Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében - / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap - / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2017. június 9., péntek

A megtalált idő


Előző bejegyzésem végén azt ígértem, hogy nem maradok adós a végszóval – pontosabban már csak a végszó maradt hátra. Már egy ideje gondolkodtam azon, miről szólt tulajdonképpen ez a blog, ez a „trip”, külső és belső egyaránt, amit megörökítettem benne. Szólt a türelemről; a tengerszemről és az óeánról, és hogy mindkettőnek jelen kell lennie az életünkben. De valahogy mégis többről szólt számomra ez a „trip”, olyasvalamiről, amit még nem értek teljesen: az időről.

A szárazföld utolsó szelete a kontinentális Európa legnyugatibb pontjánál

Marcel Proust A megtalált idő című könyve legvégén írja egy jó sokszorosan összetett mondatban – amit most nem idézek, kedves Olvasók, bár nekem nagy aha-élményt jelentett, viszont annyira bonyolultan megfogalmazott, hogy attól tartok, mind itthagynátok ezt az írást –, hogy mialatt papírra vetette Az eltűnt idő nyomában című hétkötetes regényfolyamát, amelynek utolsó kötetében ő maga is megtalálta az időt – már a halálhoz közeledve –, tehát eközben élete különböző szereplői óriásokká duzzadtak az időben, ahogy más és más életszakaszokban, más és más szerepekben bukkantak fel. Ebben a kis blogban is, a benyomások mögött, amikkel elmaszkoltam őket, óriásokká váltak számomra az alakok (akiket szintén az előző bejegyzésben soroltam fel), ahogy útitársamul szegődtek és történeteket adtak nekem, vagy tükröt tartottak, amikor rám fért. Az idő növesztette őket óriássá (vagy a visszalinkelések).

Sokat tanultam az idő folyásáról és a jelen pillanatról, amiben egyszerre van jelen a teljesség, miközben már szét is foszlott; de ha a jelen pillanat élménye sokszor megismétlődik, valahogy mégis örökké tarthat. És mintha ez az örökké intene arra, hogy el tudjak köszönni és tovább tudjak menni… Mintha egyszerre szilárdulnék még és lépnék tovább minden pillanatban.

A legelső bejegyzésben írtam, hogy azt várom, megtaláljon a serendipity – hogy belé botoljak, majd amikor megérek rá. Úgy tűnik, egész sokáig nem voltam rá érett; és amikor másodszorra írtam, bízom abban, hogy végre megértem rá, akkor tudtam, hogy így lesz (nem azért, mert addigra már ténylegesen megjártam az óceánt) – mert akkor éreztem, hogy mentálisan készen állok. Egy újságcikkben olvastam Charles Simonyitól az alábbi gondolatot: „Számomra a szerencse azt jelenti, hogy a felkészülés és a lehetőség találkozik.” A serendipity, vagyis a dolgok véletlennek tűnő, szerencsés együttállása egy adott időpontban nem azért következik be, mert baromi mázlink van, hanem mert összeraktuk magunkat ahhoz, hogy bekövetkezzen. Benne van a tudás, sok-sok előkészület; s a legfontosabb: a jó időzítés – amihez nemcsak magunkat kell ismernünk, hanem az életet is, ahogy folyik, áramlik, és a megfelelő módon kell beleszőnünk.

Ez utóbbi dolgot még csak most kezdem kapiskálni, még elég gyakorlatlan vagyok benne, de idővel majd kitanulom (valamennyire). Most egyelőre legyen elég ennyi...

 A Tejo folyó a lemenő nap fényében

Tervezek még kalandokat az életemben (aligha tudnám ezt megunni) – ezeket már nem itt, hanem az
ElviraSzabo.com oldalon követhetitek.
Az új oldalon már nemcsak blogot találtok, hanem az eddig publikált szépírói munkáimat is. Remélem, lesz még több kalandból is, szépírásból is.
Remélem, hogy találkozom még Veletek.

2017. június 2., péntek

Részt veszünk egymás alkotásaiban

Egy korábbi bejegyzésemben említettem Fernando Pessoa költőt, a portugál modernizmus megteremtőjét, aki több heteronim alakot költött ki magából (minden értelemben). Ezek egyike Ricardo Reis orvos, egyben epikureista költő. Mint minden heteronimnek, Pessoa neki is önálló írói stílust, személyiséget és értékrendet kölcsönzött, valamint saját élettörténetet épített fel: Ricardo Reis konzervatív neveltetést kapott a jezsuitáknál (legalábbis Pessoa képzeletében), majd meggyőződéses monarchistává cseperedett, és mivel nem tudott együtt élni a ténnyel, hogy Portugália immár nem királyság, hanem köztársaság, 1919-ben kivándorolt Brazíliába (igaz, ott is köztársaság volt már akkor, viszont Brazíliában éltek a portugál királyi család leszármazottai). Pessoánál itt kanyarodik az ismeretlenbe Ricardo Reis sorsa, hogy a karakter aztán ismét felbukkanjon José Saramago Nobel-díjas író regényében, a Ricardo Reis halálának évé-ben. Saramago regényében Ricardo Reis másfél évtizedes brazíliai távollét után visszatér Lisszabonba, mert hírét veszi Pessoa halálának (1935 környékén járunk). Ám Reis ahelyett, hogy tisztes orvosi praxist nyitna, azt csinálja, amivel maga Pessoa foglalatoskodott: egy hotelben üti fel a rezidenciáját, egész nap újságot olvasi és figyeli a lisszaboniak jövés-menését. Lát mindenfélét, például a spanyol polgárháborúból érkező menekülteket, és magát Pessoa szellemét is, akivel baráti beszélgetéseket folytat olyan témákról, amiket csak a vájt műveltségű irodalmárok tudnak teljes ízében kiélvezni.

