy csendben bevégezzék a sorsuk. Alighanem csak az idegenből erre tévedők kapják fel a fejüket a látványra…

Régi és új békésen megfér egymás mellett Almadában

Mintha a lét és nemlét küszöbén egyensúlyoznának ezek a helyek… Egykori funkciójukat elvesztették, a kutya se törődik velük, vagy ha igen, azért csodálják őket, amik egykor voltak. A jelenük érdektelen; vagy ellenkezőleg: attrakciók. A legtöbb, amit remélhetnek, hogy kapnak egy kis haladékot – mementóként.

Tulajdonképp a Torre de Belém is efféle mementó (miként Sintra palotái is is). Amikor a 16. század elején I. Mánuel portugál király nagy csinnadrattával megépíttette Vasco da Gama – Afrika megkerülésével Indiába tett – felfedezőútjának emlékére, a torony egyúttal a földrajzi felfedezések és új kereskedelmi útvonalak megnyitása nyomán az országba áramló gazdagságot kívánta hirdetni – azt, hogy Portugáliába beköszöntött a dicsőség és felvirágzás kora. Ám korai volt az öröm, a földterületek és piacok meghódításáért folytatott európai versenyben Portugália rövidesen elmaradt Hollandia, majd Anglia mögött; a pénzcsapok elapadtak. Ha a gyönyörű épület mesélni akarna, a kérészéletű dicsőségről mesélhetne; de talán nem is akar, a turisták és az épület is megelégszik annyival, hogy megmutathatja magát, hogy a nép megelégedésére még mindig épen tartják; mit számít a történelmi háttér, elegendő, hogy szemetgyönyörködtető; néha jobb, csak úgy könnyedén, sutba dobni a konnotációkat. (A fiúnak, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, az jutott eszébe a toronyról, hogy úgy fest, mint egy középkori királykisasszony-szöktető bástya: szinte várja az ember, hogy az összes csecse ablakban megjelenjen egy-egy ifjú hölgy – a középső, legdíszesebb erkélyen az eladósorban levő királykisasszony, alatta a puritánabb ablakban az udvarhölgye, kísérőnek, és legfelül, a legkisebb ablaknyíláson kikönyököljön a legkisebb királylány, akinek ott sem kéne lennie, nem kéne magát mutogatnia, mert még túl fiatal; persze őt szöktetnék meg először.)

Torre de Belém

Ahogy elindultunk a toronytól (magam sem emlékszem, hogy a villamosra igyekeztünk vagy pastel de Belém sütit enni, de mindegy is), eszembe jutott még, hogy a legsikeresebb, örök reneszánszát élő maradvány Portugáliában: az azulejo, az épületdíszítésre használt csempe, illetve csempekép. A gyönyörű mintákkal dekorált csempék kultusza – nem meglepően – az arabokkal együtt került az Ibériai-félszigetre. Az arabok távoztak, ám az azulejo és az iránta tanúsított lelkesedés megmaradt Portugáliában és Spanyolország bizonyos részein, évszázadok óta újra és újra felbukkan az épületeken (és -ben), még a napjainkban felhúzott házakon (-ban) is.


Csempekép a Mercado da Ribeira piacon Lisszabonban

Hogy mi az azulejo titka? Hogyan sikerült elkerülnie, hogy málló mementó vagy a múltból fennmaradt, sokat mutogatott érdekesség legyen? Lövésem sincs. Mesélni a tárgyak is tudnak – de komoly nyomozás kell ahhoz, hogy kibogozzuk a történetüket, és e szombati nap hátralevő részére, őszintén szólva, más programot tervezek.

Az azulejo-hagyomány a modern korban is töretlen – Almada