Nem olvastam a Ricardo Reis halálának évé-t, de megragadott az alapmotívuma: hogy az egyik ember alkotása, sőt maga az alkotó léte (hisz Pessoa szelleme is szerepel a könyvben) folytatódik másvalaki alkotásában, és ezzel újjáalakul és önálló életre kell.


A színes lisszaboni házak tükröződnek egy toronyház üvegfalán

Hasonló benyomásom támadt a Lisszaboni történet c. film kapcsán a Madre Deus zenekarral. A Lisszaboni történetről annyit, hogy egy német filmrendezőt Lisszabonba hív operatőr barátja, akinek a rendező csak hűlt helyét találja Lisszabonban, és a város utcáin mindenfelé kódorogva próbálja fellelni. Nagyon-nagyon lassú és szemlélődésre hívó film – a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő legalább háromszor elaludtunk rajta, mire végignéztük, de annyira megfogta őt a lisszaboni utcák hangulata (talán éppen ez az elandalítás), hogy a film hatására egyezett bele, hogy eljöjjön velem. (Egyszer azt olvastam valahol, hogy az ügyes nők az emberük orra elé lógatják hátulról a mézesmadzagot, és hagyják, hogy az emberük eldöntse szépen magától, hogy mit akar – az asszony. Ez esetben sikerült a belógatás; más esetben meg nem.) Bár azt hiszem, a legfőbb meggyőző erőt a Madre Deus jelentette, aminek zenéje szinte belesimult a lisszaboni utcaképbe (ottjártunkkor el is mentünk egy fado bárba, ahol egy olyan csudapofa pincér szolgált ki minket, aki akár Hrabal-hőssé is válhatott volna, ha néhány évtizeddel korábban Prágába születik). A Madre Deus nemcsak elénekel a filmben néhány dalt, de tulajdonképpen főszereplővé válik, persze Lisszabon mellett – ki tudja, a zenéjük nélkül talán végig se nézzük a filmet, és a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, rá se bólint Lisszabonra.

Ebben a blogban sokan részt vettek életem szereplői közül – remélem, nem vették zokon, hogy beleírtam őket (már ha tudomást szereztek róla). Köszönettel tartozom a közreműködésükért, időrendi sorrendben:

És persze külön köszönöm nektek, kedves Olvasók, a figyelmet, az olvasószámláló hűen értesített a jelenlétetekről, köszönöm, hogy velem tartottatok virtuálisan, és követtétek az eszmefuttatásaimat. Nélkületek pusztába kiáltott szavakból állna ez a blog. De még nem búcsúzom – a végszó hátravan.

2017. május 24., szerda

Türelem

„Az álmok nem akkor válnak valóra, amikor nagyon várjuk.”
részlet a Shirley Valentine című filmből


2012-ben öt hónapot töltöttem egy dán népfőiskolán – akkor kaptam rá a blogolásra, pontosabban az útiblogolásra. Visszatérve Magyarországra rövidesen újabb blogba kezdtem – miután a dániai témájút lezártam – utazásokról, kulturális benyomásokról. Mivel akkoriban a Földközi-tenger partvidéke vonzott, ez a blog a Dél címet kapta.

Még ugyanabban az évben, 2012-ben, egy hirtelen ötlettől vezérelve kitaláltam, hogy szeretnék eljutni az óceánig, Portugáliába. Emlékszem, még önkéntes programokat is néztem Portugáliába, és igyekeztem utánanézni a külföldi gyakornoki lehetőségeknek (nulla eredménnyel), de aztán szerelmes lettem, és egészen jó szakmai kihívások is megtaláltak, így Magyarországon maradtam. De az óceán továbbra is ott motoszkált bennem.

A dániai blogomat öt hónapig írtam – a Dél blogot lassan öt éve írom. S nem véletlen: mert hiába van az óceán Magyarországtól mindössze néhány órányi repülőútra, mégis hosszú ideig tartott oda az út, teletűzdelve vargabetűkkel. Ezek a vargabetűk tettek képessé arra, hogy végül befogadjam az óceánt – hogy megérkezzek. Hogy befogadjam: egy pici pont vagyok a hullámok közt, és az élet erői nálam hatalmasabbak.

Ezerarcú Dél

Egy réges-régi bejegyzésben a toszlokoskodásról elmélkedtem – vagyis az időhúzásról, arról, amikor lassan mennek a dolgok, pedig jobban örülnénk, ha alkalmasint gyorsabban mennének. Mondhatjuk, igencsak toszlokoskodva sikerült eljutnom végül az óceánhoz, mintha csak maga az élet akart volna lelassítani, sokszor úgy tűnt, az istennek se játszik a kezemre.

Nagy munka volt számomra belenyugodni ebbe. Sokszor éreztem magam beragadva és elakadva, s hogy hiába várok a csodára. Ám pont ez volt a toszlokoskodás haszna: megtanultam, hogy a jó dolgok ízét a várakozás adja – megtanultam türelmet gyakorolni. S kiélvezni a lassúságot. Mert sietve aligha „szívhatjuk ki a nap velejét”, aligha ízlelgethetjük a pillanatot, aligha merülhetünk meg az élményben… ahhoz, hogy mindezeket megtehessük, időre van szükség. Időt kell adnunk magunknak. Megnyújtani a pillanatot csak türelemmel lehet.

De nemcsak türelmet tanultam – többet ennél: kitartást. A kitartás nem azt jelenti, hogy csökönyösek vagyunk bármi áron – hanem azt, hogy kiismerjük a széljárást, hogy felmérjük, mikor kell inkább hajlékonynak lenni, és mikor meg nem hajolni, annak érdekében, hogy eljussunk oda, ahova szeretnénk. Hogy vissza tudunk találni az ösvényünkre egy nagyobb kitérő után is; visszatérünk újra és újra a megkezdett útra; valami visszavezérel.


Azt mondják, a forgatókönyvírók úgy rakják össze a történeteket, hogy a hős végül megkapja jutalmát, de nem azt kapja, amit eredetileg szeretett volna, hanem azt, ami a legjobb a számára. Az élet is így rakja össze a történeteket – csak nem könnyű észrevenni.

2017. április 25., kedd

Párhuzamok a magyar és a portugál kultúra között – és valami, ami teljesen máshogy sült el a két nép életében


Az a szóbeszéd járja, hogy a dél-európai népek lelkülete közül a portugáloké hasonlít legjobban a magyarhoz – lévén mindkét nép borongós, szomorkodó alkatú. Nincs egyetlen portugál ismerősöm vagy barátom se, így ezt a mendemondát amolyan városi legendának, pletykának tekintem (hozzáteszem, Lisszabonban ugyanolyan elkámpicsorodott arcokat láttam a metrón, mint amilyeneket Budapesten). Érdekes adalék mindehhez, hogy a portugáltanárom, akihez ősszel nyelvtanfolyamra jártam, hosszan sorolta egy alkalommal a magyar és a portugál kultúra/kultúrtörténet közti hasonlóságokat.

Például mindkét nép 19. századi irodalmában túlteng az elmaradottság motívuma, ami magában foglalja a perifériára szorulást, az avítt társadalmi és gazdasági működések fennmaradását, miközben máshol (Magyarországtól nyugatabbra, Portugáliától keletebbre, de mindkettőhöz viszonyítva: északabbra) már dübörög a modernizmus minden vívmánya. Portugáliában mindehhez járult még annak tapasztalata, egyszer már az aranykor küszöbén álltak, igaz, annak is már 3-400 éve volt; a magyarok számára inkább súlyosbította a helyzetet, hogy ők sosem álltak igazán az aranykor küszöbén, hanem 3-400 éve így ment.

Mindkét nép művészei, írói és arisztokratái a centrumra, azaz Párizsra vetették vágyakozó szemüket, és aki megtehette – vagy meg tudta lépni –, az odajárt töltekezni egy kis kultúráért. A lisszaboni arisztokrácia Párizs-imádatának köszönhetően a 19. század folyamán olyan érdekes elemek jelentek meg a lisszaboni portugál nyelvhasználatban, majd terjedtek szét a vidék felé minden irányban, mint például hogy a reggeli étkezés neve pequeno-almoço (francia eredeti: petit-déjeuner, azaz „kis ebéd”), vagy a raccsoló -r, amely a portugál nyelvben sem könnyebben kiejthető és mutatósabb, mint a franciában, no és néhány érdekes ékezet, amelyek korábban nem voltak jellemzőek a portugál nyelvre.

A századfordulóra Portugáliában is fellendült a kultúra, akárcsak Magyarországon. Ennek egyik jele volt, hogy mindkét országba begyűrűzött a divatos kávéházi kultúra. Amit Budapesten jelentett a Centrál, a New York, az Abbázia vagy a Hadik (stb.), azt Lisszabonban egy az egyben jelentette a Brasileira kávéház. Az üzlet megnyitásakor (19. század) a helyiség célja nem volt több annál, mint hogy Brazíliából importált kávét áruljanak. Ám ahogy fellendült a kávékultúra Európa más országaiban, magától adódott, hogy az üzletet kávéházzá fejlesszék 1905-ben. S nem kellett hozzá sok idő, hogy a korabeli értelmiségiek és művészek találkozóhelyévé nője ki magát a Brasileira. A hely befolyását mi sem mutatja jobban, mint hogy az espresso portugál megfelelője a bica szó, amely valójában egy mondat szavainak első betűjéből összerakott akroníma, és e mondatot egykor a Brasileira falára írtak ki nagy betűkkel: „Beba isso com açúcar”, azaz „Igya ezt cukorral”.

A Brasileira kávéház Lisszabonban, előtte Fernando Pessoa szobrával
forrás: wikipedia.org


Ahogy a Nyugat legnagyobb írói és költői a kávéházakban szerettek leginkább eszmét cserélni, alkotni, no és várni, hogy végre odatelefonáljon nekik a főszerkesztő egy megbízással, úgy a portugál modernizmus legnagyobb képviselőjének tartott Fernando Pessoa is a Brasileira valamelyik asztalán könyökölt legszívesebben. Vagy épp merengve figyelte a körülötte áramló világot. Vagy épp mindenféle karaktereket dolgozott ki magában és magából. Mondhatjuk, hogy Pessoa egymagában bontotta ki azt a portugál irodalomban, amit a Nyugat sok színes egyénisége képviselt a magyar irodalomban. Pessoa ugyanis nemcsak költő volt, hanem komplett költő alszemélyiségeket szült magából, akik mind egyedi stílusban, egyedi világlátással publikálták költeményeiket, saját nevükön (mármint Pessoa publikált az alszemélyiségek nevén, nyilván). A Pessoa-életmű egy része máig Álvaro de Campos, Ricardo Reis, Alberto Caeiro és egyéb szerzői nevek alatt olvasható – őket heteronímeknek nevezi az irodalomtudomány. (Bevallom, a heteroním kifejezéssel Pessoa kapcsán találkoztam először, és azóta sem tudnám megmondani, mit jelent. Miért nem alteregónak vagy alszemélyiségnek nevezik ezeket a figurákat? Mik azok a heteronímek, és miben különböznek pl. egy alteregótól? Ha valaki a témában illetékes épp erre jár, és egy válaszban helyrerakja számomra ezt a kérdést – nem baj, ha egyúttal engem is jól helyrerak, hogy még ennyit sem tudok –, azt megköszönöm.)


Ennyit a hasonlóságokról. A 20. század a két ország eltérő földrajzi (és geopolitikai) realitásainak köszönhetően elég másképp alakult a magyarok és a luzitánok számára, bár bizonyos szempontból mégis hasonlóan. Már ami a diktatúra felé való eltolódást illeti. Kérdés, hogy Magyarországon lett volna-e diktatúra a század második felében, ha nincsenek bizonyos világpolitikai paktumok. Mialatt Magyarország világháborúról világháborúra evickélt, és közben elenyészett az ország kétharmada és a századfordulón úgy-ahogy megtörtént gazdasági-társadalmi felzárkózás is, addig Portugália a kontinens szélén nagyhatalmi befolyás nélkül igyekezett úrrá lenni a kaotikus gazdasági helyzeten és az egyre irreálisabb állami költségvetésen, ami a köztársaság kikiáltását követő időszakot jellemezte, és persze a mindezt megfűszerező gazdasági válságon. Minimális sikerrel. Ilyenkor szoktak képbe kerülni a tekintélyelvű rendszerek és a diktátorok, és nem kellett sokáig várni, hogy Portugália politikai palettáján is feltűnjön egy rendet teremteni kívánó vezéralak, vezetéknevén Salazar. 1932 és 1968 között irányította az országot teljhatalmú miniszterelnökként, erősen jobboldali és vallásos szellemben. Több mint három évtizedes regnálása alatt Portugália gazdaságilag konszolidálódott, ám ez azt jelentette, hogy a nagytőkések agyonkeresték magukat, a parasztok és a munkások koplaltak (a nyomott béreknek köszönhetően), a politikai börtönök pedig nem ismerték a létszámkorlátot. (A „nemzeti érdekek” egy adott gazdasági kör érdekeivel egyenlőek, a többiek meg húzhatják az igát – ez a a felállás már-már archetipikusnak tekinthető.)

António Oliveira de Salazar,
aki ezen a fotón épp a békés polgári imidzset hozza
forrás: wikipedia.org

Habár a magyarországi és a portugáliai diktatúra ellentétes előjelű volt (az egyik balos, a másik jobbos), de ha listáznánk a diktatúrák kritériumait (ahogy például pszichiátriai diagnózisok felállításánál listázzák a tüneteket), jó sok kritériumhoz tehetnénk x-et mindkettőnél. Ha további hasonlóságokat keresünk, akkor szemünkbe ötlik a megdöntésükre tett kísérletben mindkettőnél szerepet játszó nagy adag idealizmus (oké, alighanem szintén archetipikus, hogy diktatúrákat csak idealizmustól fűtve lehet megdönteni). S a hasonlóságok ezen a ponton válnak végképp ketté, és mennek át teljes különbségbe, mert míg a magyarok forradalmából vérfürdő fakadt, addig a portugálokéból virágillat.

Ama neves napon, 1974. április 25-én a hadsereg középvezetői, a „kapitányok” katonai puccsot hajtottak végre. Salazar diktatúrájának végét az hozta el, hogy már a hadseregnek is elege lett belőle – pontosabban azoknak, akiket a gyarmatok megtartásáért vívott esélytelen és értelmetlen háborúba kívántak küldeni Afrikába és Ázsiába, nagyjából golyófogónak és azért, hogy a portugál vezetés fenntarthassa a gyarmattartó nagyhatalom nyilvánvalóan hamis imázsát. Ezek a katonák egyszerűen fogták magukat, és nem a harctérre, hanem másfelé vették az irányt a tankokkal. Már a puccs megkezdéséhez való jeladás sem nélkülözte a romantikát: előző éjjel 10 óra 55 perckor a rádióban felcsendült az E Depois de Adeus (És aztán a búcsú) című dal, amelyet abban az évben énekelt az Eurovíziós Dalfesztiválon Paulo de Carvalho; majd április 25-én 12 óra 20 perckor a Grândola, Vila Morena című nóta volt hallható az éteren, ami már nyílt ellenszegülés volt, lévén a nótát betiltották szocialista-kommunista felhangjai miatt. Ezt követően a hadsereg tankjai megindultak és elfoglalták a főváros stratégiai pontjait, mint például a rádiót, a televíziót és a repteret.

Graffiti az április 25-i forradalom emlékére
forrás: wikipedia.org


Habár a lakosságot előzetesen figyelmeztették, hogy maradjanak otthonuk biztonságos falai között, a lelkes portugálokat nem lehetett távol tartani a szabadság mámorától, nagy tömegekben az utcára özönlöttek, ünnepelni, hogy most végre elkergetik a diktatúrát. A lisszaboni virágpiacon halomban álltak a szegfűk, lévén épp szezonja volt, néhány katona szegfűket dugott a puskacsövébe, és ezzel a virágok át is vették a főszerepet a tankoktól, az emberek önfeledten dobálták őket szanaszét, beborították velük a tankokat, a katonákat és egymást; ezért becézik szegfűs forradalomnak a röpke egy napig tartó eseményeket.

A rezsim vezetői rövidesen külföldre távoztak – elengedték őket. A gyarmati háborúkat lezárták, miként magát az egész gyarmati kort is. Lisszabon híres vörös hídját, melyet eredetileg Salazar-hídnak neveztek, átkeresztelték Április 25. híddá. Egy év múlva sor került a szabad választásokra. Igaz, a forradalom 40. évfordulója alkalmából írt cikkekben visszatérő téma, hogy sem a demokrácia, de még az EU sem hozta el a forradalmat követően a nagy gazdasági felvirágzást Portugáliába, és hogy a portugál nép határozottan negatívan értékeli aktuális helyzetét.

 
Az Április 25. híd –
kapocs Lisszabon és Almada között


Ám legyen éppen akármilyen a gazdasági helyzet, a világtörténelem egyik legnagyobb csodáját a portugálok mondhatják magukénak: a vértelen forradalmat és a forradalmat követő, vértelenül végbemenő demokratikus átmenetet. Interpretálja bárhogy az utókor a forradalom utóéletét, az egyszeri portugál kételyek nélkül tűzheti gomblyukába a szegfűt, vagy gyűjtheti csokorba a karján minden év április 25-én, hogy nekik sikerült átírni a vérfürdőbe és népirtásba torkolló forradalmak szintén archetipikus tapasztalatát, és létrehozni valami olyat, amiről azt hittük, csak az ideák világában létezik.


Forrás:

Ui. 1.: Tisztában vagyok azzal, hogy teljesen értelmetlen összehasonlítani az '56-os forradalom és a szegfűs forradalom kimenetelét. A magyarok részéről tízszer annyi forradalmár idealizmusa sem írhatta válna át akkor a világpolitikai realitásokat. A portugáloknak kapóra jött, hogy a periférián élnek – egyetlen nagyhatalomnak sem volt fontos akkor, mi zajlik a kontinens szélén, pláne hogy egy aktuálisan népszerűtlen, szélsőjobbos politika rendszert küldtek át a másvilágra. Ehhez képest középen élni: olyan vidéken, ami átjáróház, ha népmozgásokról van szó, és ami mindig útba esik, ha nagyhatalmi terjeszkedésről – nos, ez a tény önmagában hordozza a történelmi hányattatásokat. Fiatal íróként azt a tanácsot kaptam, hogy kerüljem a didaktikusságot – mégsem bírok ellenállni, hogy megjegyezzem, épp e szerencsétlen körülmény miatt lehet célravezető az idealizmus egy részét taktikai érzékkel felcserélni (a diplomáciai érzék hosszú távon kifizetődő, ahogy az olasz történelem kapcsán már láttuk). (Az '56-os forradalom politikai realitásairól, illetve az ehhez kapcsolódó diplomáciai kérdésekről számomra hasznos olvasmánynak bizonyult Charles Gati Vesztett illúziók c. könyve; Osiris, Budapest, 2006.)

Ui. 2.: Ami az április 25-i forradalmat követő sovány realitásokkal való szembesülést illeti, eszembe jut Sonja Lyubomirsky pszichológus kutató elmélete a hedonikus adaptációról, melynek lényege, hogy érjen minket bármekkora öröm, lottónyeremény, menyegző, gyermekáldás, álmaink pozíciójának megszerzése stb., bizonyos idő elteltével visszatérünk az alap boldogság- (vagy boldogtalanság-) szintünkre. Pszichológiai törvényszerűség, hogy az ovációnak vége, és visszatérnek a szürke hétköznapok – egyszerűen megszokjuk a jó dolgokát, és egy idő után már fel sem tűnnek. Alighanem a portugálokkal is ez történt: a lelkesedés tüze nem tartott örökké (hisz nem lehet örökké száz fokon égni), és ismét megszokott borongós szemüvegükön keresztül szemlélik az élet folyását. (Oké, ez csak tipp, lévén – ahogy leszögeztem az elején – a portugálok melankolikus habitusáról szóló feltevés csak szóbeszéd.)

2017. március 15., szerda

A portugál armada egyhetes pihenője, ami utólag nagy jelentőséget nyert

Az óceán már a partról szemlélve is lenyűgöző – akár ezüstösen kacsint össze a szürke felhőkkel, akár fénylő, telt kék színben a napfénnyel, a rendíthetetlen, fölénk kerekedő és uralom alá nem hajtható erőt testesíti meg. S a part menti sziklákon állva – hiába tépáz elképesztő erővel a szél – ez az erő biztonságos távolban van tőlünk, mintha egy védelmet adó bástyáról kémlelnénk. Ám nem így azok, akik hajóval vágnak neki, pláne vágtak, bő 500 éve, az ismeretlennek, a „ki tudja, hol lyukadunk ki” félelmetes és bizsergető érzésének.

Sokat gondolkodom mostanában a földrajzi felfedezőkön. Azokon is, akiknek fennmaradt a neve, például mert parancsnokai voltak az expedíciós flotta valamelyik hajójának, és azokon is, akik talán már az első hetekben elenyésztek a matróz mesterség foglalkozási ártalmainak köszönhetően. Eszembe jut, micsoda kalandorvér hajthatta őket, az újdonság és kiszámíthatatlanság szirénes húzóereje; nyilván a becsvágy is, a nagy remények, főleg ha úgy érezték, ahhoz képest, amennyijük van, csak nyerhetnek az úton. Talán úgy érezték, előttük az úttörés (és áttörés) soha vissza nem térő alkalma, hírnökei lesznek egy új világnak (mint mostanság a startupperek, bár ők inkább megálmodói). Gondolom, az ő hátuk mögött is állt egy asszony, aki összecsapta a tenyerét: „Atyaég, ugye nem gondolod komolyan, hát itt van vetett ágyad, biztos betevőd! Csak nem akarsz kihajózni?!” (A „kihajózás” a jelenkorban szabadon behelyettesíthető vállalkozásalapítással, backpackinggel, freelancer életmóddal stb.)

A második portugál armada az 1500-ban tett expedícióban –
ábrázolás a
Livro de Lisuarte de Abreu könyvből
(csak imádkozhatott az ember, hogy valamelyik szerencsés hajón legyen...)
forrás: Wikipedia.org

A zseniális Yuval Noah Harari érdekes adalékkal szolgál a földrajzi felfedezések mögötti motivációhoz Sapiens című könyvében: ahhoz, hogy a felfedezések olyan távolságokra és olyan óriási kampányokban történjenek, amekkorákra és amilyenekben történtek, először is annak felismerése kellett az európaiak részéről, hogy nem tudnak mindent. Hogy fehér foltok vannak a térképen. Pontosabban a felismerés, miszerint itten még fehér foltok vannak, csak az után következett be, hogy Kolumbusz nekiütközött egy földdarabnak, amiről azt hitte, India, pedig nem, de erre csak Amerigo Vespucci jött rá. S ekkor kaptak löketet Európa tengeri nemzetei, hogy te jó ég, a világ tele van kiaknázatlan lehetőségekkel! Európán, Afrikán és Ázsián kívül elképesztő távok léteznek még, amikről a Biblia mit sem tud (ami elég furcsa, miért nem szólt erről az Úr?), és ha már így, akkor ne hagyjuk ezeket parlagon heverni. (Ugyan a kiaknázás elég tőkeigényes, mert hát ilyen felfedező flottákat felszerelni csak a király meg egy-két nagy vagyonú nemes tudott – de volt annyi pénzember, amennyi kellett.) S az a felismerés, hogy fehér foltok vannak a térképen, s jó lenne ezeket kitölteni, már a modern ember fejéből pattantak ki – annak az embertípusnak a fejéből, aki a felvilágosodás során letaszította az Urat a piedesztálról (hát hogy képzelte, hogy nem szólt a Bibliában a többi földrészről?), a tudásbeli hiányosságok pótlására kidolgozta a tudományos módszertant, és a rengeteg kísérletezéssel egészen a Holdig jutott (hja, a konkvisztádor szellem csillapíthatatlan).


De előbb még az arany volt. Még nem esett le senkinek a tantusz, hogy korszakalkotó felfedezés zajlott le, és hogy nyomás, feltérképezni mindent!, amikor már végigsöpört a hír, hogy rengeteget lehet kaszálni odaát. S a portugálok sem maradhattak le a spanyolok mögött, a kereskedelmi bummban való részvétel mindenkinek jár. I. Mánuel portugál király 1500 környékén felszerelt és India felé küldött több flottát, amik ugyan többnyire viharvert állapotban érkeztek vissza, de bőven megrakodva áruval ahhoz, hogy összességében az egeket verje a profit. A második flotta olyan szerencsés útvonalon járt India felé tartva, hogy „felfedezte” Brazíliát. Végül is útba esett. A szóban forgó flotta élén Pedro Álvares Cabral állt, akinek 13 hajó, valamint összesen 1500 ember tartozott a keze alá. A rakomány részét képezték drága ajándékok, és a parancsnok titkos fiókjaiban diplomáciai levelek várták a kézbesítést – ezekkel kívántak a portugálok jó benyomást tenni a keleti hatalmasságokra, és lehetőleg facilitálni előnyös kereskedelmi szerződések létrejöttét (ez sajnos nem jött össze, helyette később komoly háborúba bonyolódtak Indiában).


Pedro Álvares Cabral
forrás: Wikipedia.org

Brazília nem volt tervben. Mondhatni, csak úgy megtörtént. Igaz, egyes források szerint a portugálok szerettek volna lehasítani maguknak valami földdarabot abból a területből, ahol a spanyolok már cirkáltak egy ideje – de ebben nem lehetünk biztosak.

Ha hihetünk ez enciklopédiának, 1500. április 21-én, a Cascaisból való kihajózás után 44 nappal szárazföldet észlel a Cabral vezette flotta. A lassú előrehaladás során egyre határozottabb körvonalat ölt egy domb, mígnem április 23-án elérik a mai Frade folyót. Nincsenek egyedül: a parton egy csapat helybéli figyel, a tupiniquim népcsoport tagjai. A felfedezők egy kis csoportja, Nicolau Coelho vezetésével, partra evez egy csónakban. Coelho elcseréli a maga sisakját egy tollas fejdíszért az egyik helybélivel, de a torkolatnál túl erős a hullámverés ahhoz, hogy a portugálok kikössenek és komolyabb diskurzusba kezdjenek (legalábbis hevenyészett jelnyelven, nyilván).

Április 23–24-én a portugál armada 45 km-t hajózik északnak erős szélben. Egy Lopes nevű kapitány felderítőútra indul egy csónakban; észrevesz egy bennszülött kenut, foglyul is ejt két bennszülöttet, és a hajóra viszi őket. Vélhetően nemcsak a nyelvi akadályok miatt marad el a nagy összeölelkezés a látogatók és a helybéliek között, de annyira azért nem véres a szitu – a bennszülötteket welcome drinkkel kínálják, pontosabban mézzel és süteménnyel, amit fújolva kiköpnek, és döbbent szemekkel nézik a fedélzeten járkáló csirkéket. A cultural (és ecological) exchange röpke epizódja.

Az első szentmise Brazíliában. Victor Meirelles alkotása
forrás: Wikipedia.org

Április 25-én végre partra száll Nicolau Coelho és Bartolomeu Dias a két bennszülött kíséretében. A parton már gyülekeznek a délceg tupiniquim férfiak, fegyverben, de két társuk intésére leengedik az íjaikat, és a csata elmarad. A portugálok békében vizet vehetnek (ilyen materiális okok miatt voltak fontosak ezek a szárazföldi kikötések, amikből később kinőtt a gyarmatbirodalom). Április 26-án Henrique Soares ferences rendi atya misét celebrál a szárazföldön, 200 nyakát nyújtogató tupiniquim kíváncsi pillantásától kísérve. Az elkövetkező napokban a portugálok egyre többet érintkeznek a bennszülöttekkel, és számos kereskedelmi ügylet megköttetik, portugál részről vasszögek, feszületek és ruhaanyagok kerülnek elcserélésre helyi amulettekért, lándzsákért, majmokért és papagájokért. Május 1-jén Cabral kiadja a parancsot az Afrika déli csücske, majd keleti partja mentén Indiába történő továbbhajózás előkészületeinek megkezdésére.


Ennyi volt. Farkasszemet nézés, majd mutogatással lebonyolított cserekereskedelem. Néhány napnyi elidőzés egy nagy földdarab szélén. S mégis, az eredője volt nagyerejű folyamatoknak, amelyek során egyre nagyobb kolóniák jöttek létre a földdarab part menti, majd belső területein, s amelynek következtében az eredetileg népes tupiniquim törzsből mára valamivel több mint 2000-en élnek, s a megmaradtak is elfeledték már eredeti anyanyelvüket, és csak a portugált beszélik.

S ez a röpke állomásozás, habár a történelemírás utólag kiemelt fontosságot tulajdonít neki, csak egy volt a sok hasonló közül, amelyek a fehér hézagok kitöltésére, megrajzolására szolgáltak.

E terjeszkedés nyomán nyíltak a kereskedelmi utak, ömlött az áru és dőlt a lé, I. Mánuel pedig a többletbevételt flancos épületekre költötte. A mánuelita stílusban emelt építményekről fürtökben lógnak az egzotikus formájú épületszobrok, furcsa termések és virágok lenyomatai, amelyek távoli vidékek hírét hozták el a portugál népnek, és harsogva hirdették, hogy az európai kontinens szélén beköszöntött az aranykor (e stílus egyik gyöngyszeméről, a Belém-toronyról már volt szó a blogon).

A mánuelita stílusban épült Szent Jeromos-kolostor Lisszabonban

Ám az aranyáramlat nem tartott soká. (Harari könyvében szó esik arról is, hogy a felfedezéseket követő gyarmatosítást miért a hollandok, majd a britek vitték már-már művészi szintre, és az ibériai népek csillaga miért áldozott le oly hamar. Ezt most nem részletezem; a történetben szerepet játszik az állam eladósodása, az abszolutista uralkodói rendszer, továbbá a fékek és ellensúlyok hiánya.) Gigaprojektek tető alá hozása szempontjából annyira gyorsan apadtak el a források (már a század második felében megindult a hanyatlás), hogy egy mánuelita stílusú, grandiózus kolostorról például lemaradt a tetőzet, mert nem volt miből befejezni (volt szerencsém fotót látni róla, de sajnos a nevére nem emlékszem). A hajó jött és ment, mindenféle értelemben.


Bizonyos szempontból a felfedező hajók utasai szerencsés korba születtek, azt hiszem (nyilván nem az odaátról idehurcolt bennszülöttekre gondolok itt); talán maguk nem voltak szerencsések, de a kor szerencsés volt. Szerencsés, mert az a kor volt, amelyen átsöpört a prosperálás reménye, és nem az a kor, amelyben a dugába dőlt remények kudarcát kell feldolgozni (mint amilyen a mostani). Azért is, mert adódtak új életpályamodellek („fogom magam, és felcsapok felfedezőnek”); és mert létezett „ismeretlen”, amibe beleborzonghatott az ember. (Oké, bevallom, kétszer is meggondolnám, hogy elcserélném-e a mostani összkomfortot egy kabinért egy felfedező hajón, szóval nem vagyok az irreális nosztalgia híve.)

Nekünk marad, hogy odaálljunk a sziklára az óceán partján – bármelyik oldalán.


Távolodó sziklák az európai kontinens legnyugatibb pontjánál,
a Cabo da Rocánál Portugáliában

A bejegyzéshez felhasznált források:

2017. január 20., péntek

Óceán


„Ahol a föld véget ér és a tenger kezdődik.” /Luís de Camões/

Hoppá, most döbbenek rá, hogy az óceánhoz még nem sikerült megérkezni… eljutottunk a lisszaboni Rossio pályaudvartól Sintráig, ahol megcsodáltuk a tündérmesékbe illően színes és kupolás kastélyokat, ám aztán letértünk megkezdett utunkról, és másfelé kanyarodtunk. Térjünk vissza hát Sintrába, és folytassuk a megkezdett utat, egy tömött buszon, ami az óceán felé tart, pontosabban a Cabo da Rocához (Szikla-fokhoz), az európai szárazföld legnyugatibb pontjához.

A busz zsúfolásig megtelt kirándulókkal, akik jellemzően Cascaisba, az óceánparti üdülővárosba akartak eljutni Sintrából. Dimbes-dombos vidéken kanyargott az út, a domboldalakon villák, házak bukkantak fel, mandulafenyők terpesztették szét lombkoronájukat – rokon lélek ez a vidék az olasz tájjal. Egyre nyugatabbra és nyugatabbra haladtunk a busszal, kis falvakon hajtottunk át, szinte a szárazföld peremén (vajon milyen érzés lehet a kontinens végén élni, buja növényeket nevelni egy szép családi ház teraszán, kilátással az óceánra?). Vajon nem hagytuk még el a Cabo da Rocát? – a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő aggódott kissé, idegesen nyújtogatta a nyakát, ez már annyira a széle, hogy itt kell lennie, biztos ez a falu. Megnyomta a jelzőgombot, megállt a busz, és mielőtt átverekedtük volna magunkat a tömegen (a busz közepén voltunk), a biztonság kedvéért odakiáltottunk a sofőrnek, hogy ez-e a Cabo da Roca. No, no. Ment tovább a busz, körülöttem egy olasz család ült, és éppen annyira értek olaszul, hogy kihámozzam a mellettem ülő nő telefonálásából, hogy épp kelletlenül válaszol az anyjának, „igen, mindenkivel minden rendben, mindenki jól érzi magát a nyaraláson, a gyerekek főleg” (az olasz anyukák és nagymamák pont olyan aggodalmaskodók lehetnek, mint a magyarok…). Közben továbbra is nyugatnak tartottunk, holott már elképzelni sem lehetett, hogy van ennél nyugatabbra, a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő egyre idegesebben tekintgetett körbe, de szerencsére valaki megszánt minket, és szólt, hogy most jön mindjárt a Cabo da Roca. Jeleztünk, a busz nemsokára fékezett az út szélén egy megállóban. Az óceán nem látszott, csak érezhető volt a jelenléte.
– Is this Cabo da Roca?
– No, no.
Kicsit elpirultunk, a busz ajtaja becsukódott, mentünk tovább. Végül is az interneten a fotókon egy piros világítótornyot láttam, biztos felismerjük róla… S valóban, elénk magasodott a vörös torony, a busz bekanyarodott egy isten háta mögötti helyre, eltéveszthetetlen volt: ez tényleg a kontinens vége…
– This is Cabo da Roca! – kiáltott fel jó hangosan a sofőr a félreértések elkerülése végett, mi ketten – a többi utas jó szándékú nevetésétől kísérve – lekászálódtunk a buszról, és elénk tárult. Végre.

Felhős ég fogadott, fénypászmákkal gyéren teleszórt, kékesszürke, felfoghatatlan víztömeg, és erős szél. Tekintélyes sziklák magasodtak a víztömeg fölé, vadul csapkodta őket a habos víz; minket meg a szél cibált; sirályok vitorláztak a széláramlatokon fel és le. Parányi pontok voltunk csupán, mi és a turistabuszokkal érkező kirándulócsoportok, de különösen a szikla szélén szelfiző szőke lány, a természet gigászi játszóterén.



Apró vitorlás remeg a víztömegen

Keresztülverekedte magát a nap a felhőkön, szétkergette őket, pár perc leforgása alatt kitisztult az ég, szétömlött a fény nyugaton, és azúr színűvé festette az imént még kékesszürke víztömeget, végigterült a sziklákat beborító réten, a furcsa növényeken, amelyek levelei Aloe verára emlékeztettek, virágaik sárga és rózsaszín árnyalatokban tarkították az élénkzöld dombokat (hogy miféle növény, nem jöttünk rá).
Aztán járkáltunk a sziklákon (nem mentünk annyira a szélére, mint néhányan). Üldögéltünk. Szemlélődtünk, mint a lisszaboni macskák. Hordozott a szikla, megrettentett a víztömeg. Tartalmaztak minket.

Az európai szárazföld legnyugatibb kiszögellése

Hogy milyen volt számomra az óceán? Felfoghatatlan. Végeláthatatlan. (Beláthatatlan a Földközi-tenger is, ám mégis tudni, hol van vége. Az óceánnak tulajdonképp sehol sincs; csak az emberek címkézték fel.) Hív, de még nem tudom, mire. Egyszerre invitál romantikus naplementenézésre, gyönyörködni abban, ahogy a bevörösödő napkorong beleolvad a végeláthatatlan vízhalomba; és arra, hogy belevessem magam, minden mást elvetve magamtól. Megborzongató; a sejtmagjaim közepéből indul a borzongáshullám.

A természet gigászi játszótere

Aztán elindultunk (az élet már csak ilyen banális); folytattuk utunkat Cascaison át Lisszabonba, elhúztunk az Április 25. híd alatt, Arroios, „a lisszaboni Nyolcker” felé tartva, ahol a szállásunk volt. Nem lehet a végtelenségig nyújtani a nagy pillanatokat; még azokat sem. Kár, hogy nem hoztunk egy üveg bort – mondtam; ki tudja, talán csak húsz év múlva járunk erre megint; vagy soha többet.

 A vörös torony és a megfejthetetlen fajtájú virágok


2017. január 19., csütörtök

Sirályok


 Fénypászmák közül kibukkanó sirály
(a görögországi Thassos szigete felé tartó kompról fotózva)

Tengermenti és óceánparti vidékeken óhatatlanul tanújává válunk a sirályok mindennapjainak. A napi kávénkat szürcsölve a teraszon nemcsak az emberek jövés-menését szemlélhetjük, hanem a sirályokét is. Ahogy megjelennek egy romos, elhagyatott házban, alaposan körbejárják, hol ennél az ablaknál, hol annál az erkélynél bukkannak fel, feltérképezik, talán hogy akad-e ott étel, vagy alkalmas otthonként szolgálhat-e felnevelni a következő sirálygenerációt.
Miközben a vízben vagy a vízparton elmerülünk a hullámok határtalanságában (a testünkkel vagy a szemünkkel), ornitológiai megfigyeléseket teszünk a sirályok ebédszerző körútjairól. Ami számunkra pancsolás, lebegés, vagy épp a belső béke kifejeződése, az számukra gürcölés a betevőért.
Szeles partokon, magas sziklán állva rájövünk, hogy a sirályok is kedvelik a kényelmet, és kerülik a felesleges energiabefektetést: a szél erejével lifteznek fel és le, kitárt szárnnyal ráfekszenek a széláramlatra, és utaznak messze, elfelé... Ki tudja, talán óvatlanul egy ragadozó karmaiba.
A sirályoknak ugyanúgy rutinjaik, életciklusaik vannak, mint nekünk. És sorsuk is van, alighanem.

2017. január 16., hétfő

Paradicsom

    
Giorgio de Chirico: Piazza d'Italia

Toscana az idővel olyanná vált számomra, mint egy álomkép. Fel tudom idézni a színeket, az illatokat, a fényt, és táplálnak ezek a jelenetek. S ezzel nem vagyok egyedül... Alighanem a több tízezer turista, aki a toscanai dombokat, a kővárosok utcáit rója, és elragadtatott élménybeszámolókat ír blogokra, úti magazinokba és útikönyvekbe, hasonlóan érez.

Amikor megvettem a repülőjegyet a "szomszéd városba", nemcsak egy fizikai helyszínre vettem jegyet, hanem egy mitikus helyre is, amelyet behálóznak a Toscanával, az olasz vidékkel kapcsolatos asszociációk, az előttem itt járók benyomásai, amelyekkel festményeken és regényekben találkoztam. Az élmények rengetegébe vettem jegyet, amelynek hívószava: Itália. Amikor érvényesítették a beszállókártyámat, a tiszta fény vidéke és a szépség hőforrásai felé lépkedtem.

Minden lépéssel eltávolodtam attól a fizikai helytől, ahol a hétköznapjaimat élem. Eltávolodtam a hétöznapok érzésétől... az esős ősztől vagy épp a téli fagytól (épp hol jár az év kereke), az utcákon és utakon siető, nyűgös és dühös emberektől, a napi bosszúságoktól. Arra, hogy éreztem magam Toscanában, vajmi kevés hatással bírt az, hogy történetesen Firenze tele volt egymás lábán taposó turistákkal, vagy ott is értek bosszúságok, például hogy késett a vonat. Mert, valahol mélyen, semmi sem rendíthetett meg abban a meggyőződésemben, hogy én most a Dél magasztos, ragyogó (varázslatos, festői stb.) paradicsomában járok. S ennek a hitnek és érzéshalmaznak a forrása én magam voltam, nem az olasz táj – és vagyok azóta is